A fenti állítás magyarázata: napjaink gazdasági érdekeltségi rendszere csak a pénzben kifejezhető haszon szempontjából optimalizálja a gazdálkodást, figyelmen kívül hagyva a mezőgazdaság olyan társadalmilag alapvetően fontos funkcióit, mint a föld eltartóképességének megőrzése, a megfelelő tápértékű élelmiszer előállítása, a tiszta ivóvíz vagy az egészséges környezet. Amíg azonban a foglalkoztatás még csak-csak megoldható a gazdaság más ágazataiban, a természet által hagyományosan nyújtott többi szolgáltatás más módon nem váltható ki.
Sok pénzzel, nagy erőfeszítéssel és hosszú idő alatt a sérült természeti rendszerek részben helyreállíthatók, ha azonban ennek költségeit, amint az kézenfekvő volna, a nagyüzemi mezőgazdaságra (és az azt kiszolgáló gép- és vegyiparra) terhelnék, annak versenyképessége a természetközeli gazdálkodással szemben nemcsak elenyészne, de nyilvánvalóvá válna, hogy gazdasági értelemben is előnyösebb az ökológiailag fenntartható élelmiszer-termelés.
A valós költségeket az azokat okozó szereplőkre hárító gazdálkodás gondolata azonban, noha a teremtett világ épségéért és a jövő nemzedékekért felelősséget érző gondolkodás számára evidencia, a nemzetgazdaságok és a világgazdaság jelenlegi rendszerétől szinte teljesen idegen. A politikai döntéshozatalt a teremtésvédelem filozófiájánál összehasonlíthatatlanul jobban befolyásolják azok a nagy gazdasági szereplők, akik profitjuk jelentős részét éppen a természeti és társadalmi költségek meg nem fizetéséből nyerik.
Az ipari mezőgazdaság érvelésében jelentős ütőkártya, hogy (a jelenlegi közgazdasági feltételrendszer mellett) a természetközeli mezőgazdaság (egyik pillanatról a másikra) nem képes élelmiszert hozzá hasonló tömegben és áron előállítani. Minőségben persze lényegesen jobbat, de ezt „a piacon” nehéz érvényesíteni – még akkor is, ha a vásárlók egyre szélesebb rétegei preferálják a fenntarthatóságot. A családi gazdaságok sok évtizedes sorvasztása után a hozzáértő és gazdálkodni kész munkaerőben is nagy a hiány. A meglévő géppark és technológia, a tömegesen termesztett, illetve tenyésztett növény- és állatfajok és -fajták extrém alacsony száma, valamint a megszokás is mind az ipari mezőgazdaság fennmaradását támogatja.
A szükséges (fenntartható mezőgazdálkodás) és lehetséges (gazdasági szemléletváltás) közötti szakadék áthidalásában lehet kitüntetett szerepe a lassan egy évtizede létrehozott hazai intézménynek, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézetnek (ÖMKi), amely a biogazdálkodás elterjedését ma hátráltató tényezők összességét igyekszik vizsgálata alá vonni, és a jó ökológiai gyakorlatoktól a fajtaválaszték bővítésén át a piacépítésig lehetőség szerint megoldási alternatívákat kidolgozni. Munkájuk során előnyükre fordították azt, hogy újonnan alapított intézetként nincsenek saját földterületeik, széles körű együttműködési hálót hoztak létre a fenntarthatóság iránt elkötelezett gazdaságokkal, amelyekkel közösen végezhetik on-farm kísérleteiket.
Drexler Dóra, az intézet alapító ügyvezetője hangsúlyozza, hogy a biotermesztésben elérhető, valamivel (szántóföldi termesztés esetén átlagosan csak tizenöt százalékkal) alacsonyabb terméshozamok, a nagyobb termelési kockázat, valamint a fokozott élőmunka-igényből fakadó költséghátrány ma már jól ellensúlyozható a hagyományos tudást a modern technológiákkal ötvöző művelési módszerekkel, így például a biológiai növényvédelemmel, a precíziós gazdálkodás eszközeivel és jó piacszervezési módszerekkel. Segítséget jelent az uniós agrártámogatási rendszer folyamatban lévő, a biogazdálkodás által nyújtott természeti szolgáltatásokat és közjavakat díjazó átalakítása, amely anyagilag is elismeri a biogazdák hozzájárulását a talaj-, a víz- és az élőhelyvédelemhez. Mindez az ökotermékek piacának dinamikus (európai uniós szinten évi tízszázalékos) bővülésével gazdaságilag is fenntarthatóvá teszi a biogazdálkodást, miközben annak segítségével megóvjuk természeti értékeinket is.
A termőhelyhez alkalmazkodó, a kártevőknek és kórokozóknak ellenálló fajták megválasztása egyik alapvető feltétele a sikeres átállásnak az ökológiai termesztésre.
Az ÖMKi hazai és nemzetközi génbankokban őrzött szaporítóanyagokra, valamint az ökológiai nemesítés eredményeire építve végez fajtakísérleteket, és a gyakorlatban is ígéretesnek bizonyuló (táj)fajtákat visszavezeti a köztermesztésbe. Kutatásaiknak köszönhető, hogy újra széles körben termeszthetők az olyan már-már elfeledett tájfajták, mint a máriapócsi, a ceglédi vagy a faddi paradicsom, s a fogyasztók asztalára olyan különlegességek kerülhetnek, mint a tönke- vagy az alakorkenyér. Az országosan hét helyszínen, több mint húsz modern kenyérbúzafajtával indított tesztek eredményei pedig abban segítik a gazdákat, hogy kiválaszthassák a térségükben ökogazdálkodásban legjobban teljesítő fajtákat.
Drexler Dóra hangsúlyozza, hogy a növényvédelem az ökogazdálkodásban is lényeges, csak éppen nem természetidegen anyagokkal, hanem jelentős részben a megelőzésre és a biológiai önszabályozásra építve. Az egészséges talajélet fenntartása nemcsak a tápanyag-utánpótlás, hanem a növényvédelem szempontjából is nélkülözhetetlen. Bolvári Csaba biogazda szavaival: „Az élő talaj mindent elintéz.” Megfelelően táplálva, a talajszerkezetre figyelve kialakul a növény ellenálló képessége, a hasznos élő szervezetek és kártevők közti egyensúly.
Az élőhelyhez alkalmazkodott fajtákkal, észszerű vetésforgóval és több növény célszerű együtt-termesztésével a monokultúrákat fenyegető betegségek és kártételek jelentős része megelőzhető. A genetikai sokféleség, amint a természetben, a mezőgazdaságban is stabilizáló erővel bír. Ezért lényeges, hogy a táblák szélén, mezsgyéken megmaradjanak a természeteshez közeli életközösségek, benne olyan virágos növényekkel, amelyek például a beporzó rovaroknak is élőhelyként szolgálnak. Az ÖMKi külön kutatásokat végez az ilyen élőhelyek újratelepítésével kapcsolatban, például speciális magkeveréket állított össze a szőlősorközök talajtakarásához, ami életteret biztosít a hasznos élőlények számára is.
Szaktanácsadási hálózatot is építenek a fenntarthatóságra nyitott gazdák számára, akiknek munkáját szakmai videókkal, kiadványokkal, (online) rendezvényekkel is támogatják. A piacra jutást, a termelők, feldolgozók és eladók egymásra találását segíti az ÖMKi gazda–molnár–pék rendezvénysorozata és adatbázisa, hogy minél több pékségbe eljuthasson a növényvédőszer-maradványoktól mentes biobúzaliszt, s minél több családhoz az ezekből készült pékáru.
A magyar ökogazdálkodó közösség nemzetközi érdekérvényesítését segítheti, hogy Drexler Dórát egyik alelnökévé választotta az ökológiai gazdálkodási mozgalmak európai ernyőszervezete, az IFOAM Organics Europe, amelyben a termelőktől a fogyasztói érdekképviseletekig az ökológiai gazdálkodás teljes rendszere képviselteti magát. E pozíciójában az ÖMKi ügyvezetője európai színtéren is meg tudja jeleníteni a közép-európai biogazdálkodók sajátos érdekeit és problémáit, közvetíteni tudja az előremutató európai törekvéseket, és adott esetben segíthet eloszlatni a félreértéseket.
Megnyugtatja például a magyar gazdatársadalmat, hogy az Európai Bizottság is tisztában van a helyzetünkkel, és nem vár el teljesíthetetlen, ugrásszerű változásokat az ökogazdálkodás elterjesztése terén (sem). Nem elvárás, hogy tíz év alatt a jelenlegi öt százalékról huszonöt százalékra ugorjon az ökológiai termelésbe vont területek hazai aránya. Nemzeti akciótervének részeként minden tagállam maga határozhatja meg, milyen arányú növekedést vállal, amit persze a Bizottság elemezni és értékelni fog. Mindamellett a lehetőségeink szerinti, ütemezett előrelépés valamennyiünk érdeke, egészségünket, gyermekeink, unokáink jövőjét szolgálja – ráadásul a támogatási rendszer is ezt ösztönzi és jutalmazza.
