• Mi lehet az oka annak a kényszeres felhalmozásnak, ami a ma emberére jellemző?

Nem is a felhalmozás a nagyobb baj, hanem a pazarlás. Megszabadulunk az értékeinktől, még mielőtt elhasználnánk őket, és újakat vásárolunk helyettük. Minden erre ösztönöz bennünket:

„Szerezd meg, majd dobd el, vásárolj újat!” Szinte minden a folyamatos és egyre fokozódó termelés szolgálatába állt: az állam, a kutatások, az oktatás.

Ezzel okozunk különösen nagy kárt a természetnek. Nem az a baj tehát, hogy van tíz pulóverem, hanem az, hogy évente veszek tízet, majd egy új divathullám hatására eldobom a meglévőket.

Szerezd meg, majd dobd el, vásárolj újat! (Pixabay)

 

• Miért hatásos a pazarlásra ösztökélés?

Az ember döntéseit sajnos nem igazán hosszú távú stratégiák befolyásolják, hanem rövid távon gondolkodik. A pazarlás is erre utal. Bár logikailag egyre nagyobb távú dolgokat látunk át, döntéseinket mégis nagymértékben az érzelmeink határozzák meg. Az ismereteink már bőven elegendők ahhoz, hogy tudjuk, a fogyasztáson alapuló életmódunk nem fenntartható, s ha mégis ragaszkodunk hozzá, az az ember vesztét okozza. Esetleg el is határozzuk, hogy változtatunk a szokásainkon, azután

szembejön velünk egy márkás autó reklámja, s hajlamossá válunk az egyébként jól működő járművünknek búcsút inteni,

és engedni a csábításnak. Ha pedig nem engedhetjük meg magunknak, kölcsönt veszünk fel, gürizünk, túlmunkát vállalunk, felesleges dolgokat gyártunk, csakhogy a miénk lehessen…

• Mindez nem sok jóval biztat. Az évmilliók alatt kialakult evolúciós folyamattal nehéz szembemenni…

Mindezek ellenére vannak biztató jelek is. Elinor Ostrom amerikai közgazdász kutatásaira emlékeztetek, amelyek olyan jelentősek, hogy közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazták – egyébként eddig egyetlen nőként. Legfőbb kutatási területe a közjavak elosztása, a köztulajdonban lévő természeti erőforrások használata volt. Azt vizsgálta, hogy az emberiség a történelem során miképpen kapcsolódott az ökoszisztémához és viszont. Számos területet tanulmányozott, az erdők használatát, a legelőkét, a tengerek vagy akár csak a halastavak javainak kiaknázását, természetre gyakorolt hatását. Ami izgalmas, az az, hogy

nagyon sok jó példát talált arra, hogy az emberi közösségek miképpen tudtak harmóniában élni a természettel,

anélkül, hogy a túlhasználata által „maguk alatt vágnák a fát”. Tehát egyáltalán nem szükségszerű a közlegelők tragédiája, még ha gyakori is, sajnos...

Elinor Ostrom Nobel-díjas közgazdász legfőbb kutatási területe a közjavak elosztása volt (forrás: © Prolineserver 2010/Wikipedia/Wikimedia Commons)

 

• Nincs csodaszer, amit megtalálva egy csapásra meg lehetne oldani a problémákat.

A közösségekben akadhatnak bölcsek, tekintélyek, akikre hallgatunk, ám ha jön egy nagy hatású külső erő, ezeket elsöpörhetik. Általában vigyázunk az erdeinkre, szeretjük is őket. Ezeket azonban a települések közössége már képtelen volt megvédeni, amikor egy külső nagyobb erőnek szüksége volt fára a hajóépítés, a gőzgépek elterjedése vagy napjainkban az erőművek faéhsége miatt… Az eredmény pedig: kopár hegyoldalak, erózió, forróság.

• Végül is az erdőszeretet is érzelmi kérdés.

Valóban, de ehhez ott kell lennünk, hogy kialakulhasson. Ám a mai technicizált világban a természettől egyre inkább elszakadunk. Amíg a mindenki által fogható tévéállomásokon

végtelen hosszúságú bornírt sorozatokban mossák át az emberek agyát, ahelyett, hogy a valóságot mutatnák be, és lehetőségeinket latolgatnánk,

nagyon nehéz mindezek ellen küzdeni. A felelős tájékoztatásnak az életmódunk miatt bekövetkező katasztrófákra sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyeznie, szakértők által rámutatva az összefüggésekre is. Nem a szenzáció miatt, hanem hogy lássuk, mi lesz, lehet a következménye pazarló, fogyasztásra összpontosító életmódunknak. Sajnos ennek szinte a nyomaival sem találkozunk a tájékoztatásban.

• A gazdaság számára azonban már kényszer is a növekedés, hiszen anélkül kártyavárként omlana össze.

Sajnos ez így van, s a folyamat már jó ideje tart. A mai gazdaságot valójában a bankok irányítják, amelyek a pénzüket valamikor kihelyezték, rábeszélve a befektetőket a hitelfelvételre, ami növekedési kényszert, spirált indított el. Minden tiszteletem Széchenyi Istváné, de híres munkája,

a Hitel végül is ezt az adósságalapú működést szorgalmazta, amiből aztán nehéz a kilépés.

Ráadásul a nyugati világban, így Magyarországon is, úgy kell elérnie az összességében egyre több fogyasztást, hogy közben a népesség fogy. Az egyes ember költsön egyre többet, de közben a vagyoni egyenlőtlenségek az egész világon egyre növekednek.

• Minden évben hírek jelennek meg a „túllövés napjáról”, amikorra az emberiség elfogyasztja a természeti tőke „kamatait”. Ennek a fogyasztásnak fenntartásához lassan két Földre lenne szükségünk…

Mindez a „Termelj többet, és fogyaszd azt is, amire nincs is szükséged!” életszemlélet következménye, ami pörgeti a növekedést. Látszólag mindenki jól jár, az állam is, a termelő is, a fogyasztó polgár is, pedig nem: mindhárom súlyosan eladósodott. Legrosszabbul pedig a természet jár.

Mert mindez már régóta csak a természeti tőke rovására lehetséges, amely így egyre zsugorodik,

egyre kevesebbet kamatozik…

• Olyan előadás-sorozat szünetében beszélgetünk, amely izgalmas ötletből született: képzeljük magunkat egy stabil, fenntartható 2075-be. Vajon milyen lesz akkor majd a világ, s főleg milyen út vezet egy ilyen kedvező fordulathoz?

Eleinte nehezen álltam bele ebbe a feltételezésbe. Nem szeretem a katasztrófaturizmust - akkor miért nézzem meg, hogyan fog kinézni a világ 2075-ben? De onnan mégis megközelíthető volt a fölkérés, hogy ha axiómaként elfogadjuk, hogy 2075 már „rendben van”, akkor ennek megvalósulásához mik az elengedhetetlen, szükséges, de nem feltétlen elégséges feltételek?

• Az eddig elmondottak alapján van erre esély?

Ezen kezdtem el magam is gondolkodni. Mivel a jövőnkre csakis a múltunkból, vagyis az eddigi ismereteinkből következtethetünk, abból indultam ki, hogy vajon ötven évvel ezelőtt lehetett-e tudni, milyen lesz a világ most, 2025-ben, hányféle lehetőség van.

• És lehetett volna tudni?

Bizonyos ismeretanyagunk már akkor is megvolt hozzá, már megjelent például Donella és Dennis Meadows, valamint Jorgen Randers alapműve, A növekedés határai.

Jorgen Randers 2024-ben Pekingben tart előadást (forrás: FlyingBatt, CC BY 4.0, Wikimedia Commons)

 

• Meg sem lepődött volna a 2025-ös Magyarországon 1975-ben?

De, nagyon is. Hiszen akkor kommunizmus volt, hiánygazdaság, hidegháború és vasfüggöny. Ma pedig? Többpártrendszer, szidhatom a villamoson a kormányt, mindenféle sajtó van, jószerével azzal beszélgetek, akivel s amikor akarok, a levél bárhonnan csak egy másodpercig s nem egy hétig utazik, télen sajnos nincs hó, viszont a kertekben szépen terem a füge. Ha a jó öreg MÁV nem lenne, semmi otthonosat nem találnék 2025-ben, 1975-ből indulva…

• Ha tehát akkor kap egy ilyen felkérést, meg tudta volna előlegezni a mostani állapotokat?

Bizonyosan nem. S nemcsak azért, mert tizennyolc évesen hiányoztak volna hozzá az ismereteim. Többféle forgatókönyvnek volt esélye. Utólag persze tudjuk, vagy tudni véljük, hogy mi miért alakult úgy, ahogy, de akkor még ezt nem tudhattuk. Nem tudtuk, hogy mit hoz az előttünk álló fél évszázad. A változás folyamatos lesz-e vagy hirtelen megugró?

Történik-e az egész emberiségre ható természeti katasztrófa, söpör-e végig járvány a világon,

kitör-e a harmadik világháború? Tudunk-e hatni az eseményekre, vagy sodródunk az árral?

• Mindezek ismeretében milyen következtetések vonhatók le az előttünk álló fél évszázadra nézve?

A legfontosabb, hogy lehetséges a változás, akár gyorsan és akár jó irányba is. Ha pedig lehet, akkor az a legizgalmasabb kérdés, miként lehet a 2025-ös, éppen összeroskadó ökoszociális rendszerből, vagyis a jelenlegi állapotból egy stabilnak látszó 2075-ös állapotba átvezetni a világot. Szerencsére az 1975–2025 közötti évtizedek tapasztalatai segítenek abban, hogy nagyjából tudjuk, mit kell keresnünk.

Ami ugyanis abból az átmenetből igazságos, jó, szép és tartós volt, az végső soron azon is múlott, hogy a jót megtartsuk,

átvigyük a régiből az új rendszerbe.

• Melyek a mai világnak azok az értékei, amelyek megtartását javasolja 2075-re is?

A család, a közösség, a haza, a tudás, a kultúra, a béke, a jogállam mindenkor szükséges alapvető értékek. Ezek ma is léteznek, persze módosítani, javítani mindenkor szükséges őket.

Zlinszky János: Méltányosan és szolidárisan kell megoldani az élelmezést, az energiaellátást, a közteherviselést, a javak újraelosztását (Fotó: Krómer István)

 

• Azt tehát tudjuk, mit kellene másképp csinálnunk…

Tudjuk: méltányosan és szolidárisan megoldani az élelmezést, az energiaellátást, a közteherviselést, a javak újraelosztását. Ehhez stabilizálni kell a természetet, növelni a természeti tőkét. Ehhez pedig kulturális fordulat kell, az elitek demokratikus kontrollja és ráncba szedése, az oktatás-továbbképzés rendszerszintű reformja, a közösségek megerősítése és helyzetbe hozása, és legfőképp teljesen új gazdasági rend, egy „mentőöv-gazdaság”, a Raworth-féle „Doughnut economy”. Ez most is világos - legalábbis egyeseknek.

A kérdés az, hogy befolyásol-e bármit a gyakorlatban az, amit amúgy tudunk.

• Mi késztetné az embert arra, hogy a következő évtizedekben hirtelen érvényesítse mindazt az igazságot, amit a természetről, az emberről, a társadalom lehetőségeiről és korlátairól régóta tudunk?

Erről szerencsére van tapasztalat és szakirodalom is. Vannak mentálisan kiegyensúlyozott, boldog, derűs emberek, akár a szűkebb környezetünkben is, akik nem a fogyasztói társadalom rabjai, s példájukra a tömegek vonzónak találhatják ezt az életformát. A nyitottsággal, a szép meglátásának képességével,

a természetszeretettel, a fizikai aktivitással, az önkéntes munkával jellemezhető emberek „kritikus tömege” hozhat áttörést

az elkövetkező évtizedekben. Különösen, ha ismét megjelennek közöttük olyan vezetők, gondolkodók, mint Jimmy Carter, Donella Meadows, II. János Pál, Lech Wałęsa, Václav Havel, Desmond Tutu, Teréz anya, Nelson Mandela, Kofi Annan, Sólyom László, Ángyán József, Jane Gooddal, David Attenborough, Partha Dasgupta vagy Ferenc pápa…

 

Nyitókép: Varrónők Bangladesben (forrás: Solidarity Center, CC BY 2.0, Wikimedia Commons)