„A mi barátságunk olyan mély, mint a tenger, és oly magasra tör, mint a hegyek” – hangzott az ünnepélyes szólam ismételten a pakisztáni–kínai diplomáciai értekezleteken az ezredforduló éveiben. Való igaz: miközben a két társadalom jobban szinte nem is különbözhetne egymástól, Peking és Iszlámábád között évtizedek óta egyre bővülő együttműködés figyelhető meg, amelyet a felek napjainkra különleges barátságként szoktak ünnepelni. De valóban igaz-e, hogy a két ázsiai hatalom viszonya annyira felhőtlen és prosperáló, ahogy diplomatáik sugallják? A kérdés persze költői, a válasz: nem. De ma egyikőjüknek sincs jobb lehetősége, mint hogy hitet tegyen kettejük barátsága mellett.

Hármas cél

Dél-Ázsia vonatkozásában Kína számára három dolog számít ma: egyrészt az Indiai-óceánon való minél szélesebb körű megjelenés és érdekérvényesítés lehetősége, másrészt India hatalmi építkezésének ellensúlyozása, harmadrészt pedig az iszlám ideológiai bázison szerveződő szélsőséges mozgalmak elleni küzdelem, mégpedig oly módon, hogy az ne süsse rá az iszlámellenesség bélyegét. Pakisztán az a szomszédos ország, amely mindhárom szempontból igen hasznosnak ígérkezett. Ám miközben az India feltartóztatására irányuló politikában nagy az egyetértés közöttük, a gazdasági és belbiztonsági dimenziókat illetően sűrűsödnek a problémák.

Túl nagy ívű és kiszolgáltat

Emlékezetes, hogy a kínai Övezet és Út kezdeményezéshez (BRI) különösen nagy reményeket fűztek Pakisztánban. Olyannyira, hogy sokáig még azt is rossz szemmel nézték (különösen a hadsereg vezetői), ha valaki szóba merte hozni, hogy az infrastruktúra-fejlesztési projektek némelyike talán túl nagy ívű és nem is feltétlenül megtérülő, ráadásul erősen kiszolgáltatja az országot Kínának. Pakisztán végül a Kínai–Pakisztáni Gazdasági Folyosó (CPEC) elnevezésű infrastruktúra-fejlesztési tervvel vált a BRI részévé, a hadsereg több nyugalmazott és aktív felső vezetője pedig jól fizető állásokhoz jutott a projektek menedzsmentjeiben. Maga a CPEC voltaképpen az Arab-tenger és a kínai államterület közötti, tehát Indiát megkerülő áruforgalmat erősítené pakisztáni területen keresztül, működése így egyértelműen érdekében áll Kínának, még ha nem is válthatja ki vele teljes egészében az ázsiai óriásnak a Malaka-szoroson át zajló, stratégiai szempontból sérülékenynek ítélt áruforgalmát.

A legszegényebb vidék

A Kínai–Pakisztáni Gazdasági Folyosó egyik kitüntetett fejlesztési zónája eredetileg a Gvádar kikötőjének hátországaként funkcionáló Beludzsisztán tartomány lett volna, amely egyúttal Pakisztán legszegényebb vidéke. Ám beludzs fegyveres szeparatisták (élükön a Beludzs Felszabadító Hadsereggel) kifejezetten célpontnak tekintik a kínai érdekeltségeket és személyeket, arra hivatkozván, hogy ezek idegen hatalmi befolyást, a megszállás egy formáját képviselik. A pakisztáni kormány természetesen igyekszik védeni a kínaiakat. Csakhogy a biztonsági helyzet ingatagsága és Beludzsisztán általános fejletlensége erősen megkérdőjelezi a beruházások értelmét. Így a fejlesztések jelentős része a dél-ázsiai ország amúgy is relatíve gazdagabb szindhi és pandzsábi területein zajlik, ami tovább növeli a különbséget a pakisztáni társadalmat alkotó csoportok között, a kínai kapcsolatok nyerteseire és veszteseire (vagy legalábbis az abból kimaradókra) bontva őket. Emellett a kínai fél a stratégiai előnyök dacára nem hagyja mellőzni az üzleti szempontokat sem, márpedig pakisztáni beruházásainak megtérülését olyan tényezők gátolják, mint az általános korrupció, az energiahiány, illetve a gazdasági és politikai válságból fakadó bizonytalanságok, melyeket egyre kevésbé tolerál. Iszlámábádból viszont olyan államot kormányoznak, amely az elmúlt harminc évben gazdaságilag súlyosan elmaradt regionális versenytársaihoz képest, és nem engedheti meg magának, hogy elessen kínai befektetőitől, mert egyáltalán nem biztos, hogy talál helyettük másokat.

CPEC-metró Lahorban – teljesen automata, lásd a peronkapukat

 

Iszlamista terror

A CPEC kivitelezési problémáitól egyáltalán nem függetlenül az iszlám bázisú terrorizmussal szembeni biztonsági együttműködés sem csak sikertörténeteket mutathat fel. Pakisztán társadalmában a kétezres évek derekától egyre láthatóbbá váltak azok a szélsőséges csoportok, amelyek már Kínában is ellenséges erőt láttak, még ha az Egyesült Államokkal szembeni averzióik dominánsabbak is voltak. A pakisztáni tálib mozgalom megalakulásának kulcsmomentuma az iszlámábádi Vörös Mecset komplexumából kiinduló tálibbarát megmozdulás erőszakos felszámolása volt 2007-ben. Az épületegyüttes ostromának hátterében a kínai diplomáciai nyomást is ott sejtették, miután a tálib mintájú politikai átalakulást követelő mozgalom tagjai az iszlám erkölccsel össze nem egyeztethető foglalkozással vádolt kínai állampolgárokat (masszőröket, kórházi nővéreket) is túszul ejtettek.

Az iszlámábádi Vörös Mecset

 

Ráadásul több ujgur szélsőséges vezetőt pakisztáni területen találtak meg, illetve likvidáltak, ami megerősítette a kínai félelmeket az ujgur szakadárok afgán–pakisztáni térségből érkező támogatását illetően. Nem valószínű persze, hogy az iszlámábádi kormány támogatta volna az ujgur szeparatizmust vagy terrortevékenységet, mégis tapasztalható volt a kínai aggodalom emiatt. A kétezres évek folyamán nemigen fordult elő olyan pakisztáni–kínai csúcstalálkozó, amelyen ne lett volna terítéken a terrorizmus, a szeparatizmus és az extremizmus elleni közös küzdelem.

Kínai érdekeltségek ellen

Az Egyesült Államok 2021-es afganisztáni kivonulásának egyik következménye lett, hogy a térségbeli muszlim szélsőséges csoportok addigi első számú ellensége „kartávolságon kívülre került”. Maradtak helyette könnyebben elérhető célpontok, amelyek alkalmasak a dzsihádi szellemiség fenntartására és az iszlám ellenségeivel szembeni küzdelemre. Pakisztán nem eléggé muszlimnak ítélt kormányzati elitje, illetve a regionális hatalomként fellépő India és Kína ideális jelöltek erre a szerepre. Peking ujgurokkal szembeni elnyomó fellépése ideológiai muníciót jelent az iszlám bázisú terrorszervezetek számára, melyek fő mozgósítási terepe a térségben az afgán és a pakisztáni társadalom. Nemigen titkolnak két dolgot: egyrészt, hogy ellenséget látnak a kínaiakban, másrészt, ami ezzel szorosan összefügg, hogy törekednek az iszlám köztársaság további gazdasági destabilizálására. Így a pakisztáni tálibok az utóbbi időben kínai érdekeltségeket is támadtak Pakisztán területén.        

Ilyen feltételek mellett Pakisztán ma messze nem a legideálisabb helyszín Kína indiai-óceáni kijáratának biztosításához és fejlesztő politikájának demonstrálásához, de jobb egyszerűen nem akad nála. A jövőt illetően a legbiztosabb állításunk pedig az lehet, hogy a tálib támadások folytatódnak.

 

A szerző történész, politológus, biztonságpolitikai szakértő, az NKE John Lukacs Intézetének munkatársa

 

Nyitókép: A gvádari kikötő építése 2007-ben