Tanított későszocialista elit szakközépiskolában, az újonnan alapított Pécsi Református Gimnáziumban, ma egy vidéki magániskolát vezet. Miben különbözik a három?

Jobb szó híján teljes paradigmaváltást élünk át az oktatás-nevelés terén, de itt most nem arra a pedagógiai-módszertani forradalomra utalok, amely a poroszos, frontális előadásmódot felváltotta a sokrétű, lélektanilag kifinomult kooperatív, információtechnológiás oktatással, és az iskola eredendően konzervatív intézményét szinte a fölismerhetetlenségig megváltoztatta. Nem minden tetszik nekem ebben. Mindenki tényként kezeli, hogy a modern kor a látást teszi a fő helyre, az ifjúságot a kép, a látvány, nem pedig a hallás fogja meg; ha nem képesítünk, nem vetítünk ki valamit, az már nincs is. Nos, ez igaz, de éppen ezért kellene föllépni ellene, a gyönge hallást és képzeletet erősíteni. A bibliai igazságnak, hogy „a hit hallásból van” (Róm 10,17), mély gyökerei vannak: a gondolkodást, a kreativitást, a valósággal való belső megbirkózást a hallás ösztönzi, a látvány viszont lenyűgözi, voltaképpen gúzsba köti.
De nem erről beszélek. Sokkal súlyosabb a baj.  A hagyományos ismeret- és tudásátadásnak az eddigi, akár a Teremtés, akár az emberi evolúció adta rendje megfeneklett. A nemzedékek átadták a fölhalmozott tudásukat, az újaknak nem kellett ismét kitalálniuk, és hozzátették a magukét. Ez a láncolat most megszakad. Nemcsak iskolai, hanem szocializációs, általános társadalmi problémáról van szó. A tudást korábban a tapasztalattal rendelkező ember adhatta át, ma a tudás bárhonnan megszerezhető, ez azonban megszakítja a nemzedékek közötti párbeszédet. Az idősebb nemzedék elveszíti alapvető funkcióját és tekintélyét, a fiatalokat meg egyre kevésbé érdeklik az elődeik; nem keltjük fel a figyelmüket, egyre kevésbé vagyunk nekik fontosak. A személytelen technikából többet, jobbat tudnak kinyerni, mint belőlünk, akik makogunk, bogaraink és kívánalmaink vannak. Hogy vészharangot kell-e kongatnom, nem tudom, de nem lehet nem látnom, micsoda érdektelenség van a feljövő nemzedékekben irántunk, a belvilágunk iránt. Ám nemcsak az ősök, a múlt, hanem a külső valóság alaptényei sem érdekesek. Ha az ifjú nemzedék idejét legnagyobbrészt az online világ inkubátora köti le, akkor természetszerűleg nem marad idő a külvilág tényeire, az elemi tapasztalatok megszerzésére. Ami korábban egy óvodás számára nyilvánvaló volt, az most egy gimnazistakorúnak megtanulandó, és nem magától értetődő.

Bányai György

Az egyiptomi középbirodalom óta, tudjuk jól, minden korábbi nemzedék rendre szemére hányja az újnak, hogy hűtlen, semmirekellő, nem tanul az elődök példájából, térjen észhez, különben rajta a végromlás. Az örökzöld korholást is tekintetbe veszem, amikor paradigmaváltásról beszélek. A gyerekek hetente kétszer végigutazzák az országot, és provokatíve megkérdezem: van-e belvíz, virágzik-e repce? Nem is értik a kérdést. Mi az, hogy belvíz vagy repce?

A valóságra nem döbbennek rá?

A külső, objektív valóság nem érdekli őket. Egyedül a saját személyiségük, az érzelmeik, az érzékenységük, a lelkük révén tudom őket megragadni, és ez műveltségtől független. Ha valaki őszinte kíváncsisággal fordul feléjük, el sem hiszi, hogy mennyire megnyílnak. Dől belőlük a szó. Ebben benne látom azt a lefojtottságot, hogy senki nem kérdezi őket, nem beszélhetnek magukról nyíltan, mert aki menő, nem lelkizik. A külső világ azért nem fontos nekik, mert soha nem függtek tőle. Hitványság tőlem, parasztgyerektől számon kérnem rajtuk a repcét ­– nekünk az létkérdés volt. De az én nemzedékem még kifelé nézett. A kifelé nézésnek vége. Azt sem tudják, alföldön vagy hegyvidéken jöttek-e keresztül. Nem néznek, nem látnak, nem emlékeznek. Mi még úgy tudtuk, hogy a felmenőink és a környezetünk ismerete nem kósza kíváncsiság, hanem nélkülözhetetlen az önismerethez.

És a szocialista elitiskolában az új nemzedék nem söpörte félre az elődök tapasztalatát?

A baj természetesen nem ma kezdődött. A szocializmusban nemzedékek nőttek fel hazugságban, az elődök ellen nevelve. De a szocialista elitiskolában, ahol a szülők kontraszelektált káderek voltak, a rendszer kiváltságosai, a gyerekekben mégis megvolt a kíváncsiság a rendszer igaz vagy hazug volta iránt. Ez tett engem sikeres tanárrá. Speciálkollégumot tartottam nekik Szűcs Jenő Vázlat ​Európa három történeti régiójáról című írásáról, és csüggtek minden szavamon. Ez ma elképzelhetetlen. 

De a rendszerváltást készítette elő…

Az igaz, de ma elképzelhetetlen, hogy leendő műszaki értelmiségiek ilyen érdeklődést tanúsítsanak. Akkor odáig elmehettem, hogy egy pimasz tanácselnökgyerekkel bemagoltattam az egész Confiteort (’Gyónom’) latinul. Ma is fújja. A szocialista modernizáció, az urbanizáció atomizált, de ezt a paradigmaváltást a modern technika vívmányai idézik elő.

Harminc év szabad közösségi és egyházi működés után így csődöt mond a hagyományos tudásátadás?

Az egyházi iskolák se csodatevők, és ez az új nemzedéki probléma azokban is ugyanúgy érvényesül. Hányszor próbára tettem az ősök, a múlt, de általában a valósággal szembeni közönyüket azzal, hogy megkérdeztem, felfedjem-e, hogy van összerakva a világ, politizáljunk-e, vagy pedig lyukasórát tartsunk-e – mindig az utóbbi győzött, mert a semmi jobb. Összefügg ez azzal, hogy a tudás, az ismeret nem számít élménynek, felemelőnek. A mai gyerek, ha eltökélt, ha orvos, jogász, mérnök, informatikus akar lenni – persze tanár ritkábban –, célirányosan mindent kiválóan megtanul, de az elnyert tudása hidegen hagyja.  Hol van az a rádöbbenés, az a magamévá tétel, amelyről József Attila az Eszméletben beszél, vagy amelyet Ágoston illuminációnak nevez? Ez nekem szívfájdítóan hiányzik. Rövid távon mindent befogadnak, mint a szivacs, de kiesik belőlük nyomtalanul. Amikor valamit sikerül úgy elmondanom, hogy üt, megáll körülöttem a levegő, és másnap visszakérdezem, úgy elfelejtik, mintha el sem hangzott volna. Ripacskodva – a jó tanár ripacs is, manipulál – idézem ekkor nekik Vergilius Aeneisének invokációját latinul: Arma virumque cano (’Fegyvert s vitézt éneklek’), és előadom nekik, 1972-ben büntetésszilenciumon megtanultam, és álomból felverve is felmondom.
Az ingerküszöb is brutálisan megváltozott. A harminc évvel ezelőtti manírok, trükkök, captatio benevolentiae-k hatástalanná váltak. Sokkal durvább, az életükhöz közelebbi bombákkal lehet közönyükből, begubózottságukból kirobbantani őket.

Beül a számítógépbe, és abból merít, amit a gyerekek bújnak?

Dehogyis. Beszéltetem őket. Pontosan tudom, hol tartanak. Aljas módon kifaggatom őket. Jobban elmondják nekem, mint a barátjuknak, mert célirányosabban tudom őket kérdezni. Ha van bizalmuk, nagyon őszinték. Nem formalizmusokkal, személyes megszólítással lehet a közelükbe férkőzni.

A nagy módszertani újítások is csődöt mondanak, ha személytelenek maradnak?

Nem mondanak csődöt, csak nem a belső, hanem a gyakorlatias, szükséges, rőffel mérhető tudást adják át. Abban nagyon jók, ismerik a lélektant, és kimutathatóan jól működnek. A trükköm nem nagy kunszt, akkor sikeres, ha valami személyes kötődést tudok bennük a tárgy iránt kelteni. Néha meg is erőszakolom a történelmet, hogy személyessé tegyem a témát: „Képzeld el, mit tesz veled a hatalom, ha XIV. Lajos vagy, mindenről te döntesz!” Hogy ebben mikor járok sikerrel, ezt máig nem tudom megmondani. Rengeteg esetlegességen múlik.

A fegyelmen is?

Fiatalon rokonszenveztem a poroszos módszer bírálatával, hogy az iskola nem a szókratészi módszert követi, nem az emberben benne rejlő igazságot ébreszti fel. De fegyelem nélkül nem megy. A szónak ma persze ellenséges a mellékzöngéje, de vállalom. Azt a lelkiállapotot értem rajta, amelyben a növendék megnyílik a mondandóm iránt. Ehhez sok mindenből ki kell vetkőztetnem, néha „kényszerítéssel”. Ahhoz van ugyanis hozzászokva, hogy mindenki elbeszél egymás mellett, és nem kell figyelni rá, főleg, ha tanár. Meg kell nyitnom a fülét. Mi van, ha hagyom, hogy kimaradjon valami neki fontos dologból, mert nem akarom kényszeríteni? Ha engem, rusnya-lusta parasztgyereket, aki azelőtt soha nem tanultam, nem kényszerít a szilencium napi négyórás tanulásra, soha nem leszek az, aki vagyok. Nevelés szempontjából nagy fontosságot tulajdonítok az osztálykirándulásoknak. Egyszer kánikulai melegben értünk oda osztályommal a füzéri várhoz. Ám négy-öt tagbaszakadt sportolóm közölte, hogy ők nem mennek föl, ha a fene fenét eszik is. Én dühbe gurultam, kerítettem egy botot, és kiadtam a parancsot, mindenki megy előttem, ha utolérem, bottal verem. Futva kergettem őket fel. Fenn mindannyian lerogytunk a földre. Elcsendesedtünk. A fenséges táj úgy megbabonázott minket, hogy ritka mély beszélgetés kerekedett. Harminc év után is emlegetik. Ha én ott nem kényszerítem őket, nincs részük az élményben.
Kényszeríteni persze csak akkor szabad, ha szeretet van bennem. Csak az jogosít fel rá. Hatalmi ambícióból, törtetésből, kivagyiságból kényszeríteni merő kegyetlenség. Ha tudja a gyerek, hogy szeretem, hisz nekem, és enged a kényszerítésemnek. Nincs az megírva, hogy minden kényszer brutalizál. Ama et quod vis fac (Szeress, és tégy, amit akarsz), mint Ágoston mondja. Sokat boncolgattuk ennek pedagógiai értelmét a Pécsi Református Gimnázium alapításakor. Ráadásul, ha szeretet nélkül próbálsz gyerekeket kényszeríteni, úgy dacolnak, hogy kivitelezni sem tudod.

Milyen Felcsúton tanítani?

Már-már azt hittem, a pedagógia minden csínját-bínját ismerem, de amikor versenysportoló labdarúgókkal találkoztam, újra kellett gondolnom egy sereg dolgot. Mégis ez nagyjából sikertörténet. A szakiskola viszont elevenig hat. Addig gimnáziumokban, inkubátorban éltem. A szakiskolások tájékozatlansága felfoghatatlan, gőzük sincs elemi dolgokról. A középiskolások fele ilyen irdatlan nemtudásban él. Pedig egyáltalán nem buták, csak valamikor az általános iskola első éveiben elveszítették a fonalat, attól kezdve semmit nem értenek, sikert nem ismernek. Ezt a lélek csak úgy tudja elviselni, ha teljességgel kikapcsol: nem hallja meg, nem fogja föl, hiába mondasz neki tanárként bármit bele a képébe. Dührohamot kapok, ha belegondolok, hogy ez a temérdek gyerek heti három-négy tanórán tanul idegen nyelvet akár első osztálytól kezdve, de egy pohár vizet sem tud kérni. És jönnek a módszertanászok, kooperáció, laptop, projektor, de nem veszik észre, hogy a gyerek kiesett, begubózott. Mivel tömeges a jelenség, s megtapasztaltam, kiragadhatóak ebből, kizárt a képességhiány.
Az iskolarendszer azt hiszi magáról, hogy működik, miközben tömegesen bocsát ki olyanokat, akiket végleg elidegenített minden az ismeretszerzéstől. Belőlük lesznek a rabszolgák, a kiszolgáltatottak. Persze nem minden szakiskolás ilyen. Egy osztályból négy-öt nem. Most már nem engedem ki a kezem közül a szakiskolai osztályokat, mindet tanítom. Órákon át mesélem nekik József történetét. Tátott szájjal figyelnek. Nem ismerik a szó varázsát, nem meséltek nekik, nyugtatásul bekapcsolták nekik a tévét, és nem válaszoltak a kérdéseikre.

A rendszer rossz?

Hála Istennek a rothadt-bűzös, átideologizált, centralizált szocilista oktatási rendszer a múlté. Utána azonban a lovak közé dobták a gyeplőt, a kézivezérléshez szokott garnitúra örült, de nem tudott mit kezdeni a szabadsággal. A tankönyvi liberalizációval is csak az bírt élni, aki tudott választani. Sajnos a tanárok többsége követelte a központi direktívát: „Mondják már meg, mit tanítsak!”
Az Orbán-kormányzattal újabb fordulat, látványos-erőteljes centralizáció következett be. Van újra tanfelügyelet és tanterv, amely pontosan előírja, melyik órán mit kell venni. A kormányzati oktatáspolitika súlyáról folyó vita gyakran bosszant. Ha becsukom magam mögött a tanterem ajtaját, és tudom, mit akarok, nem jut eszembe, hogy ki nyert választásokon, és mit szólna ahhoz, amit mondandó vagyok. Az oktatáspolitika tud ártani, ha akar, de a nevelés folyamatába nemigen tud beleszólni. Még a szocializmusban is lehetett igazat beszélni az órán, pedig nem volt szabad. Most nem tiltják. A mostani kormányzat a keresztény-nemzeti identitást erősíti. És akkor mi van? A tantervi követelményekkel a tanárnak el kell számolnia, de alapvetően azt tanítja, amit a lelkiismerete diktál. Egy dologban számít a kormányzat: a dualizmus korszakát, de főként Klebelsberg tíz évét kivéve valamennyi oktatási kormányzat vétkes a tanárok anyagi és társadalmi megbecsülésének hiányában. Márpedig egyáltalán nem mindegy, hogy a jövő nemzedéket sarlatánok vagy tehetségesek nevelik. Ez különösen akkor fontos, amikor a tudásátadás hagyományos keretei felbomlanak, a társadalom pedig az iskolától várja a helyrehozatalát annak, amit elrontott, vagy megoldatlanul hagyott. A tanárok pedig elkeseredettek, fásultak, kilátástalanok. A gyerekeink sorsáról van szó, áldozni kellene rájuk.