Prométheusz titán volt, de láncon végezte, mert kimondhatatlan törvényszegést követett el. Az emberi faj hálás lehetett érte, mert a tűz melegít, fényt ad, átlendít egy másfajta kulináris kultúrába; viszont közhely, hogy a pusztításhoz szükséges vasat is a tűzben edzik meg, az elejtett vadat is tűzön sütik meg, s még a növényeknek is tűzön forralt vízben kell átadniuk lényük lényegét az embernek. A tűz ellopása tehát nem egyszerű jótétemény, hanem törvényszegés. S úgy tűnik, az ember tudata legmélyén tisztában van vele, hogy mit követett el. Hogyan tehetné jóvá? Áldozattal, amely akkor tökéletes, ha tűzben emésztődik el. Az isteneknek bemutatott áldozat többé nem ajándék, étel vagy ital, tárgy vagy gesztus, hanem pusztítás, ölés, elhamvadás. Sőt, csalás, hiszen a tűzben a természetet valójában önmagunknak áldozzuk föl. A tűz az, amellyel abszolút pusztításra vagyunk képesek, és egyedül mi vagyunk rá képesek a teremtett világban. Görögtűz vagy atommáglya: a lényeg ugyanaz.
Az izraeliták az egészen elégő áldozatot az egyetlen igaz Istennek mutatták be, neki tartották fönn, amíg meg nem tanulták, hogy az Úr ezt nem kívánja. Illés próféta nagy diadala Baál papjai fölött, amikor a vízzel háromszor leöntött áldozatot az Úr tüze megemészti. De Illésnek meg kell tanulnia, hogy a tűz a gyöngék fegyvere. A Hóreb hegyén elvonul előtte az Úr, de nem a tűzben, hanem az enyhe szellőben. Aztán a negyvenedik zsoltár is megfogalmazza ugyanezt, Jézus pedig minden korábbi áldozatot szükségtelennek, sőt, az irgalomhoz képest haszontalannak mond, s ezt éppen a Zsidókhoz írt levél ismétli meg hangsúlyosan. Az égő áldozatnak a Templom pusztulásával maga az Úr vetett véget. A tűz megszűnt törvényes istentisztelet lenni. A keresztény liturgiákban sincs új áldozat, a tűz már csak a fény szimbóluma lehet, az áldozaté nem. A tűz ugyanis, hiába jött az istenektől, most már a kísértő eszköze. Ezért a sötétséghez tartozik.
Ernst Jünger az 1939-ben tűzviharban elpusztuló Európát látott maga előtt:
„A lángok fényénél látható volt a pusztulás mértéke, s messzire fénylettek végórájukon Marina partjának ősi, szép városai. (…) A falvak és tanyák is égtek a messzi mezőkön, s magasra csapott a tűz a völgybéli büszke kastélyokból és kolostorokból. (…) Egyetlen hang sem hatolt fel hozzám, mintha teljesen levegőtlen volna a tér; félelmetes csöndben bontakozott ki a színjáték. Nem hallottam odalentről a gyermeksírást és az anyák panaszát (…). A pusztulás minden borzalma közül egyedül az aranyragyogás ért fel a márványszirtekhez. Így lángolnak fel szemet gyönyörködtetve távoli világok az elmúlás szépségében.”
(A márványszirteken, Nemes Péter fordítása)
A világ pusztulása isteni látomás, a márványszirtekről – a költői Olümposzról – jól élvezhető. A tökéletes törvénytagadás Szodomát és Gomorrát tűzesőben pusztítja el, de hiába: az égő Trója és az égő Róma újabb és újabb uralkodói élvezet. A tűzgyújtás uralkodói kiváltság, s ezért egyben ördögi kísértés.
A vészkorszak tüzeiben végleg összeér a féktelen megistenülés és a végtelen elaljasodás. Ez az abszolút önmegdicsőítés és önmegsemmisítés ünnepe. Itt nemcsak a zsidóságról van szó (s persze sok más embercsoportról), hanem a németségről (s persze sok más embercsoportól), és az ezek által egyszerre képviselt emberiségről. A soa – olvasatomban – elemi vallásos esemény, a XX. század bizarr teofániája, amelyben kinyilatkoztatás történik, helyesebben annak megismétlése. Nem először. S alkalmasint nem utoljára. A tűz sötétségének az ünnepe. Ez a tűz nem az éjszakát oszlatja szét, hanem az éjszaka diadalmas, istenkáromló üzenetét hirdeti.
Sokféleképpen ölhetjük meg a másikat. Megsemmisíteni azonban a tűzzel tudjuk. A tűzben nem lehet túlélni, a tűz a totális elemésztés. A tűzzel nem lehet alkudozni. Minden gyufagyújtás, még a legártatlanabb születésnapi, még a temetői is démoni aktus. Nem azért, mert esetleg nem tudjuk kontrollálni, hanem azért, mert amikor belenézünk a lángba, az magába vonz minket, s démoni gondolatokat sugall. S lehet, hogy a démon hatalmából többé nincs menekvés. Hogyan lehetne elképzelni a pusztítás démonjának hatalmát, amely olyan vágyakat ébreszt bennünk, amelyeknek nem tudunk ellenállni? Amely arra indít, hogy felgyújtsunk, hogy égessünk, hogy hamuvá porlasszunk mindent, legfőképpen persze az embert – előbb a másikat, aztán mindenkit, önmagunkat is? Milyen fantázia kell ahhoz, hogy elképzeljük az emberi testet tüzet táplálni, noha egyébként, mint minden állati test, tulajdonképpen alkalmatlan rá? Miért van az, hogy a civilizáció valamely, többnyire csúcspontján, úgy látszik, muszáj visszatérni ezekhez a rettenetes kísérletekhez, a máglyához, a tűzkígyóhoz, a fortyogó üsthöz, a lángszóróhoz, a napalmhoz, a kemencéhez? A totális megsemmisítés démoni gondolatához, amely semmit, még hamut sem hagy a másikból, csak a kihűlt kémények emlékeztetnek valamire, ami talán igaz sem volt, sosem létezett?
Mi maradhat a hamu után? A megsemmisítés is emésztő vágy. Olyan hőfokon ég, amely csontig éget, mégsem pusztít el. Ez a nem egészen elégő önáldozat. A megsemmisítő önáldozata, amelyben önnön emberi mivoltát számolja föl, hogy helyette valami egészen újat és elképzelhetetlent alkosson. Már nem abban bízik, hogy aranyat csináljon, hanem abban, hogy a kemencék és kohók pokoli világában végre kiöntheti az Übermenschet. Túl jón és rosszon, túl a törvényen, valamiféle sosem tapasztalt hatalom birtokában, amely nem azzal tagadja a teremtés jóságát, hogy gonosz, eltökélten vagy cinikusan, hanem azzal, hogy egyszerűen – van. Új teremtmény.
Nem az üldözésben, nem az irigységben, nem a gyűlöletben és megvetésben, nem a rabszolgamunkában, s még csak nem is a zsidóság kiirtásának szándékában rejlik a soa egyedülvalósága. Minderre bőségesen volt történelmi példa, s ez csupán már-már unalomig ismert gonoszság.
A soa egy folyamat végeredménye, várható és logikus teofániaparódia. A civilizált, hellenizált, romanizált, krisztianizált, germanizált, humanizált, felvilágosult Németország már jóval Auschwitz előtt levetette mindezeket a jegyeket. Lélek, szellem, gondolat, forma, művészet, tudás – mindez tűzre való értéktelen kacat, még csak nem is kell küzdeni ellenük, fölösleges és nevetséges volna. A világháború húsdarálói, a sárrá visszagyúrt ember, majd a megdicsőült árja tökéletesség a náci naturizmusban ugyanazt a testre és fajra redukálandó emberről szóló mítoszt hirdetik, mint a gázkamrák, kemencék és kémények. Az új teremtménynek valóban a semmiből kell születnie. Logikus és szükséges volt tehát, hogy Adolf Hitler önmagát is egy bombatölcsérbe dobassa, hogy ott alaktalan hamufolttá legyen, így téve hajmeresztő tanúságot a test és a lét fölött aratott pokoli győzelméről, ahogy Naphta is öngyilkosságával helyettesítette az értelem fölött aratott, ámde értelmetlen győzelmét.
A semmiig mindenesetre eljutottunk. Hogy az emberen túli ember, aki tűzből és hamuból születik, test nélkül immár, megszületett-e, azt még nem tudjuk. Eichmann és társai mindenesetre nem tűntek mitikus figuráknak. Egyelőre Hitler (ne féljünk a nevétől) kísért egyfajta kormos tűzárnyékként, kimondhatatlan vágyakat bevallatva, Auschwitz-káromlásokat sugallva, sértettségparazsat szítva és a morál páncélját szakadatlanul olvasztva. Ezen nem segítenek a megemlékezések, nem segítenek az ünnepélyes fogadkozások, nem segítenek a még ünnepélyesebb nyilatkozatok, ezek nem oszlatják el a tűz pernyés sötétségét, a megfoghatatlan, baljós árnyék rekedt hadonászását.
Bámulunk a tűzbe, a lángba, olykor kedves, olykor kegyes érzésekkel, a fény jelképét látva bele. Prométheusz lehozta az égből a tüzet, rendes volt tőle. Miért kellett és kell bűnhődnie? Az istenek irigyek? Dehogy. Szánnak bennünket? Talán. Ez az egyetlen reményünk.
A szerző filozófus, a Corvinus Egyetem oktatója
Nyitókép: Húsvéti tüzet nézve, Rottorf, Németország, 2024