Tölgyesi Csaba, a Szegedi Tudományegyetem Ökológiai Tanszékének adjunktusa arra figyelmeztet, hogy nem a fával borított területek nagyságának növelése a legfontosabb, hanem a táj adottságaihoz igazodó tájhasználat. Míg a vízjárta ártereken kifejezetten kedvező lenne a vízkedvelő fákból álló puhafaerdők visszaállítása, a Kiskunság és a Nyírség magasabb, szárazabb vidékein már megvalósult faültetvény-telepítések ökológiai szempontból korántsem szerencsések. A zárt lombozat ugyanis nehezíti a csapadék talajba szivárgását, a fák párologtatása pedig hozzájárul a talajvízszint további aggasztó süllyedéséhez.
A legszárazabb, magasan fekvő homokhátsági területeken a fák vízigénye nagyobb, mint amennyi csapadék formájában a területre hullik.
Éppen ezért ilyen helyeken az erdőművelés nem is gazdaságos. A szárazság korlátozza a fák növekedését, e faállományok jelentős része ezért gyenge egészségi állapotú.
Magyar csenkesz, a homoki gyepek jellegzetes növénye (forrás: Stefan.lefnaer, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)
Száraz homoki területeken a nyílt gyepek visszaállítása volna a megfelelő megoldás, ami megakadályozza a talaj kiszáradását, és élőhelyet ad őshonos életközösségeknek, növelve a biológiai sokféleséget. A faültetvények, különösen az akácosok aljnövényzete ugyanis meglehetősen szegényes,
egy jó állapotú, megfelelően legeltetett gyep sokkal több élőlény otthona lehet.
Homokos alföldi területeknek főként fehér akáccal megvalósított fásítása eredeti célja szerint a túllegeltetés miatt kialakult futóhomok megkötése volt, ami sikerült is, de az említett kedvezőtlen hatásokon kívül az akác „elszabadulásával” is járt. Ez a fafaj szinte megállíthatatlanul terjed országszerte, sok helyen kiszorítva az őshonos fajokat. A homok megkötésére ugyanakkor a gyepek is alkalmasak, sőt, a lágyszárú növények gyorsabb növekedése miatt ez a cél hamarabb elérhető.
Nyitókép: Az akácerdőben gyér az aljnövényzet (forrás: Lienhard Schulz, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)
