A szabadelvű konzervatív kiáltvány

Szabadelvű konzervativizmus: elvi nyilatkozat

Ahhoz, hogy Amerikának jobb jövője legyen, a szabadság időtlen elveit kell a XXI. század kihívásaira alkalmaznunk

Fiatal konzervatívok gyűltek össze ifj. William F. Buckley otthonában, a Connecticut állambeli Sharonban 1960. szeptember 11-én. Örök eszményeik, amelyeket ott írásba foglaltak, évtizedeken át vezérelték az amerikai konzervatív mozgalmat.

A mai közpolitikai kihívások mások, mint azok, amelyekkel a sharoni nyilatkozat aláírói 1960-ban szembesültek. A tekintélyelvűség idehaza is, külföldön is előretört. Egyre többen elutasítják mind a bal-, mind a jobboldalon a jellegzetes, Amerikát naggyá tevő hitvallást: a nemzet erkölcsi és fizikai ereje az egyén szabadságán múlik.

Ahhoz, hogy Amerikának jobb jövője legyen, a következő elvek érvényesítését tartjuk szükségesnek:

Szabadság. Az amerikaiak alapvető jogai közé tartozik, hogy önkény ne korlátozza őket: ez a jog viszont abból ered, hogy a szabad akarat elválaszthatatlan az emberi lét értelmétől. A szabadság oszthatatlan, a politikai szabadság pedig aligha érvényesülhet sokáig gazdasági szabadság nélkül.

Boldogságra törekvés

A legtöbb egyén szerető családban, illetve olyan szilárd és virágzó közösségekben a legboldogabb, ahol a szülők szabadon végezhetnek értelmes munkát, és tulajdon értékrendjüknek megfelelően nevelhetik és oktathatják gyermekeiket.

A jólét alapja

A szabad vállalkozás rendszerén áll a jólét. Csak olyan gazdaságban tudnak boldogulni az amerikaiak, amelyben meg tudják fizetni a mindennapi élethez szükséges élelmet, szállást, egészségügyi ellátást és energiát. A kormányzati beavatkozás és a vállalati protekció elegyének káros hatásaként sok amerikainak nem telik mindezekre. Meggyőződésünk, hogy a megélhetési költségek csökkenthetők a versenyképes piacok, a nagyobb egyéni választási lehetőségek és a szabad emberek közötti szabad kereskedelem révén a jogállamnak, a szerződéskötés és a társulás szabadságának fenntartása mellett.

Közbizalom és hitel

A szövetségi adósság az egekbe szökött, mára meghaladja az Egyesült Államok éves gazdasági teljesítményét, és így egzisztenciálisan veszélyezteti az utánunk jövő amerikaiak jólétét, szabadságát és boldogulását. Olyan konstruktív reformprogramot kell tehát kidolgoznunk, amely helyreállíthatja az amerikai költségvetés fenntarthatóságát, és biztosítja, hogy a jövő nemzedékek a jelenleginél virágzóbb és szilárdabb alapokon álló országot örököljenek.

Törvények, nem pedig emberek uralják a nemzetet

A törvény előtti egyenlőség az amerikai szabadság egyik alapelve. Ezt az elvet ma sajnos támadások érik olyanok részéről, akik szerint a jogállamiság követelményei rájuk nem vonatkoznak. Ennek egyik megnyilvánulásaként elburjánzottak a felelősségre nem vonható és választási felhatalmazás nélkül létesített hatóságok, amelyek rendre túllépik hatáskörüket, és csorbítják az amerikaiak alkotmányos jogait. Az elnök csak e jogok fenntartása mellett elkötelezett politikai döntéshozókat és bírákat nevezzen ki.

Amerikaiak, mert azt választották

A bevándorlás az amerikai jólét és teljesítmény egyik fő hajtóereje. Amerika azért kivételes, mert az, aki a világ bármely szegletéből jön, azért, mert Amerikában akar élni, amerikaivá válhat. Csaknem minden amerikai állampolgár bevándorlótól származik, és a törvény értelmében minden állampolgárt egyenlő bánásmód illet meg. Ennek érdekében az Egyesült Államok mint szuverén nemzet jogosult megvédeni államhatárait, és olyan racionális, jogállami bevándorláspolitikát kialakítani, amely az amerikai polgárok érdekeit és értékeit szolgálja.

A sokból egy

Egy olyan nagy és sokszínű nemzetet, mint az Egyesült Államok, úgy lehet a legjobban összetartani, ha a lehető legtöbb közpolitikai döntést a családokra és a közösségekre bízzuk. A mai amerikai viszály nagyrészt abból fakad, hogy túl sok döntést hoznak meg helyettünk központi szervek. Az Egyesült Államok alkotmánya az eddigi legjobb konstrukció abban a tekintetben is, hogy megfelelő hatalommal ruházza föl a kormányzatot szerepe betöltéséhez, de visszatartja azt a hatalom koncentrációjától és a vele való visszaéléstől.

Amerika kötelezvénye

Ifj. Martin Luther King szerint az Alkotmány és a Függetlenségi Nyilatkozat „csodálatos szavakat tartalmaz – valóságos kötelezvényt állít ki, amelyet minden amerikai megörököl”.  1964 előtt azonban a rabszolgaság és a faji elkülönítés több államban, sok esetben a szövetségi kormányzat támogatásával is fennállt. Az e rendszer áldozataitól származók közül sokan ennek az örökségnek a gazdasági és személyes tehertételeit hordozzák. Meggyőződésünk, hogy bővíteni kell azok lehetőségeit, akik az egyéni és a gazdasági szabadság múltbeli kormányzati korlátozásai miatt ma akadályokba ütköznek. Határozottan ellenezzük a faji megkülönböztetés minden formáját, ha árt, ha kedvez valamely személynek vagy embercsoportnak.

A fénylő, hegyen épült város

Az amerikai külpolitikát mindenekelőtt azon kritérium alapján kell megítélni, hogy az mennyiben szolgálja az Egyesült Államok jogos érdekeit. Az amerikaiak a legbiztonságosabban és a legszabadabban egy békés világban élnek, amelyet az Egyesült Államok vezet, és amelyben más nemzetek tiszteletben tartják az egyén szabadságát és szomszédaik szuverenitását.

A lelkiismeret szabadsága

A szabad társadalom feltételezi, hogy az egyén szabadon elgondolhatja és elmondhatja igazát. Az Alkotmány első és tizennegyedik kiegészítése e szabadságok és jogok fenntartására és védelmezésére törvényileg kötelezi a szövetségi és az állami kormányzatot. A magánintézményeknek ez erkölcsi kötelességük.

2023. július 13.

***

A fogadtatás

Nincs épkézláb mondanivaló

„Sok hűhó semmiért” – mondja a nyilatkozatról a The Financial Times cikkírója, Oren Cass. Azzal, hogy a „régi jobboldal” prominensei ismét hitet tesznek a gazdasági szabadság mellett, a Reagan és Thatcher idején talán sikeres, de azóta megbukott gazdaságpolitikai dogmát szentesítik: az adócsökkentés inkább eredményezett költségvetési hiányt, semmint gazdasági növekedést, a liberalizálás pedig kirobbantotta a 2008-as válságot, és kiszerelte a gyáripart Kínába, Vietnámba, mit sem törődve a kékgalléros amerikai munkaerővel. A fennkölt politikai elvek, mint a „családi boldogság”, az „amerikai kötelezvény” vagy „a fénylő, hegyen épült város” pedig teljességgel alkalmatlanok bármiféle konkrét politikai cselekvés irányát megszabni. Jobban tették volna a nyilatkozók – mondja a „piaci fundamentalizmust” és Kína gazdasági megnyitását túl könnyen félresöprő konzervatív politológus –, ha azt írják meg, rühellik Trumpot, önimádó-önkényeskedő ficsúrnak tartják, aki szellemileg, morálisan alkalmatlan az amerikai kormányzat bonyolult gépezetét működtetni.

Hibádzik a múlthoz való viszony

A politikai programpontok és az alapelvek összemosását rója fel a kiáltványnak John G. Grove is, aki emiatt nem írta alá azt, pedig helyénvalónak tartja az egyre erőteljesebb jobboldali nacionalista és hatalom-összpontosító beállítottság elutasítását. A nyilatkozatnak, mondja, számos olyan kitétele van – a törvény előtti egyenlőség, a lelkiismereti és szólásszabadság, a magántulajdon védelme, a költségvetési fegyelem –, amely nem sajátosan konzervatív követelmény. Szerinte azt kellett volna kiemelni, hogy a konzervativizmus milyen oknál fogva tartja ezeket értékeknek. A nyilatkozat nem beszél a múlthoz való viszonyról, a folytonosságról, az ember tökéletesíthetetlenségéről, márpedig éppen ezek miatt különül el a konzervatív szemlélet a haladár liberalizmustól. Csakhogy Grove állításával szemben, például a „fénylő, hegyen épült város” kifejezés a hegyi beszédre (Mt 6,14), a sóról és a világosságról, a keresztény közösség példamutatásáról szóló jézusi tanításra utal. 1630-ban John Winthrop kormányzó az Újvilág felé induló puritán kivándorlótársainak mondta: „Mert olyanok leszünk, mint a hegyen épült város.” A hasonlat csak az 1930-as évektől vált közkeletűvé: legfőképpen azok használták, akik hangsúlyozni akarták Amerika szellemi, nem pedig anyagi célját, politikai intézményeinek keresztény alapjait. John F. Kennedy óta alig akadt elnök, aki ne hozta volna fel. A nyilatkozat azzal, hogy a külpolitikával összefüggésben használja a kifejezést, az Egyesült Államok vezetésével kialakított nemzetközi rendet a zsidó-keresztény civilizáció alkotásának, nem pedig merőben progresszív törekvésnek állítja be, és realista megfontolásból is hitet tesz az USA nemzetközi kötelezettségvállalásai mellett.

Grove bírálatát legfőképpen talán az hajtja, hogy ha elmarad a 2000-es évek eleji konzervatív kormányzati hibákkal való szembenézés, márpedig az önkritika mozzanata hiányzik a nyilatkozatból, a fiatal konzervatívok nem fogják megérteni, hogy a modern, központosított államgépezet eleve nem alkalmas üdvös céljaik megvalósítására, és a hatalom-összpontosításban fognak hinni.

Konzervatív konszenzus

„Nem azért nevezzük magunkat szabadelvű konzervatívoknak, mert a szabadság körül forog minden gondolatunk, hanem azért, mert az egyéni és a gazdasági szabadság nélkül nem tudjuk érvényesíteni alapvető értékeinket és törekvéseinket” - interjú a nyilatkozat szerzőivel.

Visszatér a kiáltvány a 2015 előtti konzervatív álláspontokhoz Matthew Continetti, az amerikai konzervativizmus jeles történetírója szerint is, de újdonságnak tartja a megélhetési költségek csökkentésének, a költségvetési fegyelemnek, a rabszolgaság és a faji megkülönböztetés következményeivel való, alkotmányos, bőrszínt figyelembe nem vevő szembenézésnek igényét.

Az 1930-as évektől az 1990-es évekig az volt a konzervatív konszenzus – fejtegeti a történész –, hogy a központosított államapparátus túlterjeszkedésével szemben meg kell védeni az ember méltóságát, az alkotmányban előírt korlátozott kormányzatra és a piacgazdaság nyújtotta egyéni választási és versenylehetőségre van szükség. Ha a libertáriusok és tradicionalisták bírálták is, az egyetértés fennmaradt a Szovjetuniótól és a globális kommunizmustól való félelem miatt is. A Szovjetunió azonban megszűnt, Kína az államkapitalizmus felé mozdulva elhomályosította a kommunista fenyegetést, a konzervatív kormányzat pedig adót csökkentett, korlátozta a munkanélküli járandóságokat, és csökkent is az igénylők száma. A városok a legkisebb kihágásokat is büntetve számottevően visszaszorították a bűnözést. Ötven év után a republikánusok még többségbe is kerültek a Kongresszusban. A siker gőgöt szül. Amikor George W. Bush meghirdette a terrorellenes háborút Irakban és Afganisztánban, fiatal reformkonzervatívok figyelmeztettek, a republikánusok elhanyagolják egyre inkább kékgalléros szavazóbázisukat.

2016-ban a republikánusok olyan elnökjelöltet választottak, aki felrúgta a konzervatív konszenzust. Ellenezte (ahogy egyébként ellenzi most is) a társadalombiztosítás átalakítását – holott legfőképpen abból fakadt az államadósság –, illetve a szabadkereskedelmi megállapodásokat, követelte a muszlim és az illegális bevándorlók kitiltását. Becsmérelte Bush külpolitikáját, és egyoldalú, nacionalista külpolitikát szorgalmazott. Trump megnyerte a választásokat, ami átrendezte a konzervatív mozgalmat, a két politikai pártot, az országot és a világot. A sors iróniája, hogy legsikeresebb intézkedései az általa szétvert konzervatív konszenzust követték: az egészségbiztosítás átalakítása, természetvédelmi területen való olaj- és gázkitermelés engedélyezése, az iráni atompaktum felmondása, a legfőbb bírói kinevezések, a szabad iskolaválasztás, adócsökkentés és vállalkozásbarát kormányzás. A konzervatív konszenzus sikert sikerre halmozott, miközben állítólag éppen elvérzett. 2016-ban egy ismeretlen értelmiségi társaság el is kezdte hirdetni a konzervatív konszenzus trumpi felülmúlásának elvi alapjait. Így született meg a nemzeti konzervativizmus, amelynek a jelentőségét Continetti nem tagadja. Már csak azért sem, mert azok a republikánus jelöltek, akik ezt a felfogást vallják, a párt szavazóinak hetvennyolc százalékát tudják maguk mögött. A Trump elnöksége óta felnövő nemzedékek nem látták a nemzeti konzervativizmus meggyőző alternatíváját. Főként olyan értelmiségi okoskodás jutott el hozzájuk, amely nem a szabadság rendje, hanem ellenkezőleg: az állam, a tervezés, a törzsi identitás, az önkényes hatalom és a személyes uralom irányába mutatott.

A szabadelvű konzervatív kiáltvány – mondja Continetti –, ezért számít. Nem hibátlan, de a korábban védekező álláspontra helyezkedő, a politikai és a gazdasági szabadságban hívő konzervatívok most megvonták a határt. A jobboldalnak választási lehetőséget kínáltak. Az egyik út eltávolodik az alapító atyáktól, a marginalizálódás és a megvetés irányába vezet. A másik az amerikai politikai hagyományra épít, és egybecseng a fellendülés és növekedés közös törekvéseivel.