Northrop Frye magyarul Kettős tükör címmel megjelent könyvében a Biblia és az irodalom határtartományait vizsgálva vázolja fel azt a tételt, hogy a kereszténységnek meg kellett találnia
a középutat a természet gnosztikus megvetése és pogány dicsőítése között.
A kereszténységnek – néha ellentmondásosan is, de – sikerült a XVIII. századig ezt az egyensúlyt fenntartania. A baj azonban vélhetőleg abból fakadt, hogy ezt az egyensúlyt valójában csak a hegemón római katolikus hatalom garantálta, és annak gyengülésével minden elnyomott elképzelés egyre erősebben burjánzott, magukon hordozva a szellem gyermekbetegségeit.
Paolo da Reggio: Danza macabra (Haláltánc) (képek a Wikipédiáról)
Ez volt a reneszánsz lázadása, aminek az emberi individuumot kiteljesítő, a szépség és a szabadság tiszta szövetségét hirdető neoplatonikus tanai mögött újra felemelték fejüket az emberi gondolkodás démonjai, és új tánclépéseket gyakoroltak, megidézve a haláltánc pusztító liturgiáját is. Egy szinte elfelejtett múlt ízei csábították az új ínyenc gondolkodókat, s köretként
körbefogta ezt a jelenséget a lázadás csalogató, borzongató szelleme is.
Fokozta ezt a hermetikus hagyomány, ami egy már-már elfeledett pogányság bizsergető szellemi kontinenseit hozta közelbe. Hermész Triszmegisztosz tanai új fénybe helyezték a fent és a lent kérdését, annak új értelmezését hozták az akkori vallási dogmatizmus eléggé merev világába.
Kiderült, hogy van egy rejtőzködő hagyomány, ami az alkímia képleteivel zsonglőrködve felépítette a középkori gondolkodás rejtett (főleg az egyház elől rejtett) hermetikus múzeumát, aminek a lélekvezetője Hermész Triszmegisztosz, akinek elképzelt – a valóságban be nem azonosított – alakját az alkimisták saját Mózesükként tisztelték, és aki teljes világképet adott, habár egy ezoterikus nyelvezettel, sok csodás képpel és zavaros gondolattal.
Hermész Triszmegisztosz elképzelt alakja a sienai székesegyházban
A szellem megkülönböztetett étvággyal vehetett részt ebben a logikán általában messze túli csábításban, ami egyszerre volt egy eléggé jól kialakult rendszer és a szabad asszociációk gyűjteménye. Mindenesetre
a szabadság olyan tereit nyitotta meg a vallás dogmatikai merevségével szemben, ami elkápráztatta az egyre szabadosabbá váló nyugati szellemet.
A benne rejlő démoni csapdák és irányok évszázadokig felismerhetetlenek, így láthatatlanok maradtak. A képzelet nagy európai zsonglőrei – mint például William Blake – így áradoznak erről a hagyományról: „Minden korszak belőlük nyer új erőt.” Az alkímiának és a misztikának ez a hermetikus múzeuma varázslatosan és elvarázsolóan burjánzott.
William Blake (Thomas Phillips portréja)
Jól mutatja ezt Jakob Böhme teozófiai műveinek példátlan sikere, amely Novalistól Joyce-ig, tehát a romantikától a legmodernebb irodalomig elámította a művészeti élet úri közönségét, a szakértőktől a sznobokig. Pedig az 1550-ben megjelent Rosarium philosophorum című válogatásban egy önkritikus szellem így írt: ,,Ahol nyíltan beszéltünk, ott valójában nem mondtunk semmit, de
ahol mondanivalónkat rejtve és képekben írtuk le, ott álcázva elmondtuk az igazságot."
El, de melyiket, az igazság álcázásáét vagy az álcázás igazságáét?
Vélhetőleg a modern irodalom és képzőművészet – általában a művészet – fejlődésének belső és háttérbeli mozgatórugóit ennek a gondolatnak a fényében kellene megfüröszteni, tisztába tenni. Meg lehetne kérdezni, hogy miért nem tártuk fel ezt a világot akár olyan cinikus könyörtelenséggel, mint amit megtettünk a vallások nemcsak téves elképzeléseinek egészen a blaszfémiáig is elmenő bemutatásával. Mit takargat, mit rejt az európai gondolkodás, amikor gyökereinek ezt a meghatározó ágát homályban tartja? Ez nem azt jelenti, hogy ennek a világnak nincs elég jó tudományos feldolgozása Aby Warburgtól Jungon keresztül Frances A. Yatesig és másokig, hanem hogy ennek a világnak a hatása – akár indirekt módon is – vezetett el a nagy Semmiig, világunk feltárulkozó ürességéig, ami mai tervezőképességünket, együtt teremtési képességünket bénítja.
Létértelmezés kómában
Akarva akaratlanul is a Teremtéshez való viszony kerül ismét a gondolkodás középpontjába, annak valósága és valótlansága, hihetősége és tagadása. Ez nem is véletlen, az ember, úgy látszik, nem képes létezni az eredet kutatása nélkül. Vélhető, ha ezzel felhagyna, tragikusan összeroppanna az emberi jelenség, sőt attól is, ha hamis értelmezések csapdájába kerül a létezés kezdetének feltárása. Kiindulópontunk az, hogy
a mai ökológiai válság értelmezésének gyökerei hamis értelmezések televényéből táplálkoznak.
A kereszténység fokozatosan háttérbe szorult teremtéselképzelése két lábon állt: a Szent Pál által megfogalmazott új teremtés, ami Jézus tanítása a teremtés és Isten jóságáról, a másik az Ádám tette miatt bűnbe esett világ, amelybe az ember beleszületik, áteredő bűnnel és azzal a feladattal, hogy ebből felemelkedjen az erkölcs, a törvény, az erények, az egyházi szentségek segítségével. Northrop Frye arra is utal, hogy például John Milton felfogásában a nevelés kísérlet arra, hogy a bűnbe esett ember visszatérhessen eredeti állapotába azáltal, hogy ismét szert tesz Isten igaz ismeretére.
John Milton – A bűnbe esett ember visszatérhessen eredeti állapotába
Ha egyszerűen akarnánk megfogalmazni, hogy mi a kivezető út a környezeti válságból, akkor Miltonhoz kapcsolódva szert kell tenni az emberiségnek Isten igazi ismeretére. Ez azonban csak hit (és kegyelem) által lehetséges, így az a kérdés, hogyan lehetséges ez egy dominánsan hitetlen, sőt ateista világkorszakban? A környezetünkkel szemben elkövetett lépéseinket valamivel könnyebben lehetne kezelni a bűn kategóriájával, ám ez a fogalom egyrészt dogmatikailag túlterhelt, másrészt amint Gerhard Ebeling német teológus rámutatott: A mai keresztény olyan világban él, aminek fölépítésében és életritmusában a bűn fogalmának nincs szerepe. Olyan világ ez, amely
sem kimondani nem tudja a bűnt, mert nincs rá szava, sem megbocsátani nem tudja,
mert nincs rá helye és hatalma, de úgy látszik, nem tud meglenni a kettő – tudniillik a bűn kimondása és feloldása – nélkül. Mintha ez a mai, sokszor már tragikus ökológiai válságunk kezdené kikényszeríteni, hogy újra és mélyebben kezdjünk el foglalkozni a bűn fogalmával. Először mindenki főleg a magáéval, s csak utána az igazságosság erejével a másokéval.
Manapság úgy látszik, hatékonyabb út lehet a bűnre vezető alkalmak és gondolkodás feltárása, mint hermeneutikázni a bűn körül. A csapda itt be is zárul körülöttünk, mert ahhoz, hogy megtaláljuk a bűnre vezető alkalmak burjánzó dzsungelét az emberi gondolkodásban, ismételten csak azt kellene meghatároznunk, mi a bűn. Legalábbis azt, mi a bűn a gondolkodásunkban. Először tételezzük fel azt, hogy
az egyik ősbűn az élet, a földi létezés nem tiszteletteljes, nem becsületes, nem pontos és nem eleven szemlélete.
Ebben a helyzetben képesek felmutatni magukat életidegen, az életkedvet kikezdő elképzelések, amelyek közül talán a legveszélyesebb a cinizmus. Ezer meg ezer meghatározása született, mindenki úgy véli, hogy jól ismeri, addig, amíg saját cinikus gondolatait vissza nem hallja másoktól. Ilyenkor sajnos megbocsátóbbak kezdünk lenni, és feledjük, hogy a cinizmus az életkedv egyik legveszedelmesebb ellensége, korunk spirituális válságának a motorja.
Aki át akarja látni ennek a tragikus világszemléletnek a mélységeit, érdemes lapozgatnia Léonce Paquet: Les Cyniques grecs Fragments et témoignages című szöveggyűjteményét, amit a cinizmus bibliájának is neveztek már. Ebből az anyagból és más feltárásokból is jól látszik, hogy a cinizmus jelenségének már semmi köze az ókori görög gyökereihez, az igazság kimondásának bárdolatlan diogenészi erőszakosságához, hanem – ahogy Peter Sloterdijk a német sztárfilozófus leírja – egy valóságos betegsége korszellemünknek. Szerinte ez
a mai negatív cinizmus az emberi öntudat törött formáinak ad teret:
az íróniának, a sztoicizmusnak, a melankóliának, a szarkazmusnak, a nosztalgiának, a voluntarizmusnak, a kisebb rossz választásának, a depressziónak és a tompaságnak…
Ady költői látomásában ez úgy villan fel, hogy „Minden egész eltörött. / Fut velem egy rossz szekér” (Kocsi-út az éjszakában). A tragikus az, hogy ez a világszemlélet
elég sikeresen kábította el szellemünket arról, hogy egész civilizációnkkal fut egy rossz szekér,
holott ez is csak egy hamis árnyékkép platóni barlangunk falán. Erre a falra egyre kétségbeesettebb képeket fest fel a késő modernitás, bemutatva az önkritikára való képtelenség kimeríthetetlen formáit. Ennek a megfékezhetetlennek tűnő szellemi hübrisznek volt az igazi fellángolása a szürrealizmus szélhámos zsenijeivel és néhány szent látomásos emberével.
André Breton a freudi lélekelemzés bűvkörében élt (fotó: Henri Manuel)
A szürrealista mozgalomnak azonban volt egy nagy pillanata, mikor André Breton és René Magritte kifejtette totálisan ellentétes álláspontját. Breton a freudi lélekelemzés bűvkörében élt elvarázsoltan, és ebből az álombénult világértelmezésből kifejtette, hogy a szürrealizmus a gondolkodás diktátuma az értelem ellenőrzése nélkül. Az álmok, sejtelmek, látomások világát fölébe helyezi a valóságnak. Hisz az álom mindenhatóságában, a freudi lélekelemzésnek abban a tételében, hogy az álmok igazabb világunkat, őszintébb énünket jelentik. Itt lehet a gyökere annak a szellemi csapdának, hogy a késő modernitás a kómában való létezésértelmezés határozott jegyeit mutatja.
Ennek a kómaállapotú világképnek lett a természetes eredménye a nagy Semmi felmutatása Malevicsnél, Beckettnél és Cage-nél.
Még nem dőlt el, hogy ez a felmutatás képes-e lezárni az európai kultúra kómaállapotát, vagy tovább is fájdalmas vajúdások sora következik. Pedig már a bretoni hamis úrfelmutatásra is azonnal megszületett a határozott válasz. Az, amit Magritte mondott: „Egyetlen józan ember sem hiszi, hogy a pszichoanalízis segítene megvilágítani a világ misztériumát.” Így szerinte nem az álmok kavargó, zavaros világából kell megérteni a létezést, hanem
az ébrenlét (ha kell, a felébredettség) pozitív racionalitásából lehet világunkat állandóan és fokozatosan értelmezni,
és még a világ misztériumát is csak erről a biztos pontról lenne szabad megközelíteni. Magritte két képe is bizonyítja ennek a szemléletnek a józanságát. Az egyik a Hamis tükör című, a másik a Kastély a Pireneusokban.
Azt sugallják ezek a képek, hogy életünk, létértelmezésünk valóságának a közepéből kellene és szabadna a lét misztikus oldalát is értelmezni, mert ha ezt elfelejtjük, narcisztikus traumát szenved a szellem, és beengedi világunkba a gondolkodás démonjait. Ha el akarjuk kerülni ökológiai válságunk fokozódását,
ha nem akarjuk, hogy hamis technikai messiások – mint a mesterséges „intelligencia” – határozzák meg az emberi jelenség további útját, akkor vissza kell térni a józansághoz.
Nem szabad hinni az eljövendő „csodák” hirdetőinek. Vélhetőleg csak egy nagy csoda van, a valóság és az azt szemlélő józanság. Ez a józanság lehet a létezők új alkotmánya, amely képes lesz talán együtt kezelni ökológiai és spirituális válságunkat. Kezdjünk erről egy józan és szellemileg tágas párbeszédet.
Nyitókép: René Magritte: Hamis tükör
