A pontos helyszín a Linz melletti Sankt Peter falu, ahonnan a lakóknak néhány nap alatt kellett kiköltözniük. Van olyan fénykép, amelyen egyszerre látszik a bontásra váró templom és mögötte a monumentális vaskohó, melynek felépítésén rabok százai dolgoztak. A vasmű mellé hatmedencés ipari kikötőt és négymedencés kereskedelmi kikötőt is terveztek. Az embertelen diktatúra háborús beruházásából a szövetségesek bombázásai után csak por és hamu maradt. Linz helytörténeti monográfiái ritkán adnak ennél lényegesen részletesebb információt.

Ezért is nagy értékű Herbert Kaar 2015-ben megjelent visszaemlékezése a linzi kikötőről. Kaar nem történész, a stílusa sem nem szépirodalmi, sem nem újságírói. Mégis egyedülálló forrás, amely

alulnézetből mutatja a történelmet, úgy, ahogyan egy gyerek látta 1945 májusában, majd egy rakodómunkás, aki az osztrák gazdasági csoda éveiben már darukezelőként dolgozott.

1945-ben a lerombolt épületek között az amerikai hadsereg szeméttelepei növekedtek. Ezeket szigorúan őrizték, de a gyerekekkel elnézők voltak az őrök, így kábelekhez és egyéb használható, a feketepiacon értékesíthető lomokhoz lehetett hozzájutni. A medencék sem maradtak kihasználatlanul, fürdő- és pecázóhelyként szolgáltak.

A régi raktárcsarnok a medencék részleges feltöltése után messze került a víztől – a kikötői graffitipark részeként a tartályok ketchup és mustáros flakon festést kaptak

 
Közben odafenn Linz sorsáról egyeztettek a nagyhatalmak. Ausztria ekkor még nem volt „Hitler első áldozata”, ahogy magát később ábrázolta, hanem legyőzött ellenség, s így a német kérdés része. Komolyan felvetődött, hogy Európa békéjét a német ipar teljes leépítésével, az úgynevezett visszaagrárosítással oldják meg. A hidegháború logikája végül más forgatókönyvet írt, Linz pedig ott folytatta, ahol az amerikai gépek megakasztották, hogy azután a linzi kikötő és a vaskohó az osztrák gazdasági csoda sokat fotografált szimbólumává válhasson.

A fiatal Herbert Kaar is itt kapott munkát. A gabonaraktárban az életet adó búza és liszt még kegyetlen nyersanyagszerűségében volt jelen.

Megemlíti a két takarítónőt, akiket csak „per forma” alkalmaztak, hiszen a mindent ellepő por ellen aligha lehetett védekezni.

A por nemcsak a tüdőt kezdte ki, hanem minden munkafolyamatot megnehezített. A javításokat kézzel kellett elvégezni, mert bármilyen láng vagy szikra robbanásveszéllyel járt volna. Az üzemi balesetek nem számítottak ritkaságnak. Akadt, aki a tíz-tizenkét emelet magasról zuhant a mélybe. A rakodók között nagy volt a fluktuáció. A keletről menekülők – köztük sok 1956-os magyar – itt kapták kézbe első osztrák fizetésüket. A szerző külön megemlíti Kathit, a csöndes, magának való fiatal nőt. A történet ívének jót tett volna, ha feleségül is veszi, de Kathi egy szép napon éppoly hirtelen otthagyta a kikötőt, mint mindenki más, akinek sikerült jobb helyet szereznie. Aki maradt, arra a pornál és a csúszós állványoknál is nagyobb veszélyt jelentett a majdnem mindennapos alkoholizálás. Kathi éppen azzal vívta ki a szerző elismerését, hogy ezekben az ivászatokban nem vett részt.

A kilátótorony tetején, tizennyolc méter magasságban kialakított park szabadon látogatható 

 
Persze a kikötő nem volt végzetes hely. A rakodás után a javítóműhely már biztos kenyeret jelentett, de a felemelkedésre – a szó társadalmi és fizikai értelmében egyaránt – a darukezelői állás volt a biztosíték. Herbert Kaar néhány év múlva már fentről nézhette a hajókat. Hosszú oldalakon át ecseteli a rakodási feladatokat, közte néhány szakmai kalandot is, mikor a kibillent rakományt „srégen” kellett átemelni. A mai konténerkikötő sínjein ilyen szabályellenes kreativitásra nincs már lehetőség, de szükség sem. A könyv visszatérő motívuma, hogy ma már semmi sem olyan, mint régen. Ez éppannyira közhely, mint maga az igazság.
 

Parkosított hűtőháztető

 

A kétezres évek elején a medencék harmadát felöltötték, sőt, az épületek jelentős részét is elbontották. Ma leginkább acéldoboz épületek és konténerek, valamint kamionok uralják a teret. A kikötő átépítése egybeesett Linz identitásfordulatával. 2009-ben a város Európa kulturális fővárosa lett, ezzel együtt az iparváros imázst igyekeztek turisztikailag eladhatóbb üzenetre cserélni. Az új trend a kikötőben sem maradt visszhangtalan.

A szürke burkolatokra Európa legnagyobb graffiti-kiállítása került, természetesen a világ minden tájáról érkeztek művészek,

köztük sok női alkotó. A graffitik esztétikájában járatlanokat vezetett sétákon igazítják útba. Aki pedig egyszerűbb pihenésre vágyik a kikötőben, annak tizennyolc méter magasan, a hűtőház tetején alakítottak ki függőkertet. Ez is európai jelentőségű, hiszen – mint írják az ismertető táblán – elsőként tettek kísérletet arra, hogy egy működő ipari létesítményt megnyissanak a város felé. Csöndben hozzáteszem, hogy a csepeli kikötőben jóval csekélyebb, vagy éppen semmilyen sajtóvisszhang mellett szintén lezajlott egy tájépítészeti rendezés. Linz persze más, ez Ausztria. Kilátótorony épült, ahonnan októbertől májusig (elvileg) a havas Alpok vonulatai látszanak. Közvetlenül a kilátó alatt pedig állandó a mozgás, kamionok állnak be, konténerek úsznak a levegőben. Talán csak a megkisebbedett kikötői medencék azok, amelyek furcsán csöndesek. Egy bukómadár manőveresésein kívül semmi sem zavarja a víztükröt.

 

Nyitókép: Graffiti a graffitin – a metrókocsik undergrundja az ipari tájban új értelmet nyer
Fotók: A szerző felvételei