Az ország valóban komoly problémákkal küszködik: növekszik, olykor tettlegességig fajul a társadalmi elégedetlenség a szíriai és afgán menekültek ellen, ellenzéki politikusokat tartóztatnak le, és az infláció eléri a harminc százalékot, a gazdasági nehézségek baljósak a szédületes GDP-növekedés és az erős alapok (fiatal, növekvő népesség, egyre fejlődő oktatási rendszer, kedvező elhelyezkedés stb.) ellenére.

Furcsán hat mindez ahhoz képest, hogy 2020-ban a sajtó még attól volt hangos, hogy Törökország milyen katonai sikereket ért el: Líbiában megmentette a stratégiai szövetségest, a Tripoliban lévő Nemzeti Egység-
kormányt, február–márciusban pár nap alatt megakasztotta az oroszok által támogatott szíriai offenzívát, majd ősszel hathatós segítséget nyújtott az azerieknek, hogy visszaszerezzék az örmények által az 1990-es években elfoglalt vitatott területeiket, s közben aszimmetrikus háborút vívott a Kurdisztáni Munkáspárttal a határokon belül, illetve Észak-Irakban és Észak-Szíriában is.

A török politika szálait Recep Tayyip Erdoğan szövi, aki tizennyolc éve tartja kezében a hatalmat (miniszterelnökként 2003–2014 között, elnökként 2014 óta). Ez elég hosszú idő ahhoz, hogy

Törökország is, maga az Erdoğan-rendszer is különböző színeváltozásokon menjen keresztül.

A jelenlegi helyzetben megfogalmazott igen sok kritika tükrében – az ország gazdasági hanyatlásától kezdve az emberi jogok, a kurd politikai mozgalom elnyomásán át az egyre autoriterebbé váló hatalomépítésig – meglepőnek hathat, hogy a 2000-es évek elején a török vezető Nyugaton – az Egyesült Államokban és az Európai Unióban is –, ha nem mindig ünnepeltnek is, de alapvetően pozitív politikusnak számított.

Olyan politikus, aki a török vidéki és városi tömegeket képviseli, aki az ország civil kormányai fölött gyámkodó, a demokráciát bő tízévente rendezett puccsaival (1960, 1971, 1980, 1997) zárójelbe tevő hadsereggel is szembe mert szállni, hogy országát csatlakoztassa az Európai Unióhoz. Aki a 2000-es évek elejének neoliberális reformjaival jelentős gazdasági növekedést ért el, és őrzött meg a 2010-es évek jó részében is. Aki az akkor még „csak” hatvanötmilliós, azóta már nagyjából nyolcvanötmilliós állam élén a NATO második legnagyobb létszámú fegyveres erejével rendelkezik. Akinek Ázsia és Európa határán lévő országa hallatlan geopolitikai lehetőségekkel bír, hiszen a török államfő szavára a Közel-Keleten, Közép-Ázsiában és még a Balkánon is figyelnek. Nem véletlen, hogy 2009-es beiktatása után Barack Obama amerikai elnök első tengerentúli útja Erdoğanhoz vezetett.

A török vezető belpolitikai erőfeszítéseit az Európai Unió 2005-ben az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdésével honorálta, de hamar kiderült, hogy a „nyitott végű” folyamatban a kis-ázsiaiak nem sok jóra számíthatnak. 2005-ben a csatlakozásukat támogató szociáldemokraták kormányát Angela Merkelé váltotta fel, aki inkább uniós partnerséget, nem pedig tagságot szánt nekik. Ezenkívül a ciprusi görögök, akik 2004-ben elutasították a megosztott sziget török részével való egyesülést, a tárgyalások számos fejezetét blokkolták, mivel Törökország nem hajlandó elismerni őket. Ezt a problémát ugyan sokan megoldhatónak látták, de mivel az ország hatalmas, növekvő népessége az uniós intézményeken belüli erőviszonyokat megváltoztatta volna, illetve az elmaradottabb török régióknak számottevő fejlesztési támogatást kellett volna kifizetni, az abszorp-
ciós aggodalmak egyre lassították a tárgyalásokat. Lezárni egyedül a kutatási és fejlesztési fejezetet sikerült, azt is még 2006-ban.

A karrierjét iszlamista pártokban építő Erdoğan hatalomra kerülve erőfeszítéseket tett a vallás szerepének növelésére, habár hivatalosan a török állam továbbra is szekuláris maradt. A sajtóban e reformok miatt, főleg a 2000-es évek közepén a szekularizmus és az atatürki örökség felszámolásával vádolták. A vita odáig fajult, hogy 2008-ban az Alkotmánybíróság kis híján betiltotta a kormánypártot, az Igazság és Fejlődés Pártját (AKP), ahogyan korábban iszlamista pártokkal tette, megidézve azt az időt, amikor 1999-ben Erdoğant magát is hónapokra börtönbe zárták egy vers – különösen is e sor elszavalása miatt: „A minaretek bajonettjeink,
a mecsetek kaszárnyáink.”

A betiltást részben nyugati nyomással ugyan sikerült elkerülni, de az uniós projekt a 2010-es évek elején megrekedt. A csatlakozási tárgyalások befagyását az autoriter rendszer kiépülésével indokolták. A folyamat – noha már voltak előzményei – 2013 közepén kezdődött. Ekkor az isztambuli Gezi Park megmentése érdekében egyetemisták és fiatalok tiltakozást szerveztek, amiből országos zavargások kerekedtek. Ezeket a török rend-
őrség keményen felszámolta. A tüntetők ugyan nem élvezték a közvélemény támogatását, Erdoğan nyugati presztízse komoly csorbát szenvedett.

A nem sokkal később, 2013 végén indított nagy korrupciós letartóztatási hullám pedig gyorsan átcsapott az egyik legbefolyásosabb – a korábbi Erdoğan-szövetséges – törökországi modernista vallási szekta, az Egyesült Államokban 1999 óta önkéntes száműzetésben élő Fethullah Gülen vezette mozgalommal történő leszámolásba. A török vezetés 2014-től kezdve hozzá-
látott a hatalma bebiztosításához: az államigazgatásban nagyarányú elbocsátásokat, személycseréket hajtott végre. A belharc több évig tartott, s végül a 2016. július 15-i puccskísérletben csúcsosodott ki, ami tömeges letartóztatással, elbocsátással és a gülenista mozgalomhoz kötődő vállalatok és a média állami konfiskálásával, illetve felszámolásával ért véget.

Ráadásul a puccskísérlet felgyorsította az addigi hatalmi építkezést: a hadsereg megregulázása – amely különböző koncepciós perekkel már a 2000-es évek elején elkezdődött – befejeződött, a személyi állományban bekövetkezett változások után csekély a valószínűsége,
hogy megismétlődjenek a korábbi puccskísérletek.
Ezt pedig a folyamatosan erősített, Erdoğanhoz lojális titkosszolgálat tevékenysége is szavatolja.

A politikai intézményrendszer további reformját is katalizálta a 2016-os puccs: még az év második felében összeállt Erdoğan pártjával az egyik ellenzéki parlamenti párt, a radikális Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP), megnyitva az utat az alkotmánymódosítás előtt. A 2017-es, sokak által kritizált tisztaságú népszavazás hajszállal, de a módosításnak zöld utat adott. A változások a 2018 nyarán tartott választásokkal életbe is léptek: Törökország ettől kezdve elnöki rendszerré vált, elvileg leváltható, a jelenlegi helyzetben viszont szinte megbuktathatatlan államfővel.

Erdoğan hatalma szilárd, annak ellenére, hogy nő az elégedetlenség, különösen a gazdasági nehézségek, a növekvő infláció miatt. A 2019-es helyhatósági választásokon Ankarát és Isztambult is elveszítette
a kormánypárt. Ez utóbbiban ráadásul hiába újrázott a kormány, felháborodásában sok AKP-s szavazó is inkább a fiatal, megkapó stílusú Ekrem İmamoğlu mellett tette le a voksát.

Ez a tizennyolc hatalomban töltött év már hosszabb, mint amit a nagy országalapító, Musztafa
Kemál Atatürk hatalomban eltöltött (1923–1938).
Ő az 1920-as és 1930-as években az első világháború pusztításai után, az Oszmán Birodalom romjain kívánta létrehozni az új, modern Törökországot, amely a kor viszonyainak megfelel.

Ez a hatalmi építkezés a nyugatos elit által, a katonaság támogatásával történt, ebből kifolyólag felülről indított reformokat alkalmazott, s a diktatórikus eszközöktől, az ellenfelek megsemmisítésétől sem rettent vissza. Ez egyrészt a „régi”, Oszmán-dinasztiával szimpatizáló, jellemzően vallási elitek hatalmának visszaszorítását, másrészt az addig a hatalom által kevésbé megregulázott kurdoknak a török nemzetállamban való integrálását (jobb esetben asszimilálását) kívánta elérni. Ahol ez a kettő összekapcsolódott, ott különösen véres lázadásokra került sor. Atatürk elnöksége alatt lényegében egész Délkelet-Törökország lángolt a fel-fellobbanó felkelések miatt.

A vallás visszaszorítása – a szúfi rendek feloszlatása stb. – mellett, annak irányítására létrehozták a vallási ügyekért felelős állami szervezetet, a Diyanetet, így az összes imám, mindenki, aki részt vett az emberek hit-
életében, állami alkalmazott lett. Az atatürki modernizáció a nyugatos kultúra átvételét jelentette: az öltözködésben, az írásreformban, a választójog nőkre való kiterjesztésében (1934) – igaz, csak egy pártra szavazhattak. Ugyan Atatürk kétszer is megpróbált domesztikált ellenzéki pártot létrehozni, azok gyorsan növekvő népszerűsége miatt azonban hamar feloszlatta őket.

Míg belpolitikailag vaskézzel hajtotta végre a modernizációt, addig jó diplomáciai érzékkel lavírozva szavatolta országa biztonságát a szovjet, angol és francia csapatok szomszédságában és a nagyhatalmi ábrándokat dédelgető Mussolini Olaszországával szemben (akkor a görög szigetek egy része Anatóliától pár kilométerre olasz fennhatóság alatt állt). Pragmatikusan a status quót fenntartva jó kapcsolatokra törekedett a szomszédaival, védelmi szövetségeket hozott létre, és igyekezett kimaradni a katonai szövetségekből. Ezt utódai is folytatták, így a második világháborúba csak az utolsó hónapokban kapcsolódtak be. Még 1939-ben úgy tudták növelni a területeiket (a szíriai Hatay tartomány megszerzésével), hogy a figyelembe sem vett szíreken kívül senki nem kérdőjelezte meg ennek érvényességét.

Erdoğan hasonló modernizációt próbált megvalósítani, csak XXI. század eleji viszonyok között. Olyan mély struktúrákat követett, amelyek meghatározták mind Atatürk, mind a későbbi évtizedek többpártrendszerét – és persze aligha hasonlíthatók a svéd demokráciához. Az állam (devlet baba) hatalmát és autoriter jellegét fenntartotta – igaz, jelentős módosításokkal. Iszlamista-konzervatív hatalmi építkezésbe kezdett, növelte a vallás szerepét, többek között a közoktatási rendszer és a tananyag átalakításával, például az imam hatip (pap- és imádkozóképző) középiskolák számának növelésével, ami a társadalom konzervatívabbá válását hivatott előmozdítani. Ezzel persze szembemegy, hogy a közvélemény-kutatások szerint a fiatalabb generációk vallásossága, de még inkább vallási elköteleződése csökken. Az AKP által támogatott neoliberális kapitalizmus, a városiasodás és a középosztály megerősödése, a nyugati fogyasztói szokások ezzel járó elterjedése új török társadalmat hozott létre, amely többi közel-keleti társához képest módfelett nyugatosnak tekinthető. Ez a konzervatív hatalmi építkezés azonban nem jelentette a szekularizmus eltörlését, a fejkendő kötelezővé tételét vagy a többpártrendszer felszámolását.

Az állam integritásának védelme sem változott: ugyan a török kormány 2000 és 2015 között több ízben is próbált békés eszközökkel véget vetni a Kurdisztáni Munkáspárt terrortámadásainak, 2015-től kezdve újra a fegyvereké a szó – immár nemcsak Török-
országon belül, de Irakban és Szíriában is. Azóta Délkelet-Törökországban a felkeléseket rendre leverik, erővel megakadályozzák a kurdok elszakadási törekvéseit. Még akkor is, ha a kurdok létezését immár elismeri a török állam, bizonyos jogokat megad nekik, és (egyelőre) működhet a kurdokat és egyéb kisebbségeket képviselő Népek Demokratikus Pártja (HDP)
a török parlamentben.

A török vezetés nemzetközi szinten is elég jól rezo-nál a geopolitikai változásokra: korábban védekező magatartását egyre inkább önérvényesítővé tette, érdekei védelmében beavatkozik a geopolitikailag instabil – szíriai, líbiai, kaukázusi és a balkáni – szomszédainak ügyeibe, például nemrég Ankarába kérette a szerb államfőt. NATO-elkötelezettségével összhangban pedig 2014-től kezdve

Ukrajna védekező erőfeszítéseit támogatja
tengeren és csúcstechnológiás drónokkal, miközben pragmatikusan együttműködik Putyinnal
a Kaukázustól Szírián át Afrikáig.

Recep Tayyip Erdoğan a Török Köztársaság történelmének leghosszabb ideje hatalmon lévő vezetőjeként komoly hatást fejtett ki az ország fejlődésére. Az erdoğanizmus mérlegét megvonni még nem lehet, hiszen a rendszer folyamatosan változik, a hadsereg gyámkodásától eljutott a civil, de tekintélyelvű irányításig, ám az atatürki modernizációhoz képest merőben más korban és nemzetközi helyzetben. Ahogy a globális gazdasági helyzet minden országnak nehézséget okoz, a valutaválság megoldása kétségkívül komoly feladat elé állítja a török kormányt. Erre a 2023-as
választásokig még másfél éve van. ◼

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatója.