Talán a PR-ja nem jó, vagy a helyiek mindennapjait évtizedek óta megkeserítő társadalmi problémák, a kilátástalan munkanélküliség, vagy mindezek együtt adják ki a mai, nem túl fényes képet?

Pedig Putnok és az ott lakók nem ezt érdemelnék! A XX. században a legtöbb rendszer magára hagyta ezt a várost. Trianon kettévágta a történelmi Gömör-Kishont vármegyét, egyszeriben határszéli, hátterét vesztett várossá téve. A szocializmus itt mesterségesen felpörgetett bányászkodásáról is kiderült, nem volt valódi alapja: emberek ezrei maradtak munka és remény nélkül.

Mindennek hű tükre a város épített öröksége. Az utcákat járva hatalmas feszültséget érezhetünk a mai állapotok és jó néhány régi épület kifejezetten magas nívója, gyönyörű kialakítása, becsületes kivitelezése között! Ha csak a város számos régi iskoláját, vagy a belvároshoz kapcsolódó, már-már villanegyednek nevezhető, igényes, historizáló polgárházainak sorait vesszük szemügyre… Száz év előtt valami nagyon más volt itt, mint az utóbbi néhány évtizedben. E gyöngyszemek között pedig gyakran a kortárs földi pokol tűnik fel.

Ezzel a „mozaikosnak” mondható épített örökséggel, többféle szerepben, számos alkalommal volt dolgom az elmúlt évtizedekben. Emlékszem a tárgyalásra, amikor vagy két évtizede találkozhattam a város közepén, gyönyörű parkban álló Serényi-kastélyt megvásárló, budapesti húsipari nagyvállalkozóval. Elmesélte, hogy ő tulajdonképpen csupán véletlenül vette meg ezt az épületet. Mindenképpen akart már egy kastélyt, ajánlottak Szabolcsban, az el is nyerte a tetszését, de „útközben” valaki Putnokra is felhívta a figyelmét. Így mindkettőt megszerezte. (Ez, ugye, érthető? Bármelyikünk így döntött volna hasonló helyzetben!)

Évek alatt azért gyűjtöttem jó embereket is a városban. Megismertem Mónikát, a Felvidéket is szülőföldjeként ismerő, kiváló muzeológust, a Serényiek és Putnok múltjának legavatottabb kutatóját. Férjével, Jánossal régészeti lelőhely-bejelentőként találkoztam, hogy azután évekig együtt dolgozzunk – az Aggteleki Nemzeti Park kiváló gyümölcsészével – a füzérradványi Károlyi-kastély „grófi” gyümölcsöskertjének megmentésén. Később egyre nőtt putnoki „csapatom”, benne Andrással, a városi főmérnökkel, akinek révén izgalmas műemléki feladatot kaphattam: a temetőben álló Serényi-kripta kutatását.

A Serényi-kripta neoromán faoltára. A rozsnyói püspök ajándéka 1867-ből.  Fotó: Paszternák István
 
A Serényiek a XVII. században szereztek birtokot a városban, de csak az 1800-as években költözött ide az első családtag: László gróf (1815–1893), akit fáradhatatlan fejlesztő tevékenysége miatt egykor „Putnok Széchenyijének” is neveztek. Morva nemesi családból származó feleségével, Bubna Ludmillával nagy családot alapított, hat gyermekük született. Amikor egyikük, a kis Béla 1866-ban, néhány napos korában elhunyt, a bánatos apa elhatározta a kripta felépítését Putnokon. A neoromán stíluselemeket felhasználó, romantikus kinézetű sírkápolnát a helyi história szerint Ybl Miklós tervezhette. Én azért ebben a szkeptikusok táborát gyarapítom, mivel mindeddig semmilyen bizonyítékkal, tervvel, irattal nem sikerült alátámasztani a kegyes hagyományt – igaz, kizárni sem lehet. Lám, Putnoknak is van urban legendje! Van ám, mégpedig nem is egy! Itt van mindjárt a következő, ugyancsak a kriptával kapcsolatos. Ugyanis László gróf fia és utódja, (egy másik) Béla (1866–1919), aki egyébként mindenben folytatta apja nagyvonalú jótékonyságát és közéleti tevékenységét, két oldalt némileg kibővítette a kriptát egy-egy félköríves résszel. Ezt a helyi népi emlékezet úgy magyarázta, hogy Béla gróf csak így tudta polgári származású feleségét elhelyezni az itt nyugvó arisztokrata Serényi-rokonság mellé.
 
A kripta pinceszintje a koporsófülkékkel.  Fotó: Paszternák István
 
A kripta sorsa a második világháború után, sajnos, általánosnak volt mondható: feltörték, meggyalázták és kirabolták a városért oly sokat áldozó család koporsóit. Szemtanúk emlékeznek a lelketlen kölykök által a környező bokrokra aggatott halotti öltönyökre, szétdobált csontokra… Elloptak minden használhatót, így a kápolnatérből a sírboltok pinceszintjére vezető öntöttvas csigalépcsőből egyetlen csavar sem maradt már a helyszínen… Csodának számít, hogy a rozsnyói püspök neoromán faoltára, amelyet 1867-ben ajándékozott, máig megvan, igaz, lepusztulva. Ennek a pusztításnak vetett véget az önkormányzat az 1990-es években, amikor a súlyos állapotban lévő épületet valamelyest helyrehozták, zárhatóvá tették. Az összekeveredett emberi maradványokat összegyűjtötték, és az egyik koporsófülkében együtt elfalazták.

De ennek is már vagy húsz éve. Az épület teteje sérült volt, a belső falak freskói felülről áztak, alulról meg a felszivárgó víz pergette szorgalmasan a vakolatot. Így került sor 2014-ben az önkormányzat jóvoltából egy újabb komoly külső felújításra, amelyben már én is részt vehettem. A munka azóta természetesen elkészült, a végeredmény gyönyörű, igaz, csak kívül. Belül semmi. (A kriptában a helyi lakos denevérnek bizonyára kedvére való!)

A kívülről helyreállított Serényi-kripta északi frontja. Fotó: Paszternák István
 

Néhány éve egy budapesti újságíróval, ha már ilyen messzire elutazott, végigjártuk a város csekély számú, többi műemlékét is. A továbbra is „húsipari” tulajdonban lévő, lezártan omladozó kastélynak a közelébe se jutottunk. Templomok, Nepomuki-szobor, nemesi kúriaépület a Fő utcán – hasonlóképp pusztulófélben. És, ami ezután következett… csak azt tudnám feledni!

Már attól is szívszélhűdés kerülgetett, amikor az ugyancsak egyedi műemléki védelem alatt álló paplak XVIII–XIX. századi épületét gondosan hungarocellbe burkolva leltük, tagozatoknak, vakolatdíszeknek hűlt helye… De ez legalább még állt!

Nem úgy, mint közeli szomszédja, egy hasonló korú és szintén védett, gyönyörű lakóház, amelyet tető és födém nélkül találtunk. Lázasan keresni kezdtünk archív fotókat, és kiderült, hogy 2016-ban a még lakott háznak látszólag semmi baja nem volt – mára pedig szinte a teljes megsemmisülés állapotában van. Azok, akik minden faanyagot kiloptak – nyilván, hogy ne járjanak üres kézzel –, ijesztően sok szemetet halmoztak fel itt… Eljött hát a végítélet. Mindez egyetlen saroknyira a főtértől… Nem hiszem, hogy akkor is, azóta is mindenki vak volt és süket. Nem mintha ez segítene már ezen a házon, vagy szomszédos, nem védett és ugyanígy összeomlófélben lévő társain. De azért mégis!

Borítókép: Putnok büszkesége lehetne az egykor szebb napokat látott, most omladozó, klasszicista Serényi-kastély