Ahogy elmúlik a 2001. szeptember 9-i terrortámadás huszadik évfordulója, látjuk-e már, hogy a terrorellenes hosszú háború hogyan hatott a Nyugat önértelmezésére?

Tükör által homályosan, de kezd kibontakozni a kép. A harc maga stratégiailag fabatkát sem ért, megmaradt a status quo ante. A katonai beavatkozások médiaábrázolása azonban annál erősebben befolyásolta a nyugati populáris kultúrát. A film, a regény, a képzőművészet és populáris zene valamennyi műfaja foglalkozott velük, de döntően agnosztikus, legrosszabb esetben önmegvető hangot ütve meg.

Film nemigen támogatta az amerikai kormányzat és szövetségesei döntését a 2003-as iraki bevonulásban. Kivételt képez Kathryn Bigelow Bombák földje (2008) és A Bin Laden-hajsza (2012), illetve Clint Eastwood Az amerikai mesterlövész (2014) című filmje, amely a jó ügyért külföldön harcoló katonák és hírszerzők hősiességét dicsérte. Ugyanezt tette több countryénekes, mintegy zenei kíséretet adva az „odakinn” harcolóknak.

Ám a legtöbb nyugati regényíró, filmes és zenész inkább erkölcsi bizonytalanságának, sőt bírálatának adott hangot a terrorizmussal szembeni nyugati válaszlépések kapcsán. A hosszú háború és a nyugati nagyvárosok ellen indított aszimmetrikus háborúk idején világossá vált, a progresszív felfogás merőben békés vallásként láttatja az iszlámot. Ez a kritikátlanság aztán az öncenzúra légkörét terjesztette el a média, az egyetemek és a művészet világában.

Az empátiának pedig az iszlámgyűlölettel kellett harcba szállnia?

Miközben zajlott a terrorellenes háború, a média – a sokszínűség iránti divatos elkötelezettségből – felkarolta a kisebbség vallási türelmetlenségét. Válaszul a blaszfémiára, tűrte a türelmetlenséget, és elítélt minden kritikus ábrázolást. Ez aztán elkerülhetetlenül maga után vonta a gyűlöletbeszéd elleni harcot, a felkavaró tartalmakra való figyelmeztetések elburjánzását, illetve a kitiltásokat (no-platforming).

2018-ban a londoni Birodalmi Hadi Múzeum Művészet a terrorizmus korában című kiállításának kurátora, Sanna Moore kifejtette: a tárlat azt mutatja be, hogy a Nyugat megváltozott, ámde „a tömeges megfigyelések és az eljárás nélküli fogva tartások gyakorlata” miatt nem a javára. A „korszakot meghatározó” kiállítási tárgyakban nemcsak a 9/11-re adott személyes válaszok jutnak kifejezésre, hanem az is, ahogyan „a polgári szabadságjogok csorbultak, a biztonsági intézkedések, a megfigyelések pedig fokozódtak”. A látogató nyomban észlelhette, hogy a muzulmán kisebbség jogai sérültek a terrortámadás után, de azon filmkészítőké nem, akiket meggyilkoltak, mert az uralkodó progresszív normától eltérve „iszlámgyűlölő” hangon szólaltak meg. Theo van Goghra, a Jyllands Posten vagy a Charlie Hebdo karikatúráira való utalás egy se volt. Helyette a kiállítás a 9/11-re adott kritikai reflexiókra, megfigyelésre, a fegyverfejlesztésekre (drónok) és „a szülőföldből átokföldét” csináló harcokra összpontosított.

Miközben a nyugati katonai beavatkozásokat ezek a képzőművészeti gyűjtemények és galériák, illetve bölcsész- és társadalomtudományi tanszékek nagy garral bírálták, ők kapták arányosan a legtöbb állami támogatást. Miután pedig a nem nyugati, a dzsihádistában megtestesülő „másikkal” szembeni „reflexív” empátiát szorgalmazták, a nyugati demokrácia történetének és intézményi örökségének önostorozó megtagadásába mentek át.

Így érnek össze a dzsihádtűrés, az éberség (wokeness) és a tekintélyelvűség új szószólói?

A hazai „tenyésztésű” iszlamisták kihasználták a progresszív empátiát, saját illiberális céljaiknak megfelelően manipulálva az „iszlámgyűlöletet”. Miközben 2011 és 2018 között egyre erőszakosabb támadások érték a Nyugat városait, a progresszív média töretlenül hirdette a nem nyugati, áldozattá tett másik iránti együttérzést a szenteskedő éberek minden csűrés-csavarásával. Utóbb a revizionista, tekintélyelvű rendszerek, látván a Nyugat politikai és kulturális következetlenségeit a háborút illetően, maguk is kiaknázták azokat saját geopolitikai érdekeik szerint.

Hiába szűntek meg a terrorellenes hosszú háborúk Trump kormányzata alatt, a kritikai elmélet szószólói és a fősodratú média tovább vívta harcát, ezúttal a Nyugat sötét gyarmati múltja és intézményes fajgyűlölő jelene ellen.

A progresszív gondolkodáson eluralkodó zűrzavar ütközött ki akkor is, amikor a Bidenkormányzat külügyérei először szembesültek kínai társaikkal 2021 márciusában. A kínaiak félresöpörték minden olyan kísérletüket, hogy számonkérjék rajtuk az emberi jogok megsértését: „A világ túlnyomó többsége nem ismeri el – jegyezte meg Jang Dzsiecsi kínai diplomata – az Egyesült Államok által szorgalmazott egyetemes értékeket.” Peking szemében az USA-nak nincs se puha hatalma, se globális befolyása, legfeljebb gyomorforgató leereszkedésre és képmutatásra képes. Az új demokrata kormányzat, amikor külföldön a liberális világrendet szorgalmazza, odahaza pedig elítéli saját hazai rasszizmusát és társadalmi igazságtalanságát, valóban vagy zavarosnak, vagy képmutatónak látszik.

A terrorellenes háború alatt Amerika – és tulajdonképpen az egész Nyugat – befolyása visszaszorult. Mi romlott el?

Tony Blair, a nyugati progresszió egyik vezéralakja és az Irak elleni háború fő szorgalmazója ezt írta 2010-es önéletírásában: „1989 után csaknem húsz éven át a Nyugat szabta meg a napirendet, amire a többiek reagáltak… úgy tetszett, a célt, amely felé a történelem menetelni látszott, mi határozzuk meg.” „Mostanra – tűnődött el a politikus – árnyék vetült rá.”

A globalizáció vegyes öröksége és a 2008 után általa kiváltott pénzügyi válság nyilván aláásta a progresszív törekvés gazdasági alapjait. Ám az egyetemes liberális intézményi rendbe mint a világtörténelem végébe vetett hitből döntően a hosszú terrorellenes háború erkölcsi és politikai hibái ábrándítottak ki sokakat. Ezek támasztották alá az amúgy tudományosan obskúrus kritikai elméletet, amely a Nyugatban, nem pedig a dzsihádistában látta a világszabadság legfőbb ellenségét.

A liberalizmus és a demokrácia iránti nyugati elkötelezettséget dekonstruáló kritikai elképzelés különösen a terrorellenes, főként az iraki háborúra adott kulturális feleletben vált meghatározóvá. Az európai és az amerikai baloldal 2003 utáni „sötét felvilágosodása” számos képzetet terjesztett el a tömegkultúrában. Az iszlámgyűlölet régóta foglalkoztatta a kritikai elméletet, ahogy az olyan filmeket is, mint a Sziriana (2005), Redacted (2007), Zöld zóna (2010), illetve az olyan regényeket, mint Mohsin Hamid Kétkedő fundamentalistája (2007) vagy Richard Flanagan The Un-known Terroristja (Az ismeretlen terrorista, 2007). A nemzetközi terrorizmusra adott következetlen nyugati válasz – hogy ugyanis külföldön háborút viselt az iszlamizmus ellen, otthon pedig tűrte a szószólóit – kétértelműséget eredményezett a jelenség kulturális megítélésében. Műalkotások sokaságában a félreértett vagy rászedett naiv terrorista állt szemben a kemény kézzel fellépő nyugati szervekkel. Ez a politikai és erkölcsi ambivalencia hatja át az olyan hírszerző-filmeket és -regényeket, mint a Homeland: A belső ellenséget, Az üldözöttet vagy A legendák hivatalát, de a Birodalmi Hadi Múzeumban kiállított műtárgyakat is.

A Nyugat kulturális felfogása a XXI. század második évtizedére a nemzetközi terrorizmust magát is a relativizmus – jobban mondva: émelyítő agnoszticizmus – alapján ítélte meg. Az ad bellum (háborúindítás) és az in bello (hadviselés) komolyabb tárgyalására vállalkozó művek, például Az élet ára vagy Michel Houellebecq Behódolása (2015, magyarul: 2016) is, vagy tudomásul vették, vagy elemezték a nyugati liberális lelkiismeret kudarcát.

A terrorellenes háborúra adott populáris felelet a 2010-es évek közepére bontakozott ki a maga teljességében. A terror és veszélye ekkorra a nem nyugati „másikkal” szembeni rossz bánásmód és hivatalos megbélyegzés szóképévé vált a kultúrában. Mára a Nyugat valamennyi intézménye, rendőri szerve, fegyveres ereje, bírósága, üzleti érdeke és politikai pártja erkölcsileg romlott, korrupt, illetve egyénileg és testületileg rasszista. A kontinentális filozófusok Adornótól Habermason, Derridán, Deleuze-ön át Foucault-ig a hatvanas évektől azon igyekeztek, hogy feltárják a Nyugat kapitalista önértelmezését torzító hamis tudatot. Az ő brit és amerikai epigonjaik aztán meghatározóvá váltak a hosszú terrorellenes háború alatt mind a médiában, mind az egyetemek társadalomtudományi tanszékein, ahol ideológiájuk felvirágzott, és tettette vagy kiszorította a hagyományos tudományt.

Ironikus módon az a nyugati média, amelyet egykor a kritikai elmélet atyja, Herbert Marcuse a totalizáló egydimenziós modernség legfőbb hordozójának mondott, fordította le a szekularista liberális értékek nihilista dekonstrukcióját tömegfogyasztásra alkalmas nyelvre. 2020-ra az uralkodó populáris beállításban a Nyugat – hiszen eredendően hajlamos nyílt vagy burkolt rasszizmusra – alacsonyabb etikai szintre került, mint a terrorista, aki az áldozatok nevében fellépő ellenállóként kritikai megbecsülést érdemel. A kritikai elmélet és a terrorellenes hosszú háború két évtizedes mérkőzése megfosztotta gyökereitől a Nyugat önértelmezéseit, ellehetetlenítve a Nyugat értékeinek védelmét, a szorgalmazásáról nem is beszélve, miként Jang Dzsiecsi is megállapította.

Mit szűrhetünk le e kulturális válaszból a nyugati szellem általános állapotáról?

Mindenekelőtt azt, hogy a „történelem végén” a progresszív gondolat csődöt mondott, és intellektuálisan kimerült. A 2003 utáni „sötét felvilágosodás”, akárcsak elődje, az 1990-es évek liberális globalizmusa, azt feltételezte, hogy a történelem a társadalmi igazságosság, a sokféleség és a befogadás utópiája felé menetel. Amíg a progresszív liberálisok úgy képzelték, hogy a Nyugat szabja meg a teleológiai napirendet, a kritikai elmélet ihlette éber baloldal magában a Nyugatban vélte a problémát felfedezni. Éber megoldásuk „alternatív globalizációit” kívánt, a nyugati kapitalista birodalom megdöntését és az egyetemes felszabadítást szorgalmazó nemzetközi civil szervezeti hálózatokkal, kritikai elméletet hirdető egyetemi oktatókkal, őshonos népcsoportokkal, környezetvédő aktivistákkal és egy-egy kósza dzsihádistával. E dogmatizmusnak persze semmi alapja nincsen. Legfeljebb az, amire már Camus felhívta a figyelmet, hogy ugyanis a kritikai elme ezzel a vakmerőséggel akar megmenekülni a fojtogató magánytól és nihiltől. „A történelem vége nem példaértékű – írta –, és nem jelent tökéletesedést. Önkényes, terrorisztikus alapelv.” A baj az, hogy a hidegháború után a Nyugat bizonyosnak vette: liberális nemzetközi célját mindenki magáévá teszi. A terrorellenes hosszú háború fő tanulsága az, hogy ez a cél nem vált valóra, nem történt elmozdulás a minden emberi lényt befogadó nemzetközi társadalom felé. Ez a kudarc politikai válságot idézett elő. A terrorellenes hosszú háborúra adott kulturális válasz – a szócséplés, a relativizmus és az öncenzúra – határozza meg a nyugati progresszív liberalizmus válságát. Ha mást nem is, azt mindenki érzi, hogy körültekintőbb megközelítésmódra van szükség; el kell fogadni, hogy a politikai társadalom az marad, ami mindig is volt: vagyis olyan társadalom, amelynek elsődleges és legsürgetőbb feladata önnön megmaradása, legmagasabb rendű feladata pedig önnön jobbítása.