Amikor a társadalmi diskurzusban újra és újra felerősödik a vadászat legitimitásának kérdése, két dolgot élesen külön kell választanunk. A tradicionális beállítottságú vadászatot, melynek képviselője érti a természet, a növény- és állatvilág sajátos rendjét és szimbólumrendszerét, valamint a modern mentalitásút, amely többé-kevésbé már elszakadt a természettel való harmonikus egységtől, és egyre inkább betolakodóként működik, amely felborítja ezt a rendet.

A fő kérdés tehát nem az, hogy legitim-e a vadászat, hanem hogy oly módon űzi-e ezt a gyakorlója, amely építi, nem pedig megrontja az összhangot az állatvilággal.

Összhang alatt nemcsak azt értem, hogy a vadász megpróbál fokozott részvétteliséget kimunkálni magában mindazon dolgok iránt, amik tevékenysége során körülveszik, hanem hogy ezen felül képes-e meglátni azokat a mögöttes szellemi erőket is, amik a hagyományos szemlélet alapján a különféle állatokhoz kapcsolódnak.

 

Hogy pontosan mire gondolok ez alatt, azt a sziú indiánok állatvilág iránt kiépült spirituális viszonya segíthet értelmezni. A sziúk minden állatban egy őseredeti princípium megnyilvánulását látták.

Az állatok iránti mérhetetlen tiszteletük, a feléjük mutatott hála abból fakadt, hogy úgy viszonyultak hozzájuk, mint természeten túli erők közvetítőihez.

A bölény (tatanka), az állatok alfája és ómegája – aminek egész testét, bundájától kezdve csontjaiig és belső szerveiig elmenően kreatívan felhasználták – nem csupán az élet fenntartásához szükséges élőlény volt a szemükben, hanem a földanya megtestesülése. Egy megóvó, gondoskodó, termékeny erő megmutatkozása. Következésképp az állatok becserkészése, megölése és elfogyasztása az adott élőlény által képviselt minőség folyamatos szemmel tartása mellett történt. Ha el is pusztították, nagy gondjuk volt arra, hogy ez ne ártson az állat által szimbolizált erővel kapcsolatos viszonynak.

A mindenféle interakció az állatokkal egyszersmind tanulási folyamat is volt. Odaadó megfigyeléseik révén elsajátították például, hogyan védelmezzék egymást, hogyan induljanak harcba vagy hogyan ébresszék fel az adott élőlény által képviselt gyógyító erőt. De legesleginkább

azt tanulták tőlük, milyenfajta minőségek jellemzik azt a Teremtőt, akihez minél inkább hasonlítani akartak.

A medvét például rettenetet kiváltó, félelem nélküli megjelenése ellenére érdekes módon a legerősebb gyógyító állatok közé sorolták. Ezt azzal indokolták, hogy megeszi a legkülönfélébb bogyókat, gyógynövényeket, és kiássa a mély gyökereket, ily módon, akár egy szakértő, birtokolja azt a gyógyító képességet, ami az általa elfogyasztott növények sajátja. Aki képes intuitív módon felismerni azt a minőséget, ami a medve lényegét alkotja, az előtt a gyógyítás – és nemcsak a fizikai gyógyítás – titkai is feltárulnak.

 

A jávorszarvas a nemesség, előkelőség, udvariasság szimbóluma volt, a borz az erőé, a róka a kitartásé és a finomságé, az egyik leginkább tisztelt állatuk, a sas pedig Wakan Tankának, a mindenek feletti valóságnak volt a közvetlen reprezentánsa.

Mindez csak néhány rövid példa arra, hogy a vadászat eredendően éppen azt az összhangot, szeretetet, bensőségességet és spiritualitást tudta magáénak, amit ma ösztönösen elvitatnánk tőle. És kétségtelen: manapság bizonyára sok vadász a természet és az állatok iránti mindenfajta tisztelet nélkül durrogtatja puskáját. Ennek orvoslására kitűnő lehet a hagyományos vadászat vizsgálata, amiből az indiánok megközelítése kihagyhatatlan. Joseph Epes Brown egyik műve e tekintetben kiemelkedő: címe A szellem állatai (Animals of the Soul). Hiánypótló magyar fordítása régóta várat magára.