Coopernek különösen három állítása váltott ki felhördülést. Az első szerint a második világháború kezdetekor, Csehszlovákia felosztása, majd Lengyelország lerohanása után Hitler valójában békét szeretett volna kötni a nyugati hatalmakkal. Miután a Wehrmacht lerohanta Franciaországot és a Benelux államokat, és a „háborút a németek megnyerték”, Hitler akkor is békeajánlatokkal bombázta a briteket, hiszen neki szüksége volt Angliára a kommunista fenyegetéssel szemben. Vagyis a „közkeletű vélekedéstől” eltérően Cooper szerint a második világháború valójában a britek miatt lett „az, ami volt”, pontosabban Winston Churchill miatt, aki Hitler békeajánlatait visszautasítva belehajszolta a háborúba az országot. Ebből logikusan következik Cooper második állítása is, miszerint a háború igazi nagy gonosztevője Churchill volt. A brit államférfit az „ismeretterjesztő történész” szerint egyszerűen pszichopataként lehetne jellemezni, aki kompenzálni akarta az első világháború során Gallipoliban elkövetett ordas hibáját, illetve iszákos volt, súlyosan eladósodott, és „különböző” pénzügyi körök befolyása alá került, akik „szorgalmazták a cionizmus iránti elköteleződését”. Churchill továbbá „terrorbombázásokat” rendelt el a német lakosság ellen, amelyek „gigantikus méretű terrorista támadások voltak, a legnagyobb […] léptékű terrorista támadások, amelyeket valaha is láttál a világtörténelemben”. Coopernek a második világháborúval kapcsolatos harmadik meglepő állítása az, hogy a Barbarossa-hadművelet során megölt vagy elpusztult orosz hadifoglyok száma csak azért volt olyan magas, mert a német hadvezetést váratlanul, felkészületlenül érte a fogságba esett katonák mennyisége. Éppen ezért Cooper egy német tiszt levelét idézve a „kisebbik rossz”-féle megoldásként tüntette fel a hadifoglyok kivégzését, miközben, nem mellékesen, a zsidók szisztematikus meggyilkolását meg sem említette.

Történészkörökben nem túl gyakori, hogy efféle állításokkal komolyan foglalkozni kelljen, hiszen a megfogalmazóik általában a politikai nyilvánosság perifériáján mozognak, vagy legalábbis mozogtak egészen eddig. Tucker Carlson műsorait milliók követik, éppen ezért a beszélgetés megjelenése után számos szakmabeli érezte úgy, hogy cáfolnia kell Cooper állításait. Két kifejezetten konzervatív történész, Victor David Hanson és Niall Ferguson a The Free Press felületén tették közzé a kifogásaikat (itt és itt).

Ami azt a kérdést illeti, hogy ki is kezdte a második világháborút, mindkét történész kiemeli, hogy Hitler minden létező szerződést megszegett, amikor bevonult Prágába, majd 1939-ben megtámadta Lengyelországot. Az igaz, hogy Hitlernek voltak békeajánlatai a lengyel hadjárat, majd pedig a francia hadjárat után is, de ezeket Churchill – és nemcsak ő, hanem ebben immáron konszenzus uralkodott az országot irányító politikai elit köreiben – nem azért utasította el, mert háborút szeretett volna, hanem azért, mert egyrészt kiderült, hogy Hitler ígéreteinek nem lehet hinni, másrészt pedig az is világos volt, hogy az általa elképzelt új világrendben Nagy-Britanniának vazallusszerepet szánt volna. Churchill – írja Hanson – nem volt háborús uszító, még azzal a Chamberlainnel is elnézően bánt, aki korábban a Hitlerrel való kiegyezésben hitt (később aztán Chamberlain is belátta tévedését). Az kétségtelen, hogy elkötelezett volt a brit birodalom fennmaradása iránt, de nem Chamberlainre neheztelt leginkább, hanem az őt megelőző kormányra, amelyik lemondott a fegyverkezésről, s így az országnak arról a képességéről, hogy elrettentse a németeket a háborútól. Ferguson is megjegyzi, hogy monográfusai sosem akarták Churchillt szentként beállítani, ám velük együtt maga is úgy ítéli meg, ha Churchill nem acélozta volna meg a britek ellenállását, s Anglia megegyezett volna Hitlerrel, akkor a németek megnyerték volna a háborút.

Winston Churchill üdvözli a győzelem napját ünneplő tömeget 1945. május 8-án Londonban

  

A „terrorbombázásokkal” – így Hanson – Cooper feltehetően az Operation Razzle-re, a Cselvetés-hadműveletre gondolhatott, amely valójában a Királyi Légierő kétségbeesett kísérlete volt arra 1940-ben, hogy nagyobb károkat okozzon a német mezőgazdaságnak azzal, hogy megpróbáljanak gyújtóbombákkal lángba borítani erdőket és gabonatárolókat. Ezeket az akciókat azonban hamar leállították, mert a veszteségekhez képest a bombázások hatékonysága elenyésző volt. A civil lakosság célzott bombázását valójában a németek kezdték már a lengyel háborúban, és az „angliai csatában” is a német légierő támadott angliai nagyvárosokat.

A Szovjetunió elleni háború és a hadifoglyok kapcsán mindkét történész kiemeli, hogy Hitler többször is elmondta, és korábbi nyilatkozataiból is ez következett, hogy ez „megsemmisítő háború” lesz, amit új szabályok mentén fognak megvívni. Számos parancs és utasítás fennmaradt, amely a „bolsevik felbujtók, gerillák, szabotőrök és zsidók ellen” „kegyetlen és erőteljes” intézkedéseket írt elő, és bármiféle „aktív vagy passzív ellenállás teljes felszámolását” követelte. Az igaz, hogy voltak német tisztek, akik tiltakoztak a foglyokkal való kegyetlen bánásmód ellen, de összességében a tömeggyilkosságok, kivégzések és a foglyok embertelen körülmények között tartása megfelelt Hitler és a többi náci vezető elképzeléseinek.

Cooper szerint létezik egy bevett, megkérdőjelezhetetlen elbeszélés a második világháborúról, miszerint „itt volt egy kifinomult kultúrnép, azután az első világháború után, a weimari köztársaság után néhány évre mind démonokká váltak”, [...] aztán „most megint jók”. De természetesen „valójában” nem ez történt, valójában Adolf Hitler sem született gyilkosnak, és ezért „meg kell próbálnunk megérteni, hogy a németek hogyan látták a világot”. Mindezzel csak az a baj, hogy a történettudományban nem létezik ez a „bevett” elbeszélés a németekről, az pedig valóban csak a műveletlenek számára hathat revelációként, hogy „Hitler sem született gyilkosnak”. Bármennyire is hangsúlyozta Cooper a beszélgetés során, hogy mennyire belemerül egy-egy témájába, és hogy „mindent elolvas” az adott problémával kapcsolatban, hogy „megértse a másik nézőpontját is”, amit csinál, az nem történettudomány. Ferguson kifejezésével antitörténelem, ahol merész revizionizmusként vannak beállítva neonáci tanok. Cooper szerint le kell végre lepleznünk a második világháborúról alkotott nagy nyugati „mítoszt”, amelynek a nürnbergi perek voltak az „áldozati rítusai”. Hogy mi lenne ez a mítosz, azt Cooper nem mondja ki egyszer sem teljesen nyíltan, de abból, amit körvonalaz, nehéz másra következtetni, mint arra, hogy  „a jók nyerték meg a háborút, és örvendetes az, hogy Hitler veszített”.

Ahogyan az összeesküvés-elméletek és a szélsőséges, áltudományos tanok esetében megszokhattuk, a szakmabelieket mindig roppant keserűséggel tölti el, hogy amikor egy élet munkáját áldozzák arra, hogy területük – jelen esetben a második világháború – értőivé válva tárják a nyilvánosság elé tárgyuk elképesztő összetettségét, azt kell látniuk, megjelenik a színen egy áltörténész, és agyszüleményeit különösebb erőfeszítés nélkül elhiteti emberek tömkelegével. Nincs semmi új ebben. Legfeljebb az, hogy a kommunikációs eszközök és csatornák adta hatalmas szabadságnak köszönhetően Darryl Cooper Martyrmade (Vértanú készítette) című podcastja több százezer embert képes bevonzani.

A beszélgetésben talán nem is annyira a  szélsőjobboldali panelek voltak a legmegdöbbentőbbek, hanem az a kritikátlanság és lelkes egyetértés, ahogyan az elvileg konzervatív Carlson az interjút vezette. Úgy mutatta be Darryl Coopert, mint „a jelenlegi legfontosabb ismeretterjesztő történész”-t az Egyesült Államokban. Külön kiemelte, hogy azért fontos és új Cooper munkássága, mert „nem bunkósbotnak vagy propagandaanyagnak használja a történelmet”.

Sokféleképpen lehet ezt a vitát nézni. A Voxon Zack Beauchamp például ironikus hangon vonja kérdőre a most sietve elhatárolódó konzervatívokat, hogy „miért csak most”, hiszen eddig is nyilvánvaló volt – legalábbis a liberális oldalon, hogy Carlson magáévá tesz egyes náci eszméket. A Politico újságírója szerint pedig a republikánus oldalon mindig is jelen volt a nácik mentegetése, nincs ebben semmi új (mi megmondtuk). A The Atlanticban megjelent cikkében Thomas Weber arról ír, hogy itt az ideje a konzervatívoknak meghúzni a vörös vonalakat. Az Unheard.com cikkírója szerint pedig a Carlson-interjú tulajdonképpen a „woke baloldal” ideológiájára adott „woke jobboldali” válaszreakcióként értelmezhető. De persze az is lehet, hogy mindez csak provokáció, a lényeg az uralkodó demokrata liberális elit teremtette „konszenzus” lerombolása. Mindez tökéletesen illeszkedik Tucker Carlson trumpista populizmusához. Csakhogy valóban elég aggasztó, ha a „konszenzus” felszámolása annak a vélekedésnek a széles körben való elterjedéséhez járul hozzá, hogy a túlhajszolt liberalizmussal szembeállítva a nácik nem is voltak olyan rosszak.

 

A szerző filozófus, közíró

 

Nyitókép: Tucker Carlson Arizonában 2022-ben