Ha a két állam csatlakozik az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez, Oroszország 1300 kilométer hosszú új NATO-határral találja szemben magát, és a Baltikum geopolitikája átalakul. A finnek és a svédek kérelmét pozitívan fogadták a nyugati szövetségesek; a NATO-t tovább erősítő, a „Nyugat” államai közötti összetartást fokozó lépésnek értékelték. Sikertörténetnek tetszett.
Csakhogy a bejelentések után nem sokkal Recep Tayyip Erdoğan, Törökország államfője jelezte, hogy nem támogatja a két ország tagfelvételét. Azóta eltelt néhány hét alatt a török követelések listája is napvilágra került: a két országtól a különböző terroristacsoportok támogatásának megszüntetését, bizonyos személyek kiadatását és a 2019-es fegyverszállítási embargójuk feloldását igényli. Ezzel Ankara saját bilaterális problémáinak rendezésétől tette függővé a tagfelvételt, amivel általános felháborodást váltott ki. A kritikák mögött számos tényező húzódik meg, így a török vezetés rossz nyugati megítélése („már megint Erdoğan”), az elmúlt évek török külpolitikai akcióval szembeni ellenérzések („már megint bajt kevernek”), a bővítés akadályozásának kicsinyessége („nem igaz, hogy a nagyobb jóért nem képes engedni”), oroszbarátsága („Putyin érdekeinek szolgálata”) és a belpolitikai haszonszerzés („most ezzel jó népszerű lesz”).
E kritikák és a jelenlegi török vétó tökéletesen illeszkedik Törökország és számos nyugati szövetséges közötti elidegenedés évek óta tartó folyamatába. A jogos török sérelmek mellett, tegyük hozzá, Törökországnak is van bőven a rovásán. Ankara nem volt rest belpolitikai érdekei miatt kiélezni például a német–török, holland–török viszonyt (lásd a 2017-es alkotmánymódosító népszavazás idején), illetve az Egyesült Államokkal fennálló vitákat.
Az elidegenedést és a vitákat számos megoldatlan kérdés és erősödő negatív percepció gerjeszti. A török társadalom és politikai elit az országot a Nyugat résznek tartja (egy 2021-es felmérés szerint a legtöbben, a megkérdezettek több mint 40 százaléka európai országként definiálta a két kontinensen található államot, míg a maradék 60 százalék a közel-keleti, kaukázusi, balkáni stb. opciók között oszlott meg), amit mi sem mutat jobban, mint az, hogy a NATO és az EU-s vámunió része. Ugyanakkor nagyon komoly bizalmatlanság is jellemzi ezt a kapcsolatot. Különösen az Egyesült Államok esetében. Egy szintén 2021-es felmérés szerint a válaszadók 54 százaléka fenyegetést lát benne az országra, míg Oroszországban csak 21 százalék, de más NATO-országok is „előkelő” helyen szerepelnek a fenyegetéslistán. S ez igaz a jelenlegi helyzetre: a jelen sorok írója az utóbbi hetekben meglepően sokszor hallotta azt Törökországban, hogy Erdoğan helyesen jár el, követelnie kell a svédektől (és a finnektől), de akár a NATO-tól is, mert most van abban a pozícióban. A Nyugat végre tegyen valamit a törökökért is. Az ügy belpolitikai vonatkozása azonban így fest: akik szerint a határozott fellépés növeli Erdoğan népszerűségét, azoknak igazuk van; akik viszont arra számítanak, hogy ezért ezek az emberek rá is fognak szavazni, azok tévednek.
NATO-légvédelmi rakétakilövő Törökországban a szír határon
A föntebbiekből is látszik, hogy a percepciók, az identitás szempontjából a Nyugat–Törökország viszony kissé a „róka fogta csuka” esete. Törökország a szövetség tagja, mégsem veszik mindig komolyan. Ankara az utóbbi évtizedekben számos alkalommal tapasztalta meg, hogy NATO-szövetségesei nem hajlandók támogatni őt a saját katonai/biztonsági érdekeinek érvényesítésében, sőt, egyenesen ellene lépnek fel, elárulják. Az 1990-es években Németország leállította fegyverszállítmányait, mondván, hogy azokat ne a lázadó kurd csoportok ellen vessék be, s az Egyesült Államokban is napirendre kerültek a restrikciók ugyanezen okokból. Talán kevésbé meglepő, hogy a csalódott törökök már ekkor az oroszoktól kezdtek el fegyvert vásárolni.
A szíriai kurdok fegyveres szervezeteinek támogatása a másik vörös posztó Ankara szemében, ráadásul ebből nemcsak az Egyesült Államok veszi ki a részét, hanem többek között Svédország is. Amikor az „ellenségem támogatója a szövetségesem, aki amúgy is mindenben kötekedik velem”, aligha könnyű eljárni, az ilyesmi rossz vért szül. Svédországtól (Finnország e téren inkább a feleslegesen szenvedő fél szerepét tölti be) a török állam már többször kérte, hogy adja ki a Kurdisztáni Munkáspárthoz kapcsolódó személyeket, vagy ne engedje a gülenista szervezeteket tevékenykedni. Ezek a kérések persze más uniós tagállamokkal (főleg Németországgal) szemben is terítéken vannak, és jellemzően nem történik változás. Magyarországon is rendre számon kéri a török fél a gülenista iskolák működését, de ez nem olyan jelentőségű dolog, hogy a két ország alapvetően jó kapcsolatát érdemben beárnyékolhatná.
A svéd (és a finn) reláció viszont nem ilyen: a két ország folyamatosan bírálja Ankarát, legutóbb 2021 októberében nagykövetei másik nyolc nyugati társukkal együtt követelték Osman Kavala török üzletember és filantróp szabadon bocsátását – válaszul Erdoğan kis híján persona non gratának nyilvánította őket. Ráadásul a két ország nem tesz eleget a törököknek a Kurdisztáni Munkáspártot érintő kéréseit illetően sem, ahogy Ankara azt sem vélte túl baráti lépésnek, hogy a svédek leállították a fegyverszállításokat 2019-ben.
A jellemzően emberi jogi, normatív diplomácia most a török vétó formájában biztonsági, realista kihívással szembesült, amely mögött a már említett tényezők mellett az is közrejátszik, hogy Anatóliában kevésbé félnek az oroszoktól, mint az ezer tó országában, többek között azért is, mert ők már NATO-tagok. A törököknek érdeke egy erős NATO, de egy olyan szövetség, amely támogatja a biztonsági célkitűzéseit.
A viták rendezésére valóban most nyílt lehetőség, hiszen Ankara alkupozíciója gyengébb lesz, miután a két állam teljes jogú tagja lesz a szervezetnek. Nem véletlen, hogy a NATO-tagságból fakadó helyzeti előnyét Törökország más diplomáciai relációkban is kihasználja, így az osztrák–NATO kapcsolatok akadályozásában, hogy a Ciprus–NATO együttműködésről ne is beszéljünk. Ebben a helyzetben megéri követelnie, mivel nem két kiváló, hanem két problémás diplomáciai relációt áldoz fel, ahonnan sok jóra amúgy sem számíthatna. S nem is fog ezután sem.
Hasonló helyzetre már volt példa. Igaz, a csekélyebb jelentőségű ügy könnyűszerrel rendeződött: 2009-ben Anders Fogh Rasmussen volt dán miniszterelnök NATO-főtitkári kinevezése ellen lépett fel Törökország, hivatkozva arra, hogy Rasmussen a 2005-ös karikatúrabotrány idején a muszlimok érzékenységét semmibe vette, bocsánatot sem kért, másrészt az országban működő, Kurdisztáni Munkáspárthoz kötődő ROJ TV működési engedélyének visszavonásában sem történik semmilyen előrelépés. Az eredmény az lett, hogy Rasmussen tett néhány nyilatkozatot az iszlám tisztelet mellett, Koppenhága jelezte, hogy kivizsgálják a ROJ TV ügyét, illetve a törökök kaptak egy NATO főtitkár-helyettesi posztot. A ROJ TV-ét végül 2013-ban betiltotta egy dán bíróság.
A csaknem 40 millió kurd többségi lakóterülete. 1920-ban az Oszmán Birodalommal kötött sèvres-i béke rendelkezett a kurd állam létesítéséről, de az 1923-ban Törökországgal kötött lausanne-i békéből ez a kitétel kimarad. A kurdok azóta harcolnak államukért.
