A mai környezeti válság szempontjából (vissza)tekintve sokat mondó a Teremtés könyvének bűnbeesésről szóló jelenete, amelynek lényege, hogy az Istennel való szembeszegülés éppen a Tudás fájáról való illetéktelen részesülés gesztusa volt. Az ember, már léte első perceiben engedve a sátáni kísértésnek, túllépve teremtettsége biológiai és szellemi korlátain, „olyan akart lenni, mint az Isten”. A technikai civilizáció lassan kibontakozó, majd az utolsó két évszázadban egyre jobban gyorsuló kiépülése mutatja, hogy az isteni hatalomra törő emberi akarat a történelem során lankadatlanul megmaradt, sőt erősödött, anélkül, hogy az isteni bölcsesség és gondviselés képessége és szándéka irányította és korlátozta volna.
Sőt, a modern kor természettudományos felismerései és technikai-technológiai találmányai éppenséggel vakmerőbbé és meggondolatlanabbá tették az embert. A mértékletesség ősi gyeplőjét magáról levetve mohón megragad minden alkalmat és lehetőséget, amivel kényelmét növelheti, s csillapíthatatlan bírvágyát kielégítheti.
A szakrális hatalom lelki fékeit kiiktatva a „növekedés” profán vallását hirdetve, a következményekre való tekintet nélkül mindent megtesz, amit elgondolni, megtervezni és kivitelezni képes.
Vass Csaba és Bogár László megfogalmazása szerint „Az elvadult individuum szabadsága, ’a javak felhalmozása bármi áron’ eszmével, szétszakította az elgondolhatóság, megvalósíthatóság és folytathatóság szabadságának ontológiai harmóniáját”. Az ugyanis, hogy valamit itt és most képes vagyok megtenni, korántsem jelenti azt, hogy meg is kell vagy éppen szabad tennem. Isteni küldetéssel bíró, erkölcs vezérelte lényként nem tekinthetünk el tetteink következményeitől, nem tehetünk olyat, ami utódaink életét („hetedíziglen”) nehezen elviselhetővé vagy egyenesen lehetetlenné teszi.
A „folytathatóság” történelmi léptékű felelősség, önkorlátozást követel,
hogy ne habzsoljam fel itt és most azt, ami nem (csak) az enyém, hanem gondoljak részben minden velem élő embertestvéremre, másrészt az utánunk jövőkre is.
Erről alapvető egyetértés alakult ki a keresztény morál és a zöldmozgalmi hitvallás között, amit Bándi Gyula, a jövő nemzedékek szószólója, aki személyében és hivatalában e két megközelítést egyesíti, így fogalmaz meg: „A fenntartható fejlődés alapvető lényegének a generációs méltányosság tekinthető, felölelve a jelen generációk közötti, de különösen a jövő nemzedékek iránti méltányosságot, amikor a jelen igényeinek kielégítése nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől.”
A folytathatóságot egyre nyilvánvalóbban és egyre súlyosabban fenyegető természeti krízis egyre többeket vezet arra az egyébként kézenfekvő, voltaképpen magától értetődő, a különböző vallások által ősidők óta hirdetett, de legkésőbb
az „állam és az egyház szétválasztása” óta háttérbe szorított felismerésre, hogy a gazdaság és morál szorosan összefüggenek.
A kapitalizmus ma uralkodó ideológiája azonban, ezzel ellentétesen, éppenhogy szigorúan elválasztani törekszik gazdaságot és erkölcsöt. E hozzáállást a legtömörebben Milton Friedman közgazdász fejezi ki elhíresült aforizmájában: „The business of business is business.” Az angol szójáték szó szerint nehezen lefordítható, de jelentése egyértelmű: az üzlet dolga a profitszerzés – akár a szociális felelősségvállalás hiánya árán.
Friedman természetesen csak frappánsan összefoglalja azt, amit a szabad versenyesnek nevezett, valójában erőfölényektől és monopolhelyzetektől túlterhelt kapitalizmus évszázadok óta megvalósítani törekszik, amennyire egyéb ellenerők (munkásönvédelem, állami szabályozás, a gyarmatok önállósodási törekvései, egyházi és környezetvédő mozgalmak) ezt lehetővé teszik számára.
A profitszerzés akarata nemcsak a hagyományos szakrális-erkölcsi korlátokon lép át, de adott esetben a nyugati államok jogi közmegegyezéseit is skrupulusok nélkül, alapjaiban megsérti. Így
semmibe veszi a tulajdon „szentségét”, ha indiánok vagy négerek ősi földjének tulajdonáról van szó,
felrúgva akár a saját maga által e téren kötött szerződéseket is. Félretolja a szabadság és egyenlőség magasztos elveit, ha rabszolgákkal célszerűbben műveltetheti az így megszerzett földeket, és visszájára fordítja a szabad kereskedelem jelszavát, amikor katonai erőszakra támaszkodva ópiummal „fizet” magas minőségű kínai árukért. Nem törődik azzal, hogy a munkások bérének visszatartása „égbe kiált”, legyen bár ennek következménye több milliónyi áldozatot követelő bengáli éhínség. The business of business is business.
Gondolhatnánk, hogy ez már történelem, a kapitalizmus azóta már humanizálódott, ami Európában és Észak-Amerikában részben igaz is, éppen az említett ellenerők hatására, ám épp Friedman XX. századi fellépése mutatja, hogy az elviselhetőbb gyakorlat nem feltétlenül meggyőződésből, hanem kényszer hatása alatt alakult ki, s bármikor visszájára fordulhat, amint a nyolcvanas évek óta fordult is.
Ahol pedig ilyen kényszerek soha nem is érvényesültek, mint a közép-amerikai banánköztársaságokban vagy Afrikában, marad a megszokott módszer, „business as usual”. Mindmáig. A Shell Nigéria korrupt kormányával az elégedetlen olajmunkások közé lövet, az erdőirtás ellen fellépő brazil őslakókat és az érdekükben fellépő erőszakmentes aktivistákat halomra gyilkolják, és Kongóban a legmodernebb nyugati fegyverekkel ellátott törzsi hadurak által vívott tömeggyilkos polgárháború közepette a gyémánt- és kobaltüzlet zavartalanul virágzik.
Mindez elválaszthatatlan a természet ellen vívott csendes gazdasági háborútól, hiszen, ha
a profit szempontjából az emberek is csak puszta „humán erőforrások” (így referálják hivatalosan is), akik pedig képesek fellázadni, szervezkedni, ellenállni, mi akadályozná a „természeti erőforrások” korlátlan kiaknázását,
amikor azok ezt – látszólag – némán tűrik. Tudjuk, ez nem így van, inkább előbb, mint utóbb, több szempontból is kemény korlátokba, a „bolygóhatárokba” ütközhetünk.
A „előbb” esetében, amikor a természeti korlátok megsértése befolyásos döntéshozókat is nyomasztó konkrét veszélyt vagy kényelmetlenséget okoz (szmog, savas eső okozta erdőpusztulás, halottá váló folyók, ózonlyuk), s az elhárítás nem sérti túlságosan a primer gazdasági érdekeket, még csak hajlandó valamit tenni a nyugati „fejlett” világ. Így azután Nyugat-Európa és Észak-Amerika természeti állapotában a felszínes látszat szintjén akár érzékelhető javulás is megfigyelhető.
Amikor azonban kiderül, hogy a beavatkozás ára nem két fillér, már inkább a probléma áthárítása lesz az uralkodó hozzáállás. A „szabad kereskedelem”, „komparatív előnyök” és más közgazdasági varázsszavak fedezékében megindult
a környezetterhelő iparágak (bányászat, kohászat, vegyipari alapanyag-gyártás) „kiszervezése” („outsourcing”) szegényebb „harmadik világbeli” országokba,
ahol a szmog és a folyószennyezés nincs a gazdag nyugatiak szeme előtt, ellenben a nyugatiak kényes orrát védő környezetvédelmi szabályokat hírből sem ismerik. És a „szabadkereskedelmi” politika gondoskodik is róla, hogy lehetőség szerint a jövőben se nagyon ismerjék, mivelhogy az rontaná a „versenyképességet”. A versenyképesség ugyanis mindközönségesen olcsójánosságot jelent, márpedig
a profit biztosítéka az alacsony költség, lett légyen annak bármilyen (másra áthárítható) következménye.
Az „outsourcing” ráadásul még a szegény országok „fejlesztéseként” is eladható, hiszen mi sem válik inkább azok javára, mint az iparosítás, a munkahelyteremtés, a világgazdaság vérkeringésébe való bekapcsolódás és hasonlók. Elméletben meg lehetne persze azt is tenni, hogy az odahaza már rendelkezésre álló, valamelyest környezetkímélőbb új technológiákkal sietnek a harmadik világ segítségére, de sajnos az nem volna „versenyképes”. The business of business is business.
