Hegeltől tudjuk, hogy Minerva baglyai alkony után repülnek fel. Hogy várható-e a baglyok röpte az attól függ, hogy az alkonyt miként definiáljuk. A Nyugat alkonyát (1918–1922, m. 1994) író Spengler szerint Európa már 1918-tól a civilizáció, azaz az alkony stádiumában van. És ő a baglyokat felröppentette, melyek napjainkig köröznek felettünk (néha sasoknak látjuk őket). Gyurgyák János könyve – Európa alkonya? – már a címével is a spengleri végbölcsesség megkérdőjelezését, európai identitásunk bonckés alá vetését ígéri. Keresve se lehetne találni időszerűbb, égetőbb kérdést, hiszen az európai egységesülés mintha kiteljesedni látszana, miközben folyvást európai válság-, alkonytünetekbe ütközünk. Hányadán állunk a válságfilozófiákkal? Elérkezett-e az alkony, avagy mégse? Netán eleve rossz a kérdésfelvetés? Gyurgyák János mindjárt az első fejezetben az európai identitás mibenlétéről értekezik. Ennek során azt vizsgálja, hogy „vannak-e Európának közös gyökerei, tradíciói és értékei, amelyek ezt a földrajzi területet elkülönítik a világ más régióitól” (19.)? Itt főként Halecki, Geremek, Bibó, Szűcs, Davies és Braudel elgondolásait ismerteti. Természetesen lehetne e kör tágabb, de az itt tárgyalt elképzelések annak alátámasztására elegendőek, hogy nem adható egységes Európa-definíció (épp ezért utasítja el – joggal – a következő fejezetben a Spengler-féle „fausti karaktert” mint magyarázó elvet). S ha így van, akkor feltehető a kérdés: a kulturális sokféleség mennyiben teszi lehetővé a politikai egység megvalósítását? Hermann Lübbe német filozófus ebből levont következtetése egyértelmű: nem lehetséges Európai Egyesült Államok. Ezen a ponton jön be a képbe az Európai Unió. Konkrétabban az a kérdés, hogy mi a viszonya Európának az Európai Unióhoz és fordítva? Ezt ugyan önálló fejezet tárgyalja, mégis hiányérzetünk marad. Gyurgyák János azt jól érzékeli, hogy az EU intézményrendszerének fejlesztése akkor volt igazán eredményes, amikor nem foglalkoztak az európai identitással, hanem csupán adott problémákra bürokratikus szempontból ésszerű választ akartak adni. Szellemesen jegyzi meg: „ásításra ingerlő unalom” (144.) jellemzi az uniós politika nyelvezetét. Sokkal többet tudunk arról, hogy „mi nem az Európai Unió” (185.), mint arról, hogy mi is az, és hogyan viszonyul Európához? E tekintetben a multikulturalizmus témája nem kap kellő hangsúlyt, pedig az Európai Unió vezető ideológiája volt az elmúlt évtizedekben (és sokak számára még ma is az). Mindezek alapján felvethető a kérdés: mitől „európai” ez az Unió? Avagy csak Európa erősen leegyszerűsített földrajzi fogalmáról volna szó? Végezetül: az alkony Európára vagy az Európai Unió (mai) formájára vonatkozik?

Az európai alkony nagy gondolkodójáról, Spenglerről szólva Gyurgyák János világosan kifejti: „kérdései, problémafelvetései ugyanis legtöbbször halálosan pontosak és lényegbevágóak, elemzései sokszor lenyűgözőek, történeti összehasonlításai meglepőek ugyan, de mindig érdekesek, s a jövőre vonatkozó jóslatainak egy része meghökkentően helyesnek bizonyult” (65.). Ugyanakkor Spengler, elismerve az antik, a görög-római örökséget, Európát olyanként láttatta, mint amelyet a fausti szellem hat át. Tehát nem keresztényként és nem is racionalistaként (felvilágosodás) jellemezte Európát. Joggal kérdezi Gyurgyák: ezzel a fausti karakterrel mint napjaink hanyatlásának magyarázatával tudunk-e valamit kezdeni? Spengler ciklikus történelemképe nem előzménynélküli. Az eszmetörténész is bekapcsolja Vico és Danyilevszkij gondolatvilágát az elemzésbe, főként az utóbbinál időz el hosszasan (nem véletlenül, mert az orosz Európa-fogalom szempontjából is fontos szerzőről van szó). Majd taglalja Toynbee nagyívű történelemfilozófiáját mint a spengleri mű folytatóját és egyúttal riválisát.

A könyv talán legmeggyőzőbb fejezete az I. világháború – az „őskatasztrófa” – következményeit mutatja be, kiemelve ezek közül a militarizmus mindennapivá válását, a politika és a gazdaság új jelenségeit (a totális államot, a nacionalizmus erősödését, a gazdasági tervezést), amelyekből megszületett a XX. század két szörnyetege, a kommunizmus és a nemzetiszocializmus. Gyurgyák jó okkal tartja kulcsfontosságúnak az I. világháborút, de nem veszi számba a II. világháború következményeit, pedig azok is nagyban – közel félévszázadig bizonyosan – meghatározták az Európáról való gondolkodást.

A „német” fejezetben nemcsak a nácizmus és a német történelem „különútjáról” szóló vita kap helyet, hanem – és ez napjaink politikáját érinti – a demográfia és ehhez kapcsolódva a migráció problematikája is. Persze mindezek, sőt az illegális migráció kérdésköre nem csak német összefüggésben gyakorol hatást napjaink Európájára, s erről is szívesen olvastam volna. De a német kérdésnél maradva a az NDK nem jelenik meg a német történelem és Európa viszonyának tárgyalásban. Noha a német egyesítés folytán ez az államalakulat megszűnt, korábban évtizedekig létezett, és ez önmagában is befolyásolta a német gondolkodást Európa jövőjéről.

Az „orosz” fejezet példásan gazdag irodalmat feldolgozva, gondosan árnyalt képet fest oroszok Európához (az Európa-eszményhez) való viszonyáról. Ám a kommunizmus következményeinek tárgyalása elmarad. Akárha az 1990 utáni időszak közgondolkodása úgy tudott volna kapcsolódni az 1917 előttihez, mint ha az e közben történteknek semmilyen köze nem lett volna az Európához való viszonyhoz.

Az NDK és a Szovjetunió tárgyalásának mellőzése azért fontos hiátus az elemzésben, mert a XX. század kommunizmushoz köthető hetven évének társadalmi-politikai tapasztalata alapvetően befolyásolta az 1990 utáni Európához, sőt az Európai Unióhoz való viszonyt mind Nyugat-, mind Kelet-Európában. Gondoljunk csak arra, hogy Kelet-Európával ellentétben Nyugaton a kommunizmus valóságának megtapasztalása híján milyen megértés nyilvánul meg a kommunizmussal és a rokon eszméket képviselő politikusokkal szemben. Félreértés ne essék, nem szovjetológiai elemzést vagy a hidegháború tárgyalását hiányolom, de annak számbavételét igen, hogy a szovjet blokk több évtizedes léte hogyan formálta Európáról való gondolkodást az Elbától keletre. Ez annál is inkább fontos, mert a kommunizmus évtizedeken át Európa alkonyát siettette.

A szerző az előszavában egyértelműen és részletesen kijelölte saját nézőpontját, olyannak mondva magát, akinek „angolszász ételekhez szokott konzervatív gyomra” (12.) van – képletesen persze. A pontos helyzetdefinícióhoz képest a könyv címében feltett kérdésre (Európa alkonya?) végül nem kapunk választ. Természetesen nem egyszerű igent vagy nemet vártam volna, azt, hogy még nem beszélhetünk alkonyról, vagy már abban élünk. Lehetséges például olyan válasz is, mely szerint az alkonymetafora nem is megfelelő. De azt mindenképp vártam volna, hogy a szerző az általa mozgósított jelentős tudásanyag alapján összegezze a kérdésfelvetését, vonja meg európai identitásunk mérlegét, mivel ez nem csupán eszmetörténeti jelentőségű, hanem jelenünk egyik alapvető politikai-kulturális kérdése. E tekintetben sok meggyőző részkonklúziót kínál, de hogy e mozaikdarabok a szemében milyen képet adnak ki, az rejtve marad. Az Olvasóban persze mindezek alapján kijegecesedhet valamilyen elgondolás, de a szerző mégis bizonytalanságban hagyja.

Pedig maga a cím – a kiáltó kérdőjelével –, ahogyan az égető kérdés érdekfeszítő, avatott tárgyalása is, felcsigázza a várakozást a kiérlelt válaszra.

 

Illusztráció: Tóth-Kovács József Gyurgyák János elrablása c. karikatúrája