Mennyire furcsa, hogy TGM immár a holtak közé tartozik. De ha igaza van, és miért ne volna, akkor most is szól. Annál is inkább, mivel ha volt valakiben élő szellem, akkor benne bizonyosan. Szellemi életet nála intenzívebben senki sem élt, akit ismertem. Húszévesen fogyasztja az ember olyan lebírhatatlan étvággyal – és delíciával – a könyveket, mint ő hetvenévesen. (Tanulmányokkal kevesebbet bíbelődött: ha már idézett, akkor rendszerint könyvet. Könyves ember volt, a veszedelmes fajtából.)
Még tele van a sajtó az „emlékeim TGM-ről”-jellegű nekrológokkal, s minden bizonnyal (ő ezt írná: alkalmasint) korai még megpróbálni elhelyezni a magyar szellemtörténetben. De van hozzá támpontunk, hiszen TGM leginkább politikai filozófiát művelt (Hegel ide, Heidegger oda), és sosem rejtette véka alá, hogy éppen melyiket. Ez nem volt frivolitás, a szellem és a személyiség egysége és hitelessége sosem volt nála kérdés. Ritka adottság, amiből két dolog is következett. Az egyik, hogy anarchistaként, konzervatívként, konzervatív liberálisként, majd marxistaként egyaránt érvényesen gondolkodott. A másik, hogy mindenkit megértett.

 

Megválasztott képviselőként a Kossuth téren, 1990-ben

Nem lehet célja egy ilyen rövid, impresszionista értékelésnek TGM bármelyik filozófiai énjét részletesen bemutatni. Az itteni Olvasót vélhetően leginkább az érdekli, hogy mi volt az érvényes a konzervatív TGM-ben. Talán az alábbiak.
Először is, amit a Vázlat a hagyományról megpendít: a hagyományban nem lehet hinni.

A hagyományban való hit a hagyomány megölése.

Hinni ugyanis csak az igazságban lehet, sőt, az igazságról való meggyőzöttség nem más, mint a hit állapota. Persze az ember tévedhet, sőt, tévedni is szokott (hajaj, tenné hozzá TGM). Mégsem úszhatjuk meg a hitet, éspedig azért, mert mélyen, kétségbeesetten vágyunk az igazságra. Ez nem azonos azzal (avval!) a vággyal, hogy igazunk legyen, mert ez a vágy, bár valós és erős, csak arra szolgál, hogy elfedje a mélyebb és igazabb vágyat az igazság iránt, ami pedig ezen a földön sohasem teljesíthető be.
Ezért minden olyan konzervatizmus, amely csak a hagyományban hisz, nem lehet őszinte, sőt, rosszabb minden másnál: innen a giccs, a konzervatizmus legnagyobb esztétikai kísértése. A giccs ugyanis – ez lehet filozófiai is – az igazság ketrecbe zárása és vásári mutogatása. Ám éppen ez a konzervatizmus legnagyobb felfedezése, vagyis annak megrázó fölismerése, hogy az igazság nagyobb nálunk, és mindig csak homályos képünk lehet róla. Nem vagyunk istenek, s nem látunk színről színre. És ezért az igazság mindig a hitbe torkoll, akár akarjuk, akár nem, mert az igazságba vetett hitre mint hitre van szükségünk, akár bevalljuk magunknak, akár nem.

Nem könnyű efféle paradoxonokkal együtt élni.

Szerintem TGM-nek sem sikerült. Mégis ő fogalmazta meg először a konzervatizmus teológiai és filozófiai lényegét, magyar nyelven bizonyosan, messze elhagyva a politikai idiómák oly fullasztó és füllesztő lármáját. Annak idején, vagyis a nyolcvanas évek végén tőle tanultam Alasdair MacIntyre-ről, Bernard Williamsről, Bernard Lonerganról, Michael Oakeshottról, Ian Ramseyről, Paul Ricoeurről; tágabban aztán a wittgensteini ismeretelméleti forradalom hullámveréseiről, a szétesett pozitivizmus és szcientizmus utáni lassú, megfontolt építkezésről. Azóta rehabilitálták Arisztotelészt és a skolasztikát, a csodálatos osztrák-délnémet filozófiát Brentanóval, Husserllel, Schelerrel, az angol értékelméletet Moore-ral, Anscombe-mal, az erényetikát – mindazt, amit TGM már nem követett. De hervadhatatlan érdeme, hogy a magyar konzervatív gondolkodást a filozófiai igényesség felé terelte, és szilárdan lehorgonyozta a nagy európai hagyományközösségben. A Búcsú a baloldaltól a rendszerváltás utáni magyar konzervatizmus alapszövege marad.
De hadd ismételjem meg:

TGM mindenkit megértett. Ebben verhetetlen volt.

Ezért is idegesített, mérgesített sokakat. A megértés, vagy inkább megértettség ugyanis zavaró, mert lehetetlenné teszi a kinyilatkoztatást. Nem nagyon lehetett hová menekülni előle. Nem egyszerűen idegen nyelveket tudott ugyanis, hanem teljes filozófiai kultúrákat ismert, komplett regisztereket, kicsit úgy, mint Roger Scruton, harcostárs és aztán ellenfél. Esszéiben – mert első, másod- és harmadsorban is esszéíró volt, a magyar esszéírás nagymestere – hol a német filozófia súlyos, kissé misztikus szózatai hömpölyögnek, hol a francia szellem (TGM már szólna is: Eckhardt Sándor!) csipkelődő, aforisztikus, de olykor meghökkentő, mellbevágó intermezzói szólnak közbe, amelyeket az angol értekező próza nyugodt, higgadt szólamai simítanak el. Ezeket mind ismerte és használta, hol jobb, hol rosszabb kompozíciókat alkotva, viszont mindig fölényes biztonsággal és megértéssel. De a megértés nála szinte sosem váltott fölényeskedésbe (ha nagyon ritkán igen, akkor azt is inkább a szellemesség diktálta), ezért bár bosszantó tudott lenni, ő volt talán azon kevesek egyike a magyar horizonton, aki senkit sem gyűlölt. S ezért – azt hiszem – őt sem gyűlölték.
Vale, Tamás Gáspár Miklós. Pax tecum.

A szerző politikafilozófus, a Corvinus Egyetem tanára

Nyitókép: Tamás Gáspár Miklós (Fotó: Szigetváry Zsolt/MTI)