„Nekik mi vagyunk a Nyugat” – mutatott rá édesanyám a Garay téri „lengyel piac” árusaira. Nekem pedig ők voltak a „külföld” itt, Magyarországon. Sokkal inkább, mint a kevés nyugati turista a Várban, hiszen ezek a lengyel árusok beilleszkedtek az életünkbe. Tudtak magyar szavakat, és szerettek volna minél több mindent eladni. Mi pedig szívesen vásároltunk tőlük. Azután ott voltak a sokszoknyás „vidéki” asszonyok, számomra érdekes színfoltot képezve a hetedik kerület házerdejében. Frissen illatozó portékáikból mindig sokat vittünk haza. Belépve a piacra, amely egy egész háztömböt foglalt el Pest régi, Csikágónak nevezett városrészében, egy másik világ nyílt meg előttünk.
Sajnos, ezt vette el az ezredforduló környékén végrehajtott „rekonstrukció”, melynek során
a piac visszaszorult a pincébe, a bevásárlóközpont-szerű ormótlan építmény alá,
melynek földszintjén ma szokásos élelmiszerboltláncok, felül pedig kínai használtruhaüzletek kaptak helyet. És mindezt „piacnak” csúfolják. A felső szintek pedig elegáns lakásokat sejtetnek, uszodával – de miért éppen itt, a lenézett Csikágóban?
Úgy látszik, nem elszigetelt esetről van szó, hanem arról a világméretű trendről, hogy a „régimódi” piacokat „kulturáltabbá” teszik. Hiszen ugyanezt látjuk itt, Cebuban, a Fülöp-szigeteken, mégpedig éppen most. Ezen a téren
mintha húsz évet késnénk Európához képest, de talán éppen ezért lehetne tanulni a Garay tér tragédiájából.
Cebu legérdekesebb nagypiaca, a Carbon Market közvetlenül a kikötő mellett, a régi Hajózási Hatóság századfordulós épülete szomszédságában van. A Carbon név arra utal, hogy egykor szénpiac állt itt. Ma már inkább zöldséget árulnak kis bódéikban a vidékről felérkező árusok.
Egy nagy ingatlanfejlesztő szerint azonban eredményesebben és hatékonyabban működhetne ez a piac „kulturált” formában, vagyis a bevásárlóközpontokhoz hasonló épületben. Mennyivel több adót tudnának fizetni a város számára is! Ez volt talán a döntő érv a városvezetés számára, amikor elfogadták az ajánlatot, amivel
az utóbbi három év legnagyobb építészeti és városrendezési vitáját robbantották ki.
A polgármester beleegyezett, bár erősen félt attól, hogy szavazatokat veszíthet, hiszen mind az árusok családja, mind a tőlük vásárlók nagyra becsülik a naponta frissen érkező termékeket és az olcsó termelői árakat. Az ingatlanfejlesztő parkolóhelyeket is ígért – amik eddig nem voltak, a vevők pedig elsősorban a tömegközlekedést részesítették előnyben, hiszen itt vannak a járatok végállomásai. Korszerűbb higiéniai feltételeket is emlegetett a beruházó, sok olyan városi feladat átvételével együtt, amelyeket nyugaton az állam végezne.
Igen, kissé zavaros a ma még létező Carbon piac. Jártunk oda vásárolni az általam támogatott árva gyermekek részére. Emlékszem, nagyon kellett vigyázni a zsebtolvajokra, hiszen a bódék közötti szűk sikátorokban bármikor eltűnhetett a pénzünk. Ezeket is „racionalizálni” akarja a város és az ingatlanfejlesztő társaság. De
a látszólagos zűrzavar ellenére tudtuk, hol vannak az ismerős árusok, akik törzsvevőiknek olykor félre is tettek a hiánycikkekből.
Sokan szerették a piacot, amely fokozatosan terjeszkedett. Az évek során Cebu város egyik régi terét, a Carbon melletti Szabadság teret (Freedom Square) is teljesen ellepték az árusok bódéi: állítólag engedély nélkül, de hát, hogy nem lehet ezt észrevenni a város közepén?
Most az önkormányzat ezt is kiürítette. Visszaáll a régi tér, építészetileg érdekes és színvonalas módon, állítják. Október 28-án volt az átadás. Obeliszk koronázza, az ünnepélyesség kedvéért, de ennek nincs történelmi előképe itt, a cebui belvárosban. Tetszik a zöldterület sok lokálpatriótának, de hiányolják a bódékat, hiszen be is kell vásárolni.
Félnek, hogy hamarosan már a piac régi területéről is eltűnnek majd az őstermelők,
hiszen ki tudja, megkapják-e majd az őket megillető helyet a hatalmas bevásárlóközpont jellegű „új piacon”.
„Ha gyárban készült, ne edd! Ha csomagolva van, ne vedd meg! Ha ezt betartod és csak piacon vásárolsz, számtalan veszélyt elkerülhetsz” – jutnak eszembe az egészségügyi ismereteket népszerűsítő Ázsiába szakadtam nevű blog orvosának szavai. Ez a szakember a csomagolás hiányában az őstermelői eredet bizonyítékát és egészségügyi előnyt lát. És még nem is említette a környezet védelmének és tisztántartásának szempontjait. Mivel a doktor úr hozzánk, Ázsiába költözött, itt valóban könnyebben talál hagyományos piacokat, mint Budapesten. Pedig ott is vannak igazi piacok, melyeknek korszerű építészeti megoldásai tőkét kovácsolnak az őstermelők jelenlétéből.
Ilyen Kertész András építész pavilonos budafoki piacfelújítása, amelyet azért is értékelek olyannyira, mert régen sokszor vásároltam Budafok régi piacán. Aki megnézi az új épületet, megbizonyosodhat arról, hogy
a piacok „esztétikusabbá tétele” vagy éppen „modernizálása” nem feltétlenül jelenti az őstermelők elüldözését.
A tőlük vásárlókat nézi le. Valójában az őstermelői piac nem a múlt eltüntetésre ítélt csökevénye, hanem sajátos értékekkel gazdagítja egyre virtuálisabbá váló életünket, társadalmunkat. Idegenforgalmi látványosság! Még ha a turistáknak jobban is kell vigyázniuk értéktárgyaikra.
Üde, érdekes, friss színfolt ez a „vidék a város közepén”, ahol úgy találkozunk a káposztával, krumplival, almával, ahogyan azok a természetben nőttek. A piac kikozmetikázása nem erény, mert akarva-akaratlanul
azt sugallja, hogy a vidék, az onnan érkező földművesek és állattenyésztők „szégyent”, egészségügyi, sőt bűnügyi kockázatot jelentenek
a „művelt városiak” számára. Akik pedig – ezt így tapasztalom Cebuban, és valószínűleg így van Budapesten is – kezdenek visszatérni az őstermelőkhöz, hiszen a „kulturált” beltéri árusításnál egyre magasabbak, néha pedig egyenesen csillagászati szintekre kúsznak az árak. Hiszen a beltér többletenergia, ezt pedig a mai energiaigényes világban meg kell fizetni.
Lehet, hogy kellemes a Garay téri „fűtött” és a cebui beruházó által reklámozott „egész évben légkondicionált” piac, de meg tudjuk-e fizetni, ha minden kiló zöldség árába beépítik a drága energiát? A múltkor elmentem a piacra és megkérdeztem, mennyiért adják a banánt. „Ötven peso kilója” – volt a válasz. Eszembe jutott, hogy a bevásárlóközpontban százhúszat kértek érte. (Héttel kell beszorozni ezt az összeget, hogy megkapjuk az árat forintban.) Pedig itt a banán mindenütt az út mentén terem, csak le kell szedni. Talán a mostani energiaválságban, a növekvő árak kapcsán arról is elgondolkodhatnánk, hogy természetes vagy sterilen mesterséges környezetben szeretnénk-e élni.
