– Kimagasló szakmai életútja után hogyan látja, sikerült minden kitűzött célját elérnie?
– Egy hadvezérnek nem az a szégyene, ha pályája során elveszít egy-egy csatát, hanem az, ha a seregét magára hagyja és megfutamodik. Kilencvenévesen azzal dicsekedhetem, hogy egész életemben mindig azt tettem, amit jónak és helyesnek tartottam. Különböző rendszerekben – ha félve és megtorlástól is tartva, de – mindig elmondtam a véleményemet és megvívtam a csatáimat. Sohasem kényszerültem arra, hogy ne azt mondjam és ne azt csináljam, amiben igazán hiszek. A legnagyobb ajándék az életben éppen ez.
Nem kell szégyenkeznem azért, hogy bármikor is megalkudtam volna.
Az viszont már egészen más kérdés, hogy amit magam számára célul kitűztem, csak nagyon kis részben tudtam megvalósítani.
– Művelődési és közoktatási miniszterségére gondol?
– Elsősorban arra. Nem értem el semmit abból, amit végig szerettem volna vinni. Nem sokat tudtam változtatni a világon, a magyarországi oktatáson. Viszont a politikában is hű maradhattam elveimhez. Ez pedig valóban nagy ajándék.
– A néprajztudomány területén számos témával foglalkozott. Össze lehet egyáltalán foglalni ennek a színes életútnak a tanulságait?
– Természetesen. Munkásságom lényege az, hogy felhívjam a figyelmet arra: a magyar paraszti néphagyomány egy többezer éves emberi tapasztalatgyűjtemény, melyet megtagadni bűn.
Mégis: a hagyományokat, az értékeket a modern világ eldobja, és ezzel végzetes veszélybe sodorja magát.
– Ezek szerint a múlt nem avítt?
– Éppen ellenkezőleg! A néprajz a jövő tudománya. A paraszti életmód hagyományait nem szabad elmaradottságnak vagy éppen butaságnak ítélni. Gondoljunk csak bele, régen nem volt szemét, ma pedig már annyi van, hogy nem tudunk mit kezdeni vele. A gazdálkodás területén a biotermelés ugyancsak időszerű. Eleink hagyományának követésében ma is jelentős szerepe lehetne a felismerésnek, hogy ez az egyetlen út a testi-lelki egészségben élés eléréséhez.
Emellett az élet minden területén a szeretet kifejezésének kellene nagyobb hangsúlyt adni.
– A szeretet hogyan jelent meg régen a magyar társadalomban?
– Régen a táncban, a dalban, a mesékben – a paraszti kultúra cselekményeiben – a szeretet kifejezése dominált.
Nem hallgatni kell a népdalokat, hanem énekelni! A táncot sem nézni kell, hanem járni!
A falvakban nem hivatásos művészek voltak, hanem olyan személyek, akik a hagyományt felhasználva igyekeztek minden emberi és közösségi szükségletet kielégíteni. A művészet ennek a funkciónak a beteljesítése.
Szeretetet adni és kapni életszükséglet.
A szeretet tehát nem egy érzelem, hanem egy parancs. A paraszti népművészet különböző formái ezt tartották életben. Mai hétköznapjainkból kikopott ez a művészet. Közösségeink ezért is pusztulnak. Ezért van az, hogy mára magára hagyott emberek tömegei lépnek a deviancia vagy akár az öngyilkosság útjára. A szeretetlenség háborús állapot, melyet az együttműködéssel, egymásra való odafigyeléssel, közös játékkal lehet feloldani.
– A magyar társadalom évtizedek óta néz szembe azzal, hogy kevés gyermek születik. Erre vonatkozóan tudunk-e meríteni a múltból?
– Nem kellene semmi újat kitalálni. A paraszti hagyomány a gyermekvállalás és a gyermeknevelés esetében számos ma is hasznosítható tapasztalattal bír. Vegyük észre, hogy a gyermekeinknek az édesanyjuk mellett a helye. Nem kell őket a születés után szeparálni, külön szobába vinni – ahogy azt évtizedek óta tesszük. Ma már egyre többen kötik magukra gyermeküket, és számos anya igyekszik a bölcsődei elhelyezés helyett minél tovább maga mellett tudni gyermekét. A fiatal anyákat a paraszti közösség mindig támogatta. Erre ma is szükség lenne. Az édesanyákat segítsék a barátnőik, szomszédjaik, legyenek valódi támaszaik. Amikor ezek az egymást segítő szokások – komatál, mátkázás stb. – életben voltak, akkor többen is születtek. Az ifjú pár érezhette, hogy van kikre számítania, ha nehézségek adódnak. Az emberi kapcsolatok ápolására ma is nagy szükség van.
– Ha a szeretet ismét erősebben megnyilvánulna életünkben, akkor boldogabb jövő elé nézne az emberiség?
– Ebben biztos vagyok. Ugyanakkor van egy másik nagyon fontos tényező, amit minél előbb rendezni kellene. Ez pedig nem más, mint a természettel való együttműködés. A modern agrártechnológia elpusztítja a természeti környezetet. Végletesen egyoldalúvá teszi a termelt növényeket-állatokat, azok értékét lerontja, végül pedig teljesen tönkreteszi. Ha nem tudunk változtatni profitéhségünkön, ha nem tudunk visszatérni a természettel való együttműködésre, akkor az emberiség el fog pusztulni.
– Élete fő munkájában, amely az ártéri gazdálkodásról szól, szintén ezeket fogalmazta meg.
– Igen, ebben a történeti munkában bizonyítottam be, hogy amikor az ember együttműködött a természettel – és nem legyőzni akarta azt –, akkor sokkal több értéket tudott termelni. Amióta lecsapolták és mezőgazdasági területté tették az árterületeket, azóta e földek sokkal kevesebb értéket termelnek. Csökkentek a gyümölcsösök, méhesek, halastavak, egyoldalúvá vált a táj.
A nagytáblás mezőgazdasági termelés eredményeképpen pedig a termőterületek belátható időn belül ökológiai sivatagokká válnak.
– Egykoron a népi értékek megmentése miatt lett néprajzos. Ha most újrakezdhetné, klímavédő lenne?
– A környezetvédelem minden ember kötelessége. Mindent, ami a normális, értékes életet elősegíti, támogatni kell. Az éghajlatváltozás és a küszöbön álló klímakatasztrófa az emberi önzés következménye. Ennek megváltoztatásáért mindenkinek küzdenie kell. Le kell mondani egyes igényeinkről, és ki kell kényszeríteni azt, hogy ne a pénz, hanem a szeretet költözzön a szívekbe. Ha ez időben sikerül, akkor megváltoztathatjuk világunkat. Ebben a munkában segíthet a néphagyomány által összegyűjtött tapasztalat.
