Magyarországon is egy-kettőre napirendre tértek felette, mintha csak egy üzemi baleset történt volna. A világon átviharzó koronavírus és az Ukrajna területén zajló háború közé szoruló döbbenetes esemény hamar feledésbe merült. Vannak azonban alapos elemzések, amelyek segítségével felidézhetjük, értelmezhetjük a történteket. Ilyen például Jean-Pierre Perrin könyve.

Részlet a Magyar Szemle írásából

Francia szerzőt választottam, mivel a franciák általában jóval kritikusabbak az „american way of life”-fal, illetve az időnként Európa rovására folytatott amerikai nagypolitikával szemben, mint az angolok vagy a németek. (Biden nem mond igazat) Az Egyesült Államok elnöke 2021. július 9-én megismételte azt az óhaját, miszerint az év augusztus végéig véget vetne annak az afganisztáni amerikai szerepvállalásnak, amely 2001 októberében kezdődött. A kivonulás igazolására, amely értelemszerűen megnyitja majd Kabul kapuit a tálibok előtt, Joe Biden azt állította, hogy: „We did not go to Afghanistan to nation-build”, ami sajnos hazugság volt a javából. Az elnök jól tudta, hogy ennek épp az ellenkezője igaz, hiszen 2001-ben nem egy jelentéktelennek tűnő, tájékozatlan állampolgár volt, hanem a szenátus külügyi bizottságának elnöke. Sőt, 2002-ben elsőként látogatott el Afganisztánba 2001. szeptember 11-e, illetve a tálib kormány kabuli bukása után (2001. november 13). Az úgynevezett Északi Szövetséget vagyis a CIA által támogatott koalíciót képviselte, amelynek előrehaladását az amerikai légierő bombázásai segítették.

A tálibok bukása után – akik 1996 és 2001 között terrorban tartották a negyvenmilliónyi lakosságot – amerikaiak kezdeményezték és vezették a nemzetközi konferenciát, amelyet Afganisztán jövőjéről 2001. december 5-én tartottak Bonnban. Ott „ütötték lovaggá” Hamid Karzait, akit az ország vezetésére szemeltek ki. Ugyanakkor a nyugati szövetségesek nyilvánosan elkötelezték magukat Afganisztán újjáépítése, demokratizálása és fejlesztése mellett. A terv megvalósítása érdekében a helyszínre vitték a NATO-t. Tartományi Újjáépítési Csoportokat (Provincial Reconstruction Team) telepítettek szerte az országban. Több száz milliárd dollárt költöttek polgári és katonai kiadásokra. Általános demokratikus választásokat tartottak.1

(A nagy erőfeszítések magyarázatai) Perrin részletesen mutatja be, hogyan sikerült 2001 novemberében látványosan szétverni – legalábbis látszólag – a tálib rezsimet, aminek hatására a neokonzervatív ideológia által uralt Egyesült Államok vezetőit egyfajta neokolonialista hübrisz kerítette hatalmába. Olyan katonai vezetők, mint például Stanley McChrystal tábornok – a nyugati katonai erők vezetője –, 2009-ben szilárdan hitték, hogy ők intelligensebbek a nyolcvanas évek szovjet vezetésénél, és beavatkozásuk stabilizálni fogja Afganisztánt. Sőt, egy évvel később, 2010-ben Obama elnök elrendelte az amerikai kontingens növelését. Joe Biden, az akkori alelnök nem ellenezte felettese Afganisztán-politikáját. Ellenkezőleg, a 2000-es évek elején a szenátor Biden teljes vállszélességgel támogatta a neokonzervatív expedíciós őrületet. Afgán ügyben azonban Biden még Trumpot is lekörözte.

Miközben a tálibok az országban mindenfele – hivatalos kötelezettségvállalásaik ellenére – új körzetek meghódításába kezdtek, miért kellett elhagyniuk az amerikaiaknak a nagy bagrami légibázist, amelyet könnyű lett volna megvédeniük? Talán az amerikai elnök nem fogta fel, hogy az utolsó amerikai katona Afganisztánból történő kivonása erős demoralizáló hatással lesz az afgán biztonsági erőkre? Nem okozott lelki konfliktust a Demokrata Párt vezetőjének, hogy az etnikai kisebbségeket és az afgán nőket kiszolgáltatja a tálibok kénye-kedvének?

Az amerikai demokrata vezetés védelmében elmondható ugyan, hogy annak idején 1975-ben a republikánusok is a betolakodó kommunisták prédájának hagyták Dél-Vietnámot, de a Fehér Háznak lehetett akkor annyi mentsége, hogy a Kongresszus vonta meg az anyagi támogatást a vietnámi dél hadseregétől.

Miután 2001 végén megszabadult az Afganisztánban állomásozó arab internacionalista harcosoktól, az Egyesült Államok vezetése dönthetett volna úgy, hogy nem állomásoztatja katonáit az országban. Megelégedhetett volna azzal, hogy a CIA-n keresztül továbbra is pénzelje a velük szövetséges afgán csapatokat, és megkövetelje Pakisztántól, ne adjon menedéket a táliboknak. De szándékosan egy másik utat választott: a „civilizációs küldetés” útját. A gond ezzel az, hogy ilyen útról nem lehet egykönnyen letérni. Moszul példája megmutatta, hogy egy elhamarkodott távozás katasztrófát okoz. Az úgynevezett becsület, de az Egyesült Államok hosszú távú érdeke is azt diktálta a dzsihadizmus elleni küzdelemben, hogy ne adják vissza a táliboknak azt az országot, amelyet húsz évvel korábban háborúval elvettek tőlük.

(Amatőr viselkedés, hozzá nem értés, cinizmus, gyávaság) A 73. évét taposó Perrin nemcsak regényíró, hanem kiváló helyszíni riporter is. Könyve olvasmányos, élményanyagában gazdag és bátran fogalmazza meg kérdéseit. Kimondja, hogy az amerikai döntéshozók amatőrnek, illetéktelennek, cinikusnak és gyáváknak bizonyultak. Szóváteszi azt is, hogy George Bush-tól Joe Bidenig minden elnök hozzátette saját tévedéseit az elődeiéhez. Omár molla szellemi vezetőnek a tálib vereség utáni békejavaslatait például Bush elutasította, és tanácsadóival együtt úgy ítélte meg, hogy szeptember 11-e cinkosait ugyanúgy felelősségre vonják, mint a bűnösöket (al-Kaida). Botor döntés volt az is, hogy a tálibokat nem hívták meg a Bonnban tartott tanácskozásra. Bush másik nagy melléfogása volt, hogy a legjobb afganisztáni csapatait átirányította Irakba. Barack Obama úgy jelentette be az amerikai kivonulást, hogy azt semmi sem indokolta. Ezzel azt sikerült elérnie, hogy a tálib vezetőknél felcsillant a remény a győzelemre. Később pedig úgy rendelt el csapaterősítést, hogy közben folytatta a kivonulást. Ami Donald Trump elnököt illeti, nos, ő úgy kezdte el a dohai tárgyalásokat, hogy előzetesen bejelentette még az amerikai kivonulás napját is! Nem csoda, ha ezek után mindenben kénytelen volt engedni a táliboknak. Biden pedig nem kérdőjelezte meg ezeket a megállapodásokat, pedig a tálibok nem tartották be ígéreteiket.

Az amerikai tisztviselők is ritkán értették meg annak a környezetnek a sajátosságait, amibe csöppentek, és még kevésbé azt, ahogyan a helyiek reagálnak az ötletelő beavatkozásaikra. Ez a tudatlanság gyakran az elérhető információk szándékos mellőzésének a következménye. A hadsereg vezetősége is követett el súlyos hibákat, ők is meglehetősen tudatlanok voltak Afganisztánt illetően. A hübrisztől elvakítva – mivel 2001-ben gyorsan felülkerekedtek a tálibokon

– csak akkor voltak hajlandóak tanulni a kudarcaikból, amikor már késő volt. Ezenkívül, a felkelés-ellenes amerikai harc doktrínája nem volt alkalmazható ebben az országban. A háborús célokat soha nem határozták meg pontosan, és a hadsereg olyan bravúrjai, amelyek során például összetévesztették a lakodalmas gyülekezetet a tálibok csapatával, aláásta az intézmény kezdeti hitelét. Az amerikai katonai vezetők megbíztak az általuk támogatott helyi „hadurakban”, annak ellenére, hogy ők is sok problémát okoztak. Támadásaik kontraproduktívakká váltak, mivel a tálibok ott bukkantak fel újra meg újra, ahol a legkevésbé számítottak rájuk. Ehhez jön még a hírszerzés, illetve a katonai szövetség 45 tagországa közötti koordináció gyengesége.

(A kudarc következményei az Egyesült Államokban és Európában) Perrin szerint az afganisztáni háborút az Egyesült Államok nem veszítette volna el, ha vezető elitje normálisan „működik”, hiszen soha nem látott egyetértéssel sorakoztak fel az amerikaiak mögött a világ legfontosabb államai. Az orosz és a kínai vezetés sem ellenezte hadi lépéseiket. Még II. János Pál pápa és Pakisztán is egyetértett az amerikai beavatkozással. Mindezeket figyelembe véve a szerző szerint az afganisztáni vereség súlyosabb a vietnáminál. Ez utóbbiak azért győztek, mert hatalmas segítséget kaptak Kínától és Szovjetuniótól, míg a tálibokat csak Pakisztán támogatta, amely távolról sem tűnik szuperhatalomnak. Ez a háború – emeli ki a szerző – a valaha létezett egyik legaszimmetrikusabb háború volt. Kevesebb, mint 100 000 tálib harcolt 300 000 fős afgán hadsereggel, amelyet 100 000 NATO-katona támogatott a legszofisztikáltabb katonai felszereléssel. A földrajzi környezetet leszámítva minden a tálibok ellen szólt, mégis ők arattak győzelmet.

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/9-10. számában olvasható.

1 Lásd még: Nicolas Bavarez: Afghanistan: leçons d’une déroute. (Afganisztán: egy összeomlás tanulságai). In Le Figaro. (2021. augusztus 30.)

Nyitókép: A tálibok uralmának második napján Kabulban a Hamid Karzai nemzetközi repülőtér zsúfolásig megtelt külföldre utazni próbáló emberekkel, de tálib fegyveresek megállították őket