Az egykori pesti közraktárak, immár a Bálnával „megfejelt”, felújított, azaz újraépített részei, hasonló funkciót töltöttek be egykor, mint a hamburgi Speicherstadt, a raktárváros épületegyüttese. A Speicherstadt históriája idén éppen százötven esztendős, és összefügg a két Vilmos császár fémjelezte Német Birodalom életével.
Államok az államban és a vámunió
Poroszországon kívül számos kisebb német monarchia vett részt a Német Birodalom alapításában, sőt – és ez kevésbé ismert – több városállam is, amelyek a birodalmon belül büszkén őrizték köztársasági államformájukat, olyannyira, hogy polgármestereik a császárt hivatalos alkalmakkor „felség” helyett „tisztelt szövetséges” megszólítással illették. Három Hanza-város, Hamburg, Bréma és Lübeck volt ilyen városállam, a két előbbi mindmáig őrzi státuszát.
A csatlakozásnak Hamburgban azonban volt egy bökkenője: nem vonatkozott a német vámunióra, mert az veszélyeztette volna a kikötő szabadkereskedelmét. Ezért furcsa módon Hamburg városhatárai egyúttal országon belüli vámhatárok is voltak. Nyilvánvaló, hogy ez az állapot hosszabb távon tarthatatlannak bizonyult, ezért Hamburg csatlakozott a német vámterülethez azzal a feltétellel, hogy továbbra is legyen olyan szabadkikötő, amely kívül marad a német vámunión, és amelyben továbbra is érvényben maradnak a hamburgi kereskedők hagyományos privilégiumai: az importált áruk vámmentes tárolása, minőségvizsgálata, csomagolása, adott esetben feldolgozása továbbexportálásra. A vámcsatlakozás 1888-ban lépett életbe, a Speicherstadt építését 1883-ban kezdték meg, és első épületeit a csatlakozás alkalmából nyitották meg. A szabadkikötő jogilag 2013-ig állt fenn, a vámmentesség fizikai értelmű nyilvántartása a konténerforgalom digitalizált ellenőrzése révén egyre inkább elveszítette jelentőségét.
Megmaradt viszont a Speicherstadt, mint az UNESCO-világörökség egyik értékes urbanisztikai eleme.
Az építkezés nem volt felhőtlen: területe a történelmi belváros déli részéhez csatlakozott, a csatornákkal (hamburgi nevükön: „Fleet”) szabdalt két történelmi városrészben ezeregyszáz, részben már akkor műemléki értéket képviselő, XVI–XVIII. századi épületet bontottak le a nagyberuházás kedvéért, és mintegy húszezer embert költöztettek át más városrészekbe. Mai szemmel nézve elképesztő beavatkozás volt, a korabeli műemlékes szakemberek tiltakoztak is – sikertelenül. Mindössze annyit tudtak elérni, hogy a területről részletes képi és rajzi dokumentáció készüljön.
Hamburg a XIX. században
Az eredmény végül hitelesítette a beavatkozást, amely valóban egyedülálló értéket hozott létre, de nem lehet azt állítani, hogy ez minden hasonló esetben igaz lenne. A Speicherstadt fejlesztése lényegében az első világháború előtt befejeződött, a háború a várost nem bántotta. Nem úgy a második világégés, amely Hamburgot sem kímélte, a súlyos bombatámadások során, 1943-ban az épületállomány több mint fele komoly károkat szenvedett. Ám néhány menthetetlen épület kivételével az 1950-es években a Speicherstadtot, más európai településekhez hasonlóan, történelmi hitelességgel helyreállították.
Téglaépítészet facölöpökön
A Speicherstadt külsőleg egységesen a neogótika stílusjegyeit mutatja, az északnémet téglaépítészet egyik jellemző példája. Az egyes raktárépületek több ezer tölgyfa cölöpön nyugszanak, ezért akárcsak Velencében, itt is meg kellett birkózni a nedves talaj, a víz, a csatornák kihívásaival. Funkcionális elvük egyszerű és világos. A másfél kilométer hosszan elnyúló épületek egyik oldala közvetlenül a dereglyékkel hajózható csatornára épült, amelyekbe előzőleg a nagy hajókból, a XIX. században jórészt még vitorlásokból átrakodták a tárolandó árut.
A Speicherstadt impozáns, hatszázharmincezer négyzetméter hasznos alapterülete mai szóhasználattal élve a világ egyik első modern logisztikai központja volt, és mindmáig részben kereskedelmi célokat szolgál, noha az utóbbi évtizedekben a logisztika modernizálása révén ezt a funkciót részben háttérbe szorította a jól végiggondolt kulturális és turisztikai hasznosítás. Az egykori raktárterületeken ma tengerészeti múzeum, vámmúzeum, kávézók, vendéglők sora várja a látogatókat.
A csatornákkal átszelt, hidakkal összekötött Speicherstadt Velencére emlékeztet. Az összkép persze egészen más, már csak azért is, mert nem szervesen nőtt városról, hanem közberuházásról van szó – a csatornahálózat az egységes, de erősen tagolt homlokzatok révén változatos összképet mutat. Megóvása komoly erőfeszítést igényel, mert – a klímaváltozás egyik jeleként – az árapály amplitúdója egyre nagyobb, az alapokat az alámosás veszélye fenyegeti, az alsó szintet pedig egy komolyabb vihardagály elöntheti. Némi büszkeséggel tölt el, hogy hamburgi építésztisztviselő-koromban részt vehettem annak a koncepciónak az előkészítésében, amely a barnamezős beruházásban született lakó, iroda-, egyetemi funkciójú kortárs HafenCity csatlakozó területét – tulajdonképpen a belvárost védő gáton kívül fekvő szigetet – áradásbiztos magasságban fekvő hidakkal kapcsolja a belvároshoz a Speicherstadton át.
Múlt és jelen építészeti jelképe
A raktárváros fénypontja az Elbphilharmonie, a Hamburgi Filharmonikusok épülete, két svájci építész, Jacques Herzog és Pierre de Meuron zseniális alkotása, amelyet egy raktárház tetejére helyeztek úgy, hogy a régi és az új épületrész között bárki számára látogatható kilátóteraszt alakítottak ki.
A nagy hangversenyterem Fotó: Maxim Schulz/Elbphilharmonie
A kemény viharoknak ellenállóan tervezett, részben szférikus görbékben hajlított külső üveghéjazatú óriási koncertterem építészeti megoldásában a hullám motívumával játszik, dinamikusan egyre inkább feltornyosulva és tükrözve az aktuális fényviszonyokat. Múlt és jelen találkozása a hamburgi kikötő városképi kulcspontján a víz és a szárazföld felől egyaránt uralja a látványt. Az épület szinte kristályszerűen emelkedik a környezete fölé, és gyorsan Hamburg új építészeti jelképe lett.
A kétezer-egyszáz férőhelyes nagyterem némileg kemény hangzásúnak ítélt akusztikus környezetét a nemzetközileg elismert szakértő, Yasuhisa Toyota tervezte. A nagy koncerttermen és a két kamaratermen kívül a volt raktárépületben szálloda, több étterem, bár, negyvenöt lakás, garázs talált helyet. Az építészek, akik méltán büszkék a ház osztatlan sikerére, csak annyit mondanak jellemzésül: „Urban Architecture for Lovers of Culture” – Városi építészet a kultúra szerelmeseinek.
Borítókép: A raktárépületre emelt koncertpalota Hamburgban Fotó: Maxim Schulz/Elbphilharmonie
