Az amerikai elnökválasztási kampány soha nem a széplelkek „sportja” volt. A politikai élet csúcsára törekvők küzdelme leginkább a pankrációhoz állt közel, s majdnem minden megengedett volt a piszkos trükköktől kezdve az ellenfél személyének lejáratásáig. Az idei elnökválasztási kampány azonban új szintet lépett, és csak remélni lehet, hogy a jövőben nem ez lesz az etalon. A másik fél fizikai és szellemi tulajdonságainak útszéli hangon való becsmérlése, az ellenfél fasisztázása, nácizása, kommunistázása, az „istenadta nép” „hulladékká” nyilvánítása csupán azért, mert nem a saját pártom jelöltjét támogatja, sajnálatos módon mindennapossá vált. Mindkét jelölt elsősorban arra törekedett, hogy elrettentse a szavazókat a másiktól, a „félelem” az egyik leggyakrabban használt kulcsszó a kampány során. Trump ellen valóságos merényletet követtek el (kis híján lelőtték), másik kettőt terveztek. Egyedül az utcai zavargások hiányoznak, hogy teljessé váljék a kép, de megfigyelők azt mondják, ez sem késik: az előrejelzések szerint rendkívül szoros lesz a verseny, és a vesztes fél hívei közül sokan csalást fognak kiáltani. Felmérések szerint az emberek nyolcvanhét százaléka gondolja úgy, hogy a másik fél győzelme óriási károkat okoz majd az országnak, és kevesebb mint a felük hisz abban, hogy a szavazatszámlálás tisztességes módon fog lezajlani. A demokraták és a republikánusok jogász (roham)csapatokat szerveztek, és már a tényleges választás napja (november 5.) előtt számtalan keresetet nyújtottak be helyi bíróságokhoz a másik fél vélt vagy valós törvényellenes magatartásáról;
a hírek szerint már a szövetségi Legfelsőbb Bíróság is készenlétben áll, hogy végső soron döntsön a következő elnök személyéről – ahogy ez 2000-ben történt a Bush kontra Gore ügyben.
A fenti jelenségek nem egyik napról a másikra alakultak ki. Politikailag az eredetüket legalábbis Donald J. Trump 2016-os elnökválasztási kampányára lehet visszavezetni, amikor az alapértékeket illetően többé-kevésbé egyetértésen alapuló pártpolitikát felborította a kívülről érkezett üzletember. A korábbi elnökválasztásokon gyakorlatilag az egymást átfedő demokrata és republikánus elitekből lehetett választani; sokatmondó tény, hogy több esetben is a névleg egyik párthoz tartozó politikus a másik párt adminisztrációjában vállalt szerepet, méghozzá olyan kulcsfontosságú pozíciókban, mint például a védelmi miniszteré. A kongresszusban hasonlóképpen létezett egy mérsékelt demokrata és egy mérsékelt republikánus mag, amely számos esetben együtt tudott működni. Az amerikai kongresszusi választásokon azonban egyre inkább a két párt radikálisai nyertek, és a másik oldallal való együttműködést a szavazók egyfajta árulásnak fogták fel. Ennek a folyamatnak a kulturális hátterét az 1968-cal induló folyamatok jelentették, mindenekelőtt a liberális vagy baloldalon. Az utóbbi években kicsúcsosodó radikális eszmék, az „eltörléskultúrától” és az identitáspolitikától kezdve a kritikai fajelméleten és az interszekcionalizmuson át a genderizmusig és a doktriner zöldideológiáig, szinte a hatás-ellenhatás fizikai törvényének engedelmeskedve kiváltottak és/vagy felerősítettek számos radikális jobboldali, esetenként nyílt rasszista mozgalmakat. Mára a társadalom egyik része, elsősorban a keleti és a nyugati partokon, illetve a nagyvárosokban magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők kendőzetlenül lenézik a két part között a döntően kisvárosi és vidéki, flyover (’átrepülni való') Amerikában élő többieket, és olyan társadalmi és kulturális formákat kívánnak rájuk erőltetni, amelyek idegenek a hagyományos értékeket valló, döntően vallásos csoportoktól. Az egyik sajnálatos eredmény: a társadalmi vita helyett a másik oldal démonizálása.
Ezt az alapvetően kulturális szakadékot ismerte fel Donald J. Trump, amikor a politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális elit („a washingtoni mocsár/mélyállam”) elleni mozgósítással óriási népszerűségre tett szert. 2016-ban nyert ennek az elitnek par excellence képviselője, Hillary R. Clinton ellen, és bár 2020-ban veszített a Clintonhoz hasonlóan az elitbe mélyen beágyazott Joseph R. Biden ellenében, sikerült növelni a támogatóinak táborát. A rá szavazókban olyan mély az ellenszenv az elitekkel szemben, hogy hajlandók elnézni a volt elnök számos esendőségét, beleértve a stílusát és az időnként szalonképtelen nézeteit.
Esetében a le style c’est tout l’homme (’a stílus maga az ember’), Georges-Louis Leclerc de Buffon mondása csak korlátozottan érvényes; sokan pontosan azért támogatják, mert nyersen és nem éppen shakespeare-i szókinccsel fogalmaz.
Ez azonban természetesen kevés lenne. Az általa kínált alternatíva protekcionista gazdaságpolitikát, radikális határvédelmet, az illegális bevándorlás visszaszorítását, a woke-ideológia túlzásaival szemben a józan ész politikáját, adócsökkentést, Kínával szembeni kemény fellépést, az Egyesült Államok demokráciaexportjával ellentétben realista külpolitikát, azaz populistának bélyegzett programot valósítana meg. A demokrata Kamala Harris európai értelemben vett hagyományos szociáldemokrata programot képvisel: a jóléti juttatások kiterjesztését, ezek fedezésére a vállalati adó és a felső személyijövedelemadó-kulcsok emelését, a Demokrata Párt baloldalát képező úgynevezett progresszívek woke-ideológiáját és Green New Dealjét, a liberális internacionalizmus „puha” demokráciaexportját, hogy csak a fő kontúrokat említsük.
Az amerikai politikai rendszer sajátosságaiból adódóan igazi verseny mindössze hét, úgynevezett csatatérállamban alakult ki. A többi tagállam biztos demokrata, illetve republikánus bástya; a két jelölt nagyjából ugyanannyi biztos elektori szavazatra számíthatott ezekből az államokból. A hét csatatérállamban nagyjából száz elektori helyet lehetett megszerezni; számtalan elgondolás létezett arról, hogy melyik lehet a nyertes kombináció az egyik és a másik jelölt számára. A figyelem Pennsylvaniára összpontosul: a szakértők többségének véleménye szerint a tagállam tizenkilenc elektori helye dönthet a két jelölt között. Általánosságban Kamala Harris nagyobb eséllyel indult az északi billegő államokban (Wisconsin és Michigan), míg Donald Trump a nyugati és déli államokban (Arizona, Nevada, Észak-Karolina és Georgia). Nüanszokon múlhat a végeredmény, elsősorban talán az, hogy a demokraták hogyan tudták mozgósítani a törzsszavazóikat (etnikai/faji kisebbségek, elővárosi/külvárosi szavazók, elsősorban nők), míg a republikánusok a sajátjaikat (fehér férfiak, vallásosak, vidéki és kisvárosi lakosság). Az eltérő államonkénti szavazási módszerek (levélszavazás, korai szavazás és csak a választás napján való szavazás) miatt az eredmények összesítése akár napokig is eltarthat, így az Egyesült Államok negyvenhetedik elnökének kiléte akár napokig, sőt szélső esetben hetekig is titok maradhat.
A november 6-i hajnali adatok azonban Donald Trump előnyét mutatják az összes csatatérállamban, melyek közül Észak-Karolinát biztosan megnyerte, és jó esélye van arra, hogy ha Georgiát és Pennsylvaniát is „viszi”, akkor már túljut a mágikus kétszázhetven elektori szavazaton, és az amerikai történelemben másodszor ő lehet az a politikus, aki két, de nem egymást követő ciklusban elfoglalja a Fehér Házat.
A korábbi elnökválasztásokat a szavazók többsége nem egzisztenciális kérdésnek fogta fel: az elnökök lényegében „középről” kormányoztak. Most azonban a korábbiaknál markánsabb retorika élesebb politikai szembenállást is tükröz: a választás tétje így nagyobb, mint korábban. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a „tankönyvi” fékek és ellensúlyok (a szétválasztott törvényhozás, végrehajtói hatalom és igazságszolgáltatás), illetve a többi erőközpont (a média, az érdekcsoportok és a közigazgatás) feltehetően le fog nyesni több éles sarkot a nyertes elnökjelölt jelenleg képviselt programjából. Ráadásul a várható szoros eredmény sem ruházza fel a győztest radikális változások megvalósítására szóló „mandátummal”.
A szerző történész, diplomata, az ELTE BTK professor emeritusa
Borítókép: Genf, 2024. november 6. Kamala Harris amerikai alelnöknek, a Demokrata Párt jelöltjének (képernyőn balról) támogatói várják az első részeredményeket Genfben az amerikai elnök- és kongresszusi választások napján, 2024. november 5-én. Harris mellett Donald Trump volt amerikai elnök, a Republikánus Párt elnökjelöltje. Az amerikai választópolgárok az elnök személye mellett a 435 tagú képviselőház egészéről, a 100 tagú szenátuson belül 33 mandátum sorsáról, és 11 kormányzó személyéről is döntenek ezen a napon. MTI/EPA/Keystone/Salvatore Di Nolfi
