Búcsú a valóságtól

Amikor az ember ezt a mindenséggel bélelt világot észreveszi, akkor próbálja különböző csodás történetekben meseszerűen értelmezni ezt a jelenséget. Nem véletlen, hogy a Konfuciusz előtti ősi Kína – amelyik még közelebb volt a metafizikai jelenségek megértéséhez – talált ki egy döbbenetes mesét a kép és a valóság csak szemérmes szemmel látható lényegéről. Ebben az igaz történetben (ami a mese pontosabb meghatározása) a kínai császár rendelt egy tájképet a palota falára. A festő – mágikus ihlettel – olyan csodálatos képet festett, amely az egész földkerekséget ábrázolta a maga teljességében. Az egész emberi világ volt itt leképezve és megképezve.

Konfuciusz Qiu Ying (1494–1552) festményén (képek a Wikipédiáról)

 

Özönlöttek is az emberek Kínából és az egész világból, hogy csodálják. Egy napon a festő odament a képéhez, és belépett annak terébe, elindult a saját maga által festett tájban a tér fizikai és metafizikai horizontja felé. A csodálkozó tömeg – amely koncentrált figyelmével maga is a csoda kiteljesedését és beteljesedését szolgálta – a tér végső határáig követte a festő mozgását, egészen ameddig a figyelem, a megfigyelők figyelméből áradó energia is elenyészett.

Ebben a történetben a kép valóságátfordító és akár kifordító erőként jelentkezik be az emberi kultúrában, és ez a szerepe vélhetőleg csak korunkban, a médiatársadalomban kezd általánosabban is érthető formában – de a mélyben veszélyesen – megnyilvánulni.

Társadalmunkban a Kép kezd jogot formálni arra, hogy csak az a valóság, amit ő mutat fel,

és hogy ez csak virtuális valóság, az majd, ha megszokjuk, elhalványul. Eltűnik, mikor végképpen magába szippant bennünket a Kép.

Konfuciusz temploma Jiadingban (fotó: Jackey)

Akkor megtörténik a kínai mese fordítottja, amelyben a képen lévő tömegből kilép a festő, kilép a kép teréből, hogy távolodjon egy számunkra, a Képben élők számára ismeretlen, felfoghatatlan valóság új horizontja felé. Azt aztán, hogy az az eredeti kínai képügy volt a búcsú a valóságtól vagy ez az új helyzet, azt vélhetőleg csak az az emberi tudat tudja majd eldönteni, amelyik megküzd a mesterséges intelligenciával is. Természetesen ebbe a szellemi szkanderbe a mágia új szerepben jelentkezik be.

Napjainkra vége szakadt a festészet lírai fényűzésének, a vadászjelenetek, a varázsos meztelen női testek, a földi paradicsom tájképei már nem varázsolják el a megfigyelőt. A megfigyelő is kezdi érezni, hogy

vagy be kell lépnie a képbe, mint az új valóság főszereplője, vagy ki kell lépnie ezekből a régi képekből,

mint egy elmúlt, talán sosem létezett valóság elhagyott vőlegénye.

Id. Jan Brueghel: Földi paradicsom

 

Ez a helyzet kiprovokálja, hogy jobban megértsük a teremtést, amit természetesen védeni akarunk egy kicsit önző módon magunk miatt is. Érdemes így arra fókuszálnunk tekintetünket, mit akart mondani Malevics, amikor megrajzolta a fekete négyzetet, és ebbe a negatív képbe meghívott bennünket egy tárlatvezetésre egy olyan elszánt tudatossággal, amivel csak az rendelkezik, aki már megjárta és talán egy kicsit meg is ismerte ezt a halál(os) zónát. Malevicsre érdemes figyelni, mert szemben a túlsztárolt Picassóval vagy Dalival és a többi szellemi szélhámossal és művészeti imposztorral, ő komoly ember volt.

Számára az absztrakt nemcsak szövegben, hanem a valóságban is az élet esszenciáját feltárni képes univerzális nyelvnek tűnt.

Absztrakt térkísérleteit a negyedik dimenzió, a spirituális megközelítésének eszközeként értelmezte.

Kísérletének a szuprematizmus nevet adta. Ez az elnevezés azt az elképzelést jelölte, amiben az ember az individuális szintjéről képes kozmikus tudati szintre emelkedni, sőt följebb, a mindenséggel kapcsolatban álló tudati szintre is. Gondolkodásának csapdája abban rejlett, hogy úgy vélte, a racionális világ elutasításával leszünk képesek arra, hogy valódi betekintésünk legyen a tényleges valóságba.

A fekete négyzettel valójában az egész racionális világot kívánta eltörölni, vagy talán „csak” átértelmezni.

Talán maga sem vette észre, hogy a fekete négyzettel az egész eddigi képünk is eltörlődik, kitörlődhet a teremtésről. A fénnyel teremtett világot itt felváltja a fény nélkül teremtett, amiben szinte törvényszerűen megjelennek a démonok, és valami miatt ószövetségi fehéren-fekete dramaturgiával megütközni kívántak a világunk világossága és a sötétségnek sötétsége szélsőségesen leegyszerűsített – a tömegek számára primitíven feltárt – eszméi. Ennek bizonyosságára meg is jelentek a huszadik században minden eddigi idők legborzalmasabb démonjai. Ez a század majdnem teljesen átsétált a fekete négyzet túloldalára.

Kazimir Malevics önarcképe

Ennek a szellemi helyzetnek a veszélyességét mutatta, hogy a század legnagyobb gondolkodói kerültek a világidegenség szellemi gravitációs vonzásának hatókörébe, az immunitás, az öröklött vagy szerzett lelki ellenállóképesség teljes hiányát felmutatva. Így Kazimir Malevics 1924-ben azt írja a naplójába: A természet legveszélyesebb jelensége az ember. Ebben természetesen van igazság, de sajnos az még veszélyesebb, hogy ez akkor van így, ha az embert a fekete négyzet, a sötétség sötétsége teréből és terében próbáljuk meghatározni, ahol még ráadásul

a kulturális bomlás és bomlasztás bálványai duruzsolnak a fülünkbe, és már két évszázad óta egyre erőszakosabban építik azt a fekete kockát,

amibe, ha bekerülünk, teljessé válhat egy börtönbolygó börtönléte, örökre elvesztve a világ világosságát. Elveszítve egy másik, egy létigenlő világképet, amiben egy nagy kinyilatkoztató azt állítja megfellebbezhetetlen derűvel, hogy ti vagytok a világ világossága.

Természetesen talán nem jogtalanul kérdezhetjük meg, melyik épít élhetőbb világot? Melyik hozza teremtésképünket és az azt védő szándékainkat nyerőbb helyzetbe. Bagarja gondolkodók – köztük némileg magam is – felvethetik azt, hogy ez a két gondolat nem is zárja ki annyira egymást, mert az ember tényleg nagyon veszélyes jelensége az általa szemlélt és így általa is teremtett létezésnek.

Életveszélyes, ön- és közveszélyes határtalan szabadsággal rendelkezik, legalábbis úgy véli,

amíg jobban meg nem ismeri, hogy mi az, amit tudatnak nevez és neki magának milyen köze van hozzá. Ahogy a világunk ma áll, s benne ahogy kacérkodunk az úgynevezett mesterséges intelligenciával, mint műtudati formával egyre sürgetőbbé válik, hogy mélyebben megközelíthessük a tudat eddig rejtettebb szintjeit.