Fenntartható visszafejlődés

Bíborvörös naplementék, gyöngypárás hajnalok, kristálytiszta levegő, tapintható nyugalom. Első körben erről álmodozik, aki városból tanyára akar költözni. Valóban sok csodát kínál a természet, de érdemes ennél mélyebben belegondolni, miért is az újrakezdés. Mert

a „romantikus” tanyai életforma sok buktatóval jár, főleg, ha élelmiszer-önellátásra rendezkedik be

az ember, azaz malacot, kecskét, birkát, tehenet, szárnyasokat tart, a zöldséget és gyümölcsöt pedig nem a szupermarketből szerzi be. A gazdálkodás folyamatos szolgálatot kíván, nincsenek ünnepnapok.

Mindezt jól tudta Sipos Mihály és Ruszkai Krisztina, amikor elhatározták, hogy felhagynak budapesti életükkel. A főváros környékén kerestek tanyát, de végül a ceglédi határban találták meg a számukra legmegfelelőbbet. Misi a gödöllői egyetemen tanított, kutatott, tangazdaságot vezetett, Kriszti pedig díjugrató volt, imádta a lovakat. Mindent felszámoltak, és nem néztek visszafelé.

Egy otthonukhoz közeli tanyán épül majd fel a Fenntartható Visszafejlődés Háza (Fotó: Borzák Tibor)

Azóta tizenhárom év telt el. Kiépítették az élelmiszer-önellátó gazdaságukat, lovasiskolát működtetnek és természetközelben nevelik két gyermeküket. Nemcsak a mindennapjaik változtak meg gyökeresen, hanem a gondolkodásuk, az életfelfogásuk is. Erről a családfő így vélekedik:

Legfontosabb változásnak azt a felismerést tartom, ami a globális klímaváltozással kapcsolatos. Tanyánkat egy akácos veszi körül, amit már mi telepítettünk, de

van itt néhány diófa és szilfa is. Megdöbbentő látni, hogy az évek múlásával fokozatosan száradnak ki. A talajvíz kritikus mélységekbe került.

Amikor ideköltöztünk, nyolcvan centiméteren találtunk vizet, most a kutakban négy-öt méterig kell leásni érte, nyáron pedig kiszáradnak. Kíváncsi voltam, mennyi víz lehet most a kútban, le is másztam az aljára. Csupán tizenöt centiméternyi vizet találtam. Ha ez így megy tovább, a Duna–Tisza köze füves sztyeppévé válik. Ezt nem lehet tétlenül nézni, megoldást kell találni arra, hogyan lehet sikeresen termelni zöldségeket az erőteljesen megváltozott éghajlati viszonyok között. Ami tizenhárom éve működött, az ma már nem működik.

A sikeres újrakezdők tanyájukat teljes önellátó gazdálkodási rendszerként kezelik. Ennek egyik alapelve, hogy minden csepp vizet meg kell tartani, luxus lenne engedni, hogy bárhová is elszivárogjon. Ebben leghatásosabban a mulcsozás segít, hiszen a talajtakarással megőrizhető a talaj nedvessége és megakadályozható a növény kiszáradása. A tanya területén, ahol csak lehet, a forgatásos talajművelés helyett mindenütt mulcsoznak. Tavaly végleg szakítottak a szabadföldi zöldségtermesztéssel, helyette walipiniket alakítottak ki, vagyis földbe süllyesztett fóliasátrakat építettek. Ezekben fűtésként a passzív napenergia szolgál, amit a föld magában tart, és zárt rendszeren belül marad a víz.

Szívem szerint betiltanám a Duna–Tisza közén a rétegvíz és a talajvíz terhére történő öntözést, különösképpen a nagyobb méretű, intenzív zöldségtermelő területeken – ad hangot markáns véleményének Sipos Mihály. – Hová lett a felelős vízgazdálkodás? Nem most kellene kitalálniuk a mezőgazdasági vállalkozóknak olyan technológiát, amellyel a megváltozott éghajlati viszonyok között sikeresen lehetne termelni. Gyulai Iván ökológus ezt már húsz éve mondogatja.

A mi kertünk is az ő módszerére épül, és tökéletesen működik, tehát nagyobb méretekben is lehetne alkalmazni. Szomorúan tapasztalom, hogy erre csak nagyon kevesen fogékonyak. Eleinte ránk is ferde szemmel néztek a környékbeliek, de nem foglalkoztunk vele. Az az ember sem hitte el nekünk, hogy tényleg ezen a helyen akarunk élni, aki annak idején megmutatta a tanyát. Vissza is jött később megnézni, itt vagyunk-e még. Akadtak durvább megjegyzések is, hogy csak egyet említsek közülük: „Ide gyüttetek, oszt még nem döglöttetek meg!?”

Siposék

Szerencsére Siposék élnek és virulnak, s mára rengeteg követőjük van, akik elhagyták a várost és tanyára költöztek, s a fenntartható visszafejlődés elvét követve gazdálkodnak. Misi két sikerkönyvet is írt már a fenntartható visszafejlődésről, elmeséli tanyasi honfoglalásuk történetét a kezdeti nehézségektől a működő élelmiszer-önellátó családi gazdaság létrejöttéig, és kiutat mutat azoknak, akik nem kívánnak engedelmes fogyasztók maradni, hanem a tiszta élelmiszer hívei. Már készül a harmadik kötete is az áram nélküli tartósításról. S akik még ennél is több gyakorlati útmutatásra vágynak, megnézhetik a legnagyobb videómegosztóra folyamatosan feltöltött filmjeit.

A fenntartható visszafejlődés-projekt az évek során országos mozgalommá terebélyesedett,

mára a pártolótagokkal együtt mintegy háromszáz „mikrotájsebész” próbálkozik a birtokán azzal, hogy talajvízmegtartó módon művelje a földjét.

Havonta rendeznek konferenciákat, magbörzéket, ahol tapasztalataikat is átadják egymásnak például a mélymulcsos veteményezésről vagy a birkanyírásról. Akik közelebb laknak egymáshoz, rendszeresen összejárnak, néha kalákában dolgoznak, sőt az is szokássá vált, hogy ha valamire szüksége van az egyik családnak, amit nem tudnak előállítani, akkor beindul az élelmiszercsere. Sajtot adnak mézért, kolbászt vadhúsért.

Egyikünk sem kistermelő, és nem értékesítésből élünk – hangsúlyozza a szelíd mezőgazdaság talán leglelkesebb képviselője. – Legtöbben vállalkozók vagyunk, de vannak, akik alkalmazottként dolgoznak. Őszintén szólva engem soha nem a pénz motivált. Feleségemmel együtt tizenhárom évvel ezelőtt kétmillió-nyolcszázezer forintból vágtunk bele az „álomtanyánk” kialakításába, a pénz nagy része kölcsön volt. Ma ennek sokszorosa kellene hozzá. Milyen jó érzés reggel a fejés után meginni egy pohár tejet, amit a mi tehenünk adott – úgymond, ingyen! Csakhogy

egyetlen tehén takarmányozási költsége évente egy-másfél millió forint, miközben háztáji körülmények között naponta húsz liter tejet kapunk tőle.

Ebből is érzékelhető, milyen hatalmas összegek fordulnak meg egy félhektáros gazdaságban is. Nulláról felvirágoztatni egy tanyát manapság még annál is nehezebb, mint hajdanán nekünk volt.

Ennek ellenére sosem fordult meg a fejükben, hogy feladják. Nehézségek persze voltak, de odáig sosem jutottak el, hogy új utakat keressenek. Lelkileg nem könnyű megélni a veszteségeket, ha elpusztul egy tehén vagy egy ló, hiszen az állatok felnevelése során szoros kötődés alakul ki irántuk. Abba is belesajdul a szívük, ha egy ismerősük vagy barátjuk elhagyja a tanyáját. Az elmúlt évben hatan távoztak, aminek legfőbb oka a házassági kötelék felbomlása volt. Rosszul gondolta, aki rózsaszín álmot kergetve, a rousseau-i romantika jegyében költözött ki a természetbe.

Nem rousseau-i romantika

Sipos Mihály szerint a tanyai életforma felér egy háborúval, amely gondolati hadszíntéren zajlik és mindennap győzni kell. Az állattenyésztésben, a növénytermesztésben, a kertészetben a gazdálkodó fizikai teljesítőképességét meghaladva teljesít szolgálatot, és amikor minden feladatot ellátott, a konyhában folytathatja a megtermelt javak feldolgozását, mivel az önellátó háztartásban nem létezik mirelit tucatáru, amit gyorsan ki lehet sütni olajban. Sőt, olaj sincs, csak disznózsír vagy megtisztított marhafaggyú.

Tudja, mi az érdekes? Szinte minden esetben a nők adják fel először. Nagy teher nehezedik rájuk, főleg, ha kötött munkahelyük is van. Ledolgozzák a nyolc órát, majd rohannak a gyerekért az óvodába vagy az iskolába, és odahaza sincs megállásuk, vacsorát kell készíteniük, segítenek a leckeírásban, a nagymosást és a takarítást meg csak halogatják. És ha közben a férjük levágott egy birkát, a húst muszáj feldolgozniuk és fagyasztóba tenniük, hogy holnapután legyen miből főzni.

Amilyen szerepet elvár a fősodor a nőktől, az egyáltalán nem az, mint amit feleségként, anyaként, gazdasszonyként be kell tölteniük egy tanyán.

Amíg a változtatásra elszánt házasok munka után odahaza édes kettesben tervezgetik leendő tanyai életüket, abban még nincs semmiféle elvárás vagy teljesítménykényszer. Viszont amikor már kinn laknak a tanyán, nem tehetik meg, hogy nem fűtenek be, mert megfagynak, és ha nem etetik meg az állatokat, azok éhen halnak.

Ezeket a „szabályokat” nem lehet felrúgni. És ha mégis, az a kapcsolat megromlásához, elhidegüléshez, majd váláshoz vezethet. Szerencsére nálunk ez nem következett be. Tizennégy évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, rá egy évre egybekeltünk, és néhány hónap múlva ideköltöztünk. Krisztinát a Jóisten küldte, hogy a feleségem legyen. Ezt már az első héten pontosan tudtam, és ezzel ő is tisztában volt. Ettől kezdve tudatosan terveztük meg a házasságunkat, milyenek lesznek a családi ünnepeink, hol fogunk lakni, mit eszünk, hány gyereket szeretnénk. Egyszóval: mik lesznek azok az értékek, amelyek szerint éljük az életünket.

Amit pénzért meg lehet venni, az számunkra nem jelent semmit, mert az igazán értékes dolgok ingyen vannak.

Nekünk például a szeretet, a megváltás, a hit mindennél többet jelent.

Hinni kell a csodákban is. Amikor Misi elhatározta, hogy a kecsketenyésztésbe is belevág, nem volt pénze állománybővítésre. Éppen az istálló nagyobbításán szorgoskodott, s egyszer csak megcsörrent a telefonja. Egy régi ferences barátja kereste, hogy szívesen neki ajándékozná a kecskéit és a birkáit. Évek óta nem találkoztak, soha nem járt a ceglédi tanyán, arról azonban meg volt győződve, az állatai nem is kerülhetnének jobb helyre.

Az állatai nem is kerülhetnének jobb helyre

Isten keze lehetett a dologban – jegyzi meg a fiatal kora óta istenkereső gazda, majd elmeséli, hogy feleségének is volt része csodában. Lovasbalesetet szenvedett, rohammentő vitte el. Az orvosok azt mondták, hosszú gyógyulás lesz. Kriszti azonban a saját felelősségére hazajött. Egyik nap megjelent a tanyán két férfi, akiknek különleges képességük lehetett, mert ahogy rátették a kezüket az asszony jobb és bal vállára, sűrű lett a levegő és egy idő után nem érzett fájdalmat, mintha összeforrt volna a gerince. Nemsokára

felkelt az ágyból, és ahogy visszanyerte az erejét, hozzákezdett lovasiskolája szervezéséhez.

Nagy terveink vannak! – újságolja végezetül Sipos Mihály. – A helyi nagygazdák rábólintásával a közösségünk vett egy romos tanyát a közelben, amelyhez másfél hektár föld tartozik. Valaha ez olyan birtok volt, ahol az eredeti tulajdonosa teljes élelmiszer-önellátó gazdaságot vezetett. Szeretnénk feléleszteni a régi gyakorlatot, újratelepítjük a szőlőt, háziállatokat tartunk, élelmiszer-feldolgozásba kezdünk. A Fenntartható Visszafejlődés Háza olyan közösségi színtér lesz, ahol a még döntés előtt álló, városból tanyára tartó újrakezdők lehetőséget kapnak arra, hogy testközelből tanulmányozzák, milyen a disznóvágás vagy a mulcsozás.

Az érdeklődők a gazdálkodást folyamatában követhetik, és hiteles gazdáktól szerezhetik meg a tudásukat és elleshetik a praktikákat. Előadásokat, tanfolyamokat is szervezünk majd nekik. Tervekből és fantáziából nincs hiány, már „csak” pénz kell hozzá. Nagy örömmel tölt el, hogy megmozdult a közösségünk, sok felajánlást kapunk, és hamarosan elkezdhetjük a parasztház felújítását, azután pedig a gazdaság kialakítását. Ősszel szeretnénk megnyitni.