Az RND (RedaktionsNetzwerk Deutschland – Németország Szerkesztőségi Hálózata) a legnagyobb és legtöbbet idézett német médiahálózat, a minőségi újságírás egyik zászlóshajója, naponta mintegy hatmillió olvasóval.  Az elemzés összefoglalójában a szerző leszögezi, hogy Putyin elnök már hosszú ideje nem találkozik senkivel Moszkvában, aki ellentmondana neki, vagy kritikával szembesítené. Pszichológusok és történészek egyaránt arra figyelmeztetnek, hogy ez a fajta elszigeteltség óhatatlanul a realitásérzék elvesztéséhez vezet. Ian Robertson neves brit pszichológus és agykutató ezért sötéten látja az ukrán konfliktus békés megoldásának az esélyeit.

 Manapság valóságos erőpróbának teszik ki azt, aki mégis közel szeretne jutni a Kreml urához. A máshol szokásos kézfertőtlenítés, oltási igazolás vagy negatív teszt ehhez messze nem elég. Előbb egy furcsa zajokat hallató „high tech” alagúton kell áthaladnia, ahol gépi fertőtlenítést kap. Felülről permetet fújnak rá (ennek vegyi összetétele nem ismert), ami a teljes ruházatát is átitatja, és ebben az állapotában léphet a Kreml urának színe elé. Ez történt múlt decemberben azon szerencsés nyugati tudósítókkal is, akik egy nemzetközi sajtókonferencián Putyin közelébe férkőzhettek, ámde előtte fejenként három negatív PCR-tesztet is fel kellett mutatniuk.

„Putyin egyre inkább a maga külön világában él”,

jegyezte meg Angela Merkel még 2014-ben, de nem nyilvánosan, hanem a Krím-félsziget orosz annektálásáról szóló megbeszélésen mondta ezt Barack Obama elnöknek, a megbeszélés szövege azonban kiszivárgott a nemzetközi médiába. Merkel abban sem volt biztos, hogy Putyin elnöknek „van egyáltalán bármilyen kapcsolata a valósággal ”.

Sokan felteszik a kérdést, hogy milyen lelkiállapotban van az orosz-ukrán határon felsorakoztatott százezer orosz katona főparancsnoka. Vajon hogyan dönt ez az ember a háború vagy béke kérdésében? Akik régóta figyelik az orosz politikát, azoknak is fejtörést okoz:  zseniális sakkjátékos-e Putyin, vagy nincs racionális magva veszélyes és mértéket veszített erőfitogtatásainak?

Mások mellett Fabian Burkhardt, a Leibniz-Institut neves Oroszország-szakértője szerint Putyin mostanra csak olyan emberekkel veszi magát körül, akik nem bírálják, és soha nem mondanak ellent neki. Az elnök soha korábban nem volt annyira elszigetelve, mint most. Magányát maga választotta. Erica Frantz diktatúrakutató amerikai politológus ennek beláthatatlan következményeire figyelmeztet. Az RND tudósítójának kifejtette, hogy Oroszország mára „személyi diktatúrává” vált, Putyin akarata és szeszélye irányítja, akit fejbólintók és kiüresített állami intézmények vesznek körül. A „személyi diktatúrák vezetői hajlamosak nagyobb kockázatot vállalni, mint akár a pártállami vagy a katonai diktatúrákéi, hamarabb keverednek konfliktusba más államokkal, és sokkal ritkábban engednek ezekben a konfliktusokban”.

Hatalmának kezdetén Putyin sokkal konstruktívabb volt, a külvilággal szemben tárgyalókésznek bizonyult, és nagy jelentőséget tulajdonított a gazdasági kérdéseknek is.

Mostanra a helyzet nagy mértékben megváltozott.

A Kreml az újkeletű agresszivitást a NATO keleti bővítésével magyarázza. Csakhogy az évszámokkal valami nagyon nem stimmel: a keleti bővítés két etapban, 1999-ben és 2004-ben [majd utána a Balkánon ] történt, miközben Putyin kifejezetten agresszív fordulata és a szélsőséges elnyomás 2011-ben következett be, tehát jóval a keleti bővítés után. Itt tehát másról van szó.

Ő is tudja, hogy a hatalmát nem a külső, hanem a belső viszonyok megváltozása veszélyezteti.

Az Arab Tavasz eseményei számos diktatúrát megdöntöttek, de a többit is aggodalommal töltötték el. Úgy tűnt, hogy nemcsak az arab világban, hanem máshol is hamarosan sor kerülhet az autoriter vezetők elkergetésére. 2011 decemberében Moszkvában is százezres tömegek mentek az utcára a választási csalások miatt. Ezek voltak minden idők legnagyobb Putyin-ellenes tömegtüntetései.

Putyin keményen és hidegvérrel reagált: az orosz megfigyelőállam gyeplőjét még szorosabbra húzta. Ekkor vette át a teljes ellenőrzést a digitális világ fölött az FSZB, a KGB utódszervezete. 400 ezer rendőrt közvetlenül Putyin irányítása alá rendeltek, ezzel egyidejűleg az elit egységekből megerősítették az elnöki testőrséget, és még az elnöki előkostolókat is lecserélték. A tiltakozóhullám vezetői közül Alekszej Navalnijt öt év börtönre ítélték, majd később megmérgezték, és a felépülése után ismét börtönbe vetették, Borisz Nyemcovot pedig 2015-ben meggyilkolták.

A magas energiaárak lehetővé tették Putyin számára, hogy szigorítson rendszerén, de ezt nacionalista csillogással kompenzálja. A Krím-félsziget törvénytelen annektálása, amelyet az állami televízió fényes győzelemként állított be, az oroszok többségében örömet keltett.

Ettől azonban egyetlen orosznak sem lett jobb a sora. Timothy Snyder amerikai történész hasonló hozzáállást vélt felfedezni Trump idején: „szado-populizmus”-nak nevezi azt, amikor sok ember kész magát a domináns vezetőknek kiszolgáltatni, aki ugyan árt és fájdalmat okoz nekik, de tetszetős ígéretekkel és a nemzeti összetartozás szólamaival irányt mutat nekik.

Putyin elnök a valóságtól történő kollektív eltávolodás révén tett szert újból népszerűségre, csak azt nem ismerte fel, hogy a realitásérzék elveszítése őt is fenyegeti. Fabián Thienemann, a berlini Humboldt Egyetem Oroszország szakértője már 2018-ban rámutatott egy cikkében arra, hogy az autoriter rezsimekben nemcsak a népesség szenved a valóságdeficit állapotában, hanem a rendszer irányítója is foglyává válik a saját maga teremtette helyzetnek. Putyin ebben az időszakban az orosz történelem legnagyobb fegyverkezési erőfeszítéseit indította el. Új hiperszonikus rakétákat fejlesztett ki, amivel, mint hangsúlyozza, Oroszország megelőzte a Nyugatot. Ehhez jönnek még a vízalatti drónok nukleáris fegyverzettel, amelyek az ellenséges kikötőkben valóságos rádióaktív cunamit képesek előidézni.

Mindez nevezhető-e még zseniálisnak, vagy már az őrület jele?

Akárhogy is, arra kiválóan alkalmas, hogy az ellenségekkel szembeni fölényérzetet táplálja.

Ehhez képest a legtöbb német külpolitikus meglepő módon még mindig kitart amellett, hogy Putyin okos, hideg fejjel kalkuláló, ugyanakkor racionális érvekkel meggyőzhető államfő.  Erre jó példa Wolfgang Ischinger volt külügyi államtitkár és washingtoni német nagykövet, aki a napokban több ízben is azt nyilatkozta, hogy „nem tartom Putyint irracionális hazardőrnek”. De mi van, ha Ischinger téved? Akkor rövid időn belül háború lesz Ukrajnában, amely beláthatatlan láncreakciót vált ki. A Spiegel szerint a NATO már nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy Ukrajna ürügyén Putyin katonai konfliktust akar a Nyugattal. „Az a félelem, hogy a Földközi-tengeren, az észak-atlanti és sarkköri térségben újabban óriási mértékben megnövekedett jelenlétét kihasználva az orosz haderő széles fronton támadást kíván intézni akár NATO-tagállamokkal szemben is.”

Ez vajon mégis nem arra utal-e, hogy Putyin mára irracionális hazardőrré vált? Ian Robertson pszichológus és agykutató ezt a következtetést nagyon is lehetségesnek tartja. Pszichológusként, nem katonai-politikai elemzés alapján valószínűsíti a katonai erő alkalmazását az ukrán válságban. Az egyetemi professzor  számos könyvben  vizsgálta  a pszichológia és a hatalom kapcsolatát. Már 2014-ben „A Putyin agyában leselkedő veszély”-ről írt a Psychology Today­-ben.

A politikusok patológiai értékelését a pszichológusok és pszichiáterek általában kerülik, Robertson azonban úgy véli, hogy Putyin esetében – első sorban etikai okokból – kivételt kell tennünk, és figyelmeztetnünk kell a veszélyre.

Putyin annak az embernek a klasszikus jellemzőit mutatja, aki túl hosszú időt töltött el csaknem korlátlan hatalommal járó pozícióban, és ezt nem bírja feldolgozni. Ma már olyan benyomást kelt, mint aki nem képes különbséget tenni saját személye és az orosz állam között. Aggasztó az a ma már szélsőségessé vált elutasítás, amivel a valódi demokráciák hatalmasokat ellenőrző mechanizmusaival – a szabad sajtóval, a szabad parlamenttel, a független bíróságokkal, a szabad véleménynyilvánítással – szemben viseltetik.

Ezt a torzulást nevezik hatalmi tébolynak, cezaromániának a történészek és pszichológusok. Vajon Putyin is ebbe a kategóriába tartozik? Egy magas rangú, névtelenségéhez hivatalból ragaszkodó német katonatiszt szerint Putyinnak kifejezetten tetszik, hogy erről  vita folyik. Magatartásának „szándékolt kétértelműségével”  félelmet kelt másokban. Ezzel nem elérni akar valamit Ez a célja. Putyint mint stratégát általában nagyon túlbecsülik. Pedig inkább olyan, mint „egy osztály vásott kölke, aki folyton zaklatja, fenyegeti a többieket anélkül, hogy tudná, mit akar végül elérni komiszságával”.

Anton Trojanovszkij, a The New York Times moszkvai tudósítója szerint Moszkvában valójában senki, még a legbelsőbb kör tagjai sem tudják, hogy az elnök háborút akar-e, vagy békét: „Valószínűleg Putyin ezt még maga sem döntötte el.” Mindez cinikus játék volna csak, amit Putyin még élvez is? Korántsem. Robertson szerint már senki nem élvezi, hosszú ideje Putyin maga is csak szenved benne. „A lélektanilag kimerült diktátorokat egyre inkább az a félelem hajtja, hogy mások az életükre törnek – és ez a félelem gyakran nem is alaptalan.”

A félelemkeltő maga is fél.

Aki meg akarja Putyint érteni, annak látnia kell azt a tébolyult közeget, amelyet az orosz elnök  maga körül huszonegy év alatt kialakított. Ez sok mindent megmagyaráz, ,  még a színe elé vezető sziszegő alagutat is.

A cikk eredetije itt olvasható.

Nyitókép: Karácsonyi misén a Kreml melletti Szent Mandülion-kolostor templomában.