Mi a baj az Ormánsággal?
Gyakran esik szó az észak-magyarországi országrészek problémáiról. Talán ritkábban hallunk a dél-dunántúli, Dráva menti tájak gondjairól. Az Ormánság, a borsodi tájhoz hasonlóan, peremre szorult, számos súlyos társadalmi és gazdasági nehézséggel küzd, ugyanakkor mindkét országrész sajátos, egyedi természeti kincseket és gazdagságot is hordoz.
Ha az Ormánságra mint tájra messziről, távolabbi országrészekből tekintünk, úgy tűnhet, hogy alapvetően minden rendben van,
a falvak még léteznek, a földeket művelik, helyenként természeti és kulturális értékekre bukkanhatunk, van víz és élet, illetve (még) kitartó, helyben élő ember a tájban.
Egyedi kulturális értékekre bukkanhatunk: Adorjás református temploma (Wikipedia)
Amikor azonban alaposabban megvizsgáljuk és személyes tapasztalatokat szerzünk a táj és a tájban élő emberek, közösségek jelen állapotáról, helyzetéről, akkor a falvakban elhagyott kerteket, házakat látunk, kevés a munkahely, a közösségek, ha vannak, számos gonddal-bajjal néznek szembe. A jövőkép és a helyi célok elmaradásán kívül az éghajlatváltozás okozta legszembetűnőbb jelenség, a vízhiány is egyre aggasztóbb.
Ahogy a helyi emberek közötti kapcsolatok szakadozottak, úgy a tájat átszövő, a vízháztartást, az életfeltételeket biztosító, a táj vízkészleteit feltöltő vízrendszer hálózata is felbomlott.
Nincs a táj és a folyó között élő kapcsolat. Gondolhatjuk, hogy van ott víz, építhetünk rá turizmust, termelőüzemet, mezőgazdaságot. Milyen jó! De amikor lemegyünk a Drávához, egyre gyakrabban azt látjuk, hogy a valóságban jóval kevesebb a víz a mederben, mint ahogy Budapestről gondoltuk, minden szárad, az életfeltételek pedig beszűkülnek.
Előrelépést jelenthet az Ős-Dráva Program?
Egy tájnak vannak természeti adottságai, próbálunk erre turizmust, gazdaságot, megélhetést építeni,
a letelepedést, a helyben maradást, a lakófunkciót biztosító lehetőségeket kihasználni. Sajnos azonban az úgynevezett ökoszisztéma-szolgáltatások most drasztikusan változnak, ami az ott élő, gazdálkodó ember által is érzékelhető. Egyre nyilvánvalóbb, hogy valamit tenni kell. Egy tájban feltárhatók azok a törvényszerűségek, amelyek a kialakulásához vezettek, és fennmaradásának alapvető szabályozói. Ilyen például a Dráva és a táj kapcsolata: hogyan élteti a környező földeket (az egészséges talajműködést), a különböző élőhelyeket, s hogyan teszi a klímát elviselhetővé.
A Dráva a horvátországi Molna (Molve) közelében (Wikipedia)
Az Ős-Dráva-koncepció szerint a természeti törvényeket tiszteletben tartó, az adott táj jó működéséhez igazodó olyan használatok kialakítása a cél, amelyek segítik az ökoszociális rehabilitációt, azaz egyrészt
a táj ökológiai helyreállítását, másrészt a társadalom rossz mentális és fizikai egészségének javítását.
Hogy áll a program végrehajtása?
Elkészült egy nagyon jó koncepció és a hozzá tartozó beruházások, rendelkezésre állnak a műtárgyak, a szivattyúk, a csatornák. A rendszert azonban két, jelentősen eltérő módon lehet használni. Fennáll a veszélye, hogy a könnyebbik utat választjuk, és most a „sok” vizet levezetjük a tájból, aztán majd amikor nyáron szükségünk lesz vízre, akkor százmilliókért szivattyúzzuk vissza az apadó Drávából a csatornákba. Ez a csatornákba zárt felszíni víz azonban csak a nagy területekkel rendelkező és tőkeerős gazdálkodók számára elérhető, a kicsik számára az infrastruktúra kiépítése kilátástalan. Ugyanakkor az öntözés a felszín alatti víztartó terek (például talajvíz) és a termőtalaj víztároló kapacitásának kihasználása nélkül hosszabb távon kifejezetten káros hatású.
Mi lenne a másik használati mód?
A nagyvizek idején, amikor aránylag olcsón lehet vizet kormányozni a csatornákba, a lehető legtöbb vizet ki kell terelni a tájba, és engedni, hogy
a felszín alatti talajvíztároló kapacitások és a talajok vízmegtartó képessége maximálisan kihasznált legyen,
a táj feltöltődjön vízzel a szűkösebb időkre. Ne csak a csatornák meg a különböző felszíni öblözetek teljenek meg, hanem a szántóként művelt korábbi mocsarak és lápok is, hadd szivárogjon át a felszínen érkező víz a talajvízbe. Így amikor szükség lesz rá, akkor a növények számára elérhető lesz, és a klímát is elviselhetőbbé teszi. Ehhez viszont szükséges, hogy az elkészült csatornákból a korábbi terveknek megfelelően, bátran engedjük ki a vizet. A számítások szerint ez az időszakos vízátvezetés és árasztás tizenöt százalékában jelent területhasználat-változást.
Szilvácsku Zsolt: az adott táj jó működéséhez igazodó használatok kialakítása a cél
Azaz a víz átmenetileg nagyobb, magántulajdonban lévő területeket is elönt?
Igen, ez a következő lépés, ami nyilvánvalóan érdekeket sérthet. Azt látjuk, hogy a számításokkal világosan alátámasztott elméletet nehéz átfordítani a gyakorlatba. A szabályozóknak, támogatási jogcímeknek abban kéne ösztönözni a gazdálkodókat, hogy ne csak az időleges területkiesést lássák, hanem a hasznot is.
A megemelkedő talajvízszint a környező nagyobb területen emeli a hozamokat,
így a jövedelmezőség nagyobb léptékben stabil és kielégítő megélhetést biztosít hosszú távon.
Mindemellett ez a módszer természetvédelmi és társadalmi szempontból is előnyös, mert a kistermelők számára is biztosítja a vizet. Ne feledjük, hogy az Ormánságban a klímaváltozás hatására az országos átlagnál jelentősebb változások várhatók. Az Ős-Dráva-koncepcióval párhuzamosan tájgazdálkodást segítő – hazai és nemzetközi tapasztalatokra épülő – finanszírozási programot dolgoztak ki, amely várja a bevezetést.
A kistermelők mitől kerülnek jobb helyzetbe?
Az ismert társadalmi problémák felszámolására a Magyar Máltai Szeretetszolgálat diagnózis alapú programot valósít meg a helyi emberekkel együttműködve. Nem sémákban gondolkodva, hanem a helyi adottságokra, a helyi kudarcokra és sikerekre építve foglalkoznak az emberi képességek fejlesztésével, oktatással, közösségfejlesztéssel. Programjuk része a kertgazdálkodás is, mivel sok településen ezer és ötezer négyzetméter közötti kertek állnak parlagon, kihasználatlanul. Ezen
kertekben bőven az önellátáson kívül lehetne terméket előállítani, ami egyéni és közös célokon és bevételeken kívül tudást és javuló önértékelést, megbecsülést jelenthet egy leszakadó társadalmi rétegnek.
Ehhez azonban az kell, hogy a tájban legyen víz, a kutakból lehessen vizet kiemelni, hiszen ezekben a kertekben még ha lennének elérhető felszíni vízkészletek, akkor sem lehetne költséges öntözési rendszereket üzemeltetni. Ugyanakkor a táj mozaikossága a gyepterületek, az erdők, a gyümölcsösök jelenléte és az észszerű erdőkertművelés a víz megőrzésében is segítene. Táji szintű nedvességgazdálkodásra van szükség, ami megvalósítható.
Mi lehet a társadalmi szintű megoldás?
A szakmában úgy hívjuk: tájszerződés.
A helyben élők megegyeznek a főbb jövőképelemekben, elvárásokban, és közösen elköteleződnek, szövetséget kötnek,
amely megállapodást, céljaival és jövőképével a kormány is elfogad, így egy közös cél érdekében mindenki bevet minden erőforrást. A keletkező haszon jelentős részének a tájban kell maradnia, a megélhetésre, az oktatásra, a közösségfejlesztésre, a turizmusra és a tájfenntartásra visszaforgatva.
Közösségfejlesztés: református gyülekezeti ház, Vajszló (Wikipedia)
A táj vízháztartási kapacitásainak feltöltésével kapcsolatban jól működő modelleket találunk a világban, például Franciaországban.
A Máltai Szeretetszolgálat felzárkóztató programjának és az Ős-Dráva Programnak az összehangolása előnyt jelenthet turisztikai nézőpontból, a helyi foglalkoztatás, önellátás aspektusából.
A helyi klíma, termelési képességek, terméshozamok kiszámíthatósága szempontjából sokkal több haszon jelenik meg, mintha nagyberuházásokkal kísérve elöntözzük a rendelkezésre álló vizet.
A tavalyi év szélsőséges szárazsága segíthet egy ilyen együttműködés megszületésében?
Úgy tapasztalom, hogy ez az aszály még nem ébresztette fel az embereket. Sokan azt gondolják, hogy rossz helyzet volt ugyan, de majd jobb lesz. Ugyanakkor nem pusztán kényszer hatására, hanem tudatosan, világos célokért és értékekért kellene döntenünk. A tavalyi év tapasztalatai alapján komolyan el kell gondolkodni a vízvisszatartáson, meg kell találni az adott tájban és közösséggel fenntartható megoldásokat.
Talpas ház Sellyén, az Ormánság „fővárosában” (Wikipedia)
Másrészt az embereknek elegük van a kilencvenes évek óta megjelenő újabb és újabb ígéretekből, tervekből, szeretnének ők is beleszólni az életüket érintő döntésekbe, szeretnének valódi megoldásokat találni. A fásultság miatt az elmúlt évtizedekben komoly falak épültek személyek és hivatalok közé.
Sok ember feladta a földjét, nem műveli a kertjét, és nagyobb tulajdonosi érdekeltségek álltak össze,
ami önmagában nem probléma, de nem is segíti a megoldást.
Sajnos sokan – különösen a messze élő tulajdonosok – nem úgy tekintenek a tájra, a földre, mint egy, a saját működési törvényszerűségekkel bíró élő rendszerre, hanem mint egy élettelen gyáregységre, ahonnan mindig ki lehet sajtolni a maximális profitot. Holott a táj és a termőföld, tekintsük csupán annak a legkisebb részletét, a kerteket, ökológiai szolgáltatásokkal, élelmiszertermelő és munkahelyteremtő funkcióval is bír.
Ha összeállna az ormánsági komplex tájhasználati összefogás, az máshol is alkalmazható példa lehetne?
Nagyon jó modell lehetne a tanulságaival együtt. És ahogy említettem, a program készen is van, nagyon hamar be lehetne indítani. Meg lehetne nézni, hogy az emberek hozzáállása hogyan változik meg, hogyan értik meg a célokat.
Valójában az egész Alföldet érinti ugyanez a probléma a Tisza felső folyásától Szegedig, valamint a Duna–Tisza-közét is,
csak ott még nincs kidolgozva a részletes program. Arra is rámutat ez az ormánsági projekt, hogy nem lehet elkülönülten kezelni a táji léptékben megjelenő környezeti, társadalmi, gazdasági ügyeket.
