Az egyedi fegyvert A kard regénye című tudományos-ismeretterjesztő könyv írása közben sikerült azonosítania a szerzőnek, Kovács Olivérnek, a kötetben az első nagyközönségnek szóló közlés is olvasható róla. A bronzkori kard, amely Kr. e. 1300–1200 táján készülhetett, 1893-ban került a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe, miután a Margit-sziget közelében a Duna fenekéről került elő.

A Duna nélyéből előkerült bronzkori fegyver 
Fotó: Kovács Olivér

 

Hampel József régésznek, az Érem- és Régiségtár akkori igazgatójának beszámolójában rajzot adott közre a kardról, illetve meglehetősen szűkszavú információt: „Érdekes a Dunából kikotort két kard, melyet rajzban is bemutatunk (168. 1.) Az egyik markolatos és pengéje görbe, a mi szokatlan jelenség az őskorban, legerősebb kihajlásán 1-1 centiméternyire tér el az egyenestől.” A 1893.18.2. leltári számot kapott kardról később az a vélemény született, hogy utólagosan torzíthatták el a pengéjét, így mivel a pengében található ív kivételével a viszonylag gyakori kardtípushoz hasonló, a következő több mint száz évben nemigen keltette már fel a kutatók érdeklődését.

Újra-felfedezésére csak 2023 nyarán, A kard regénye előkészítő fázisában került sor, mert bár igaz, hogy

a bronzból készült kardok némiképp valóban meghajlíthatók, egyre erősebbé vált a gyanú, hogy ilyen irányban és ennyire egyenletesen egyetlen penge sem deformálható.

A Magyar Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Régészeti Intézet minden segítséget megadott a kérdés tisztázásához, s az utóbbi laborjában elvégzett szemlék és mikroszkopikus vizsgálatok azt bizonyították, hogy a kardot eleve hajlítottra öntötték, a forma nem utólagos torzulás vagy torzítás eredménye. A Szent Margit nevet (igazodva a nemzetközi gyakorlathoz) a Margit-szigethez közeli lelőhely miatt kapta.

Különleges kardok a visegrádi Mátyás Király Múzeum kiállításán 
Fotó: Kovács Olivér

 
S hogy miért hozhatott létre az alkotója több mint háromezer évvel ezelőtt egy ilyen fegyvert? Az elképzelések szerint a szablya alapvetően két felhasználási módra lehetett hatékony. Egyrészt a széles vágómozdulatokra, amellyel feltehetően a páncéllal nem védett testrészeket lehetett célba venni. Másrészt, ami még valószínűbbnek tűnik, hogy a görbülete miatt eredményesen lehetett pajzs mellett vagy fölött szúrni az ellenfél felé, hiszen a néhány centiméteres eltérés az egyenes vonaltól nagyobb esélyt adott a találatra.

A markolat kopottsága tanúskodik arról, hogy a kardot sokáig használták.

A penge belső, azaz homorú részén több sérülés is felfedezhető, amelyek akár egy másik fémtárggyal való intenzív összeütközés során keletkezhettek. Talán okozhatta őket egy pajzs fémmel bevont pereme, egy balta éle, esetleg egy másik kard, amellyel hárítani igyekeztek a döfést.

Ám mégsem lehetett sokkal hatékonyabb, mint a kor többi kardja, ezért nem lett belőle típusfegyver. Az immár csak a külső ívükön élezett valódi szablyák (kivéve a kínai daokat) csak kétezer évvel később, a Kr. u. VII. században születtek meg feltehetően a Kaukázus – Kaszpi-tenger táján, majd kerültek be – elsőként az avarokkal – Európába.

A Szent Margit-protoszablya év végéig, A kard öt évezrede című kiállítás zárásáig tekinthető meg Visegrádon a Királyi Palotában, azaz a Mátyás Király Múzeumban.

Nyitókép: Kovács Olivér újságíró-muzeológus a Szent Margit-protoszablyával