Félelmet az utcák forgatagától, a terek fenyegető vagányaitól, akik – ha éppen nem lábteniszeztek – a padokon lovaglóülésben játszották előttem ismeretlen játékaikat kopott patkócsavarokkal, amelyeket bikának neveztek, vagy „ackosokkal” golyóztak „arasz egy – pikk kettőre” a járdaszegélynél (számomra újdonság volt az is), ha meg ráértek, akkor magamféle maflákkal kötekedtek; leütötték az iskolatáskánkat, hátulról elgáncsoltak és folyvást Öcsinek szólítottak, aminek értelmét képtelen voltam átlátni. Mondom,

idegen világ volt a Józsefváros, egyúttal ismeretlen és sejtelmes, csekélyke reménnyel, hogy egyszer majd kiismerhetem,

hogy társakra, barátokra akadok, kirafinálódom, és kivágom magam a nehéz helyzetekből, merészen kelek át a Papgödör (kis játszótér a Práter utca felé) fenyegető csoportosulásai között. Ott, ahol évtized múlva hevenyészett sírokat kerülgetek meg-megremegve az összetákolt fejfákról olvasott nevektől (ez azonban akkor még aligha sejthető), ám a nevek már végleg bejegyezték magukat emlékezetembe: srácoké, utcáké, moziké, tudom, hogy a kocsma a Kőris utca, Illés utca sarkán a nagyszerű futballista, Kocsis Sanyi apjáé, és „Kocka” előtte túráztatja motorkerékpárját. Tudom, a Práter utcában Vargánál bringát lehet kölcsönözni (fél órára egy forint), ott tanít meg unokafivérem biciklizni, ismerem a Teleki tér áttekinthetetlen nyüzsgését, ricsaját, a Mátyás téren unott lányok lófrálnak (akkor még nem sejtem, miért), olykor nagybátyám bevisz a könyvkereskedőhöz a Szerdahelyi utca és a Dankó Pista utca szögletén, és választunk valami May Károlyt; már csaknem barátom „a” Kuglarz, a legnagyobb vagány (cigarettázik), néha együtt megyünk moziba: az Otthonba, a Bodográfba… 

Pusztuló lakóház a Diószegi Sámuel és a Kőris utca találkozásánál Képforrás: Wikimédia Commons

 
Évek múlnak el, még mindig a Józsefváros az otthonom, már belaktam, megéltem szerelmeit, tragédiáit, amikor egy könyv kerül a kezembe, címe: A pálya szélén; írója nevét fölületesen ismerem, valami azt duruzsolja a fülembe, itt az alkalom az alaposabb ismeretségre, megvásárolom, elolvasom, és ez a könyv az, amelyről életemben először jut eszembe, hogy szeretnék írni róla, hogy szeretném megosztani másokkal, amit olvastán éreztem, szeretnék írójának – ismeretlenül is – gratulálni.

Ez valami egészen más, mint amit én addig irodalomként magamban tudatosítottam, itt valami varázslat történik, valaki beszél magáról, aki cselekszik, és aki egyúttal szemléli is önmagát, egyszerre van benne és fölötte annak a káprázatnak (szemfényvesztésnek?),

ami a futball világa, vonzások és választások és valami megfoghatatlan vágyakozás a dicsőségre, a szabadságra, a személyiség érvényesülésére, és, Istenem, micsoda nevek! Én ezeket már kívülről tudom; olykor meg azt hiszem: kulcsregény (nem az), behelyettesítgetem, naná, Kocsis Sanyit szintén – az oldalkocsivas; már-már azt mondtam: Oldalkocsis Sanyi, de a mester aligha venné jó néven az efféle poénkodást, ráadásul végtelenül zavar, hogy képtelen vagyok emlékezni a márkára…

Nem kellett a recenzióm a folyóiratnak, ahová küldtem, pedig akkor már elért az idő, pénzt kellett keresnem, fölcsaptam TIT-előadónak, róttam az országot – jobb-rosszabb filmeket kísérve, üzemi éttermekben, klubokban, művelődési házakban terjesztve a kultúrát; francba kívántak a kulturális teljesítményre kivezényelt brigádok (a verseny megkívánta volna a lelkesedést), vágták volna utánam a filmtekercseket. Holott mi minden okosságot ki nem ötlöttem, amíg odáig zötykölt a vonat, a fáradt szemek azonban elűzték belőlem a rengeteg bölcsességet, helyét furcsa együttérzésféle váltotta föl, egy kicsit dacuknak szólt, amivel hallgatóságom ellenállt, jóllehet, akkor már a kultúrát a testületből kiebrudalt ávéhások fölügyelték: szinte mindenütt beléjük ütköztem, mondhatni, abba a világba, amelyet Mándy Iván az Előadók, társszerzőkben vetített elénk…

Akad manapság gondosan ápolt gangos ház a Kőris utcában
Képforrás: Wikimédia Commons

 
Ilyen a sors, a sorsom: időről időre kínál szerencsét is; ismételten összehozott Mándyval; újra meg újra bejárhattam általa egykori élményeimbe, érezhettem, érzem ma is, megyünk ma már nem létező utcákon, Csutak (azt hiszem, vele a szürke ló) filmfölvételre vár a Losonci utca és a Kemény Zsigmond utca sarkán, a kocsma előtt, én a szemközti bérház második emeleti ablakából bámulom, aztán oda várom, abba a szobába a lányt az uszodából,

és olvasom majd az újságban a hivatalos ideológus és párterénycsősz fölháborodott dörgedelmeit (ó, ez a pesszimista, ez az egzisztencialista, ez a nihilista Mándy!).

De akkorra már pusztán röhögni tudtam az isten barmán (Mándy – fölteszem – mosolygott, hozzá az illik), megyünk együtt a régi mozikba, bámuljuk azokat a lelkünkbe tapadt sztárokat (csak focipályára nem kívánkozunk, ezt a játékunkat egyelőre elrontották, és nem a Csempe-Pempék!), bókolunk a kávéházban színésznőknek, presszóslányoknak, és – ha akarja, ha nem – velem van, amikor írok, mivel tudnom kell róla akkor is, én bizony dehogy veszem észre, hogy hetvenéves, remélem: ő még annyira sem!
 

Az Üllői út és az Ecseri út találkozásánál magasodó Szent Kereszt-templom homlokzata
Képforrás: Wikimédia Commons

 
Föltehetőleg harminchét esztendeje forgatom fejemben ezt a köszöntő írást akkorra már kedves atyai barátságába fogadó mesteremnek (jó szívvel mondom így, mivel rengeteget tanultam tőle, még ha másként írok is); ezúttal ellenben csak egy jellemző Mándy-helyzetet kapcsolok hozzá; a külső Üllői úti

Szent Kereszt-templomban gyűltünk össze Szentkuthy Miklós búcsúztatására; szinte nyomban utánam érkezett Iván,

azonnal észrevettem, hozzáléptem – mintegy exkuzálva magam: bizonytalan vagyok a szertartási fordulatokban, hátha kisegítenél; én meg ugyanígy támaszkodnék rád – mondta; nem nevettük el magunkat, nem illett volna a helyzethez, viszont a továbbiakban még nagyobb szükségünk volt önfegyelmünkre: ugyanis a szerpap olyan groteszk ügyetlenkedést mutatott be a ravatalnál és az oltárnál, hogy nem bírtam megállni: Ha Miklós ezt látná! – suttogtam. De hiszen látja – replikázott kapásból Mándy; én pedig most, halála után harminc évvel, szeretném hasonló magabiztossággal tudni: Iván is látja, hogy emlékezetére fölidéztem ezt a históriát…
 
Nyitókép: A galambok mindent belaknak, utcákat, udvarokat...
Fotó: Heltai Ákos