Olyan embernek, aki biciklire pattanva, néhány perc után már bele is vetheti magát a hűsítő habokba, elképzelhetetlen az az állapot, amikor se közel, se távol nincs még egy esővizet összegyűjtő libaúsztató sem, és kilométereket kell utazni egy strandért. Ahol ráadásul belépődíj és mindenféle szabályok is vannak, az úszómester pedig állandóan a sípját fújja. Nem, akik erre vannak a természet által kényszerítve, azok cseppet sem irigylésre méltó emberek!
Bezzeg, akik természetes vizek mellé születtek, azoknak jó dolguk van,
mondhatni, megfogták az Isten lábát. Jó dolgom volt gyermekként nekem is, hiszen az egyik idősebb unokatestvérem, a nyaranta a család gyerekeit pesztráló Ica már egészen korán, úgy három-négy éves koromban más rokonpalántákkal együtt levitt a falu alatt folyó patak egyik csurgós részére, ahol nekünk, gyerkőcöknek is csak térdig ért a víz. Itt aztán mezítelenül rosszalkodhattunk délutánonként, ez volt az óvodáskori nyarak legemlékezetesebb kalandja.
A Rába Csörötneknél (Wikimedia Commons)
Úgy ment akkoriban, hogy a szüleink reggeltől estig dolgoztak: általában reggel 6-ra jártak, akiknek a városban volt állásuk, nyáron pedig, délután négy felé hazaérve otthon,
a háztájiban folytatták tovább a munkát. Így aztán estére csak kevés felnőttnek maradt ereje ahhoz, hogy biciklire üljön, és tíz-tizenkét perc tekerés után ússzon
még egyet vacsora előtt a Rábában. Apám ezen kevesek közé tartozott, és amint meg tudta győzni anyámat arról, hogy nem lesz semmi baj, hát vitt magával engem is. Az első időkben a nyakában ülve, sokszor a fülébe kapaszkodva csorogtunk lefelé a folyón egy darabig, aztán visszagyalogoltunk a parton a ruháinkhoz.
Akkoriban
apám – aki köztudottan és hivatalosan is a rendszer ellensége volt, mert más nem lehetett –
a szentgotthárdi kaszagyárban volt kétkezi rakodómunkás. Így hát innen szerzett egy erősen foltozott, leselejtezett targoncabelsőt, ez lett az én úszógumim. Strapabíró darabnak tűnt, defekttől sem nagyon kellett tartanom, de a szelepének hosszú, rézcső szára volt, ami – akárhogy fordítottam – csak döfködte a nyakamat, hátamat, oldalamat vagy éppen a mellemet. De eme kiküszöbölhetetlen kellemetlenség mit sem számított a nagy kalandhoz képest, hogy ezután apám mellett úszhattam a Rábában.
Nyári vasárnapok délutánjain komoly távolságokat is csorogtunk lefelé, mert a családunkban mindig megszentelték a vasárnapot, akkor az állatok ellátásán kívül semmilyen munkát nem volt hajlandó végezni senki.
Hagyományos lakóház Hegyhátszentmártonban (Wikipedia)
Ha akkoriban valamiért munkanappá tette „pártunk és kormányunk” a hét utolsó napját, hát apám inkább szabadságot vett ki, de annak adta ezt a napot, akitől máskülönben hatot kapott. Aztán nemcsak mi műveltük nyaranta ezeket a hosszú távú „lecsorgásokat”. Divat volt, hogy a legények némi fémpénzekkel a fürdőgatyák zsebében (vagy a markukban) szintén lecsorogtak több kilométert, a túlparti Hegyhátszentmárton magasságába. Ahol pedig kikötöttek, és felsétáltak a dombokon lévő falu akkor még működő kocsmájába egy sörre.
Mi, lassan kamasszá cseperedők aztán ebből a hagyományból már valahogy kimaradtunk, de azért megvoltak a mi kis dolgaink is. Példának okáért a falu legkedveltebb strandján, a Góri-öntésnél, a túloldali magas part oldalában,
a vízszint alatt kiváló szürkés, lilás agyagot lehetett találni. No, ebből készítettünk bombákat,
és a négy-öt fős csapatok között megindult az igazán komoly küzdelem. (Később, mikor mintázást tanultam a főiskolán, kipróbáltam ezt az agyagot. Rendesen megtisztítva tökéletesen alkalmas kisebb szobrok, domborművek készítésére.)
A gyarmati oldalra eső magas part pedig tényleg magas volt, alacsonyabb vízállásnál a három métert is meghaladta. És
az volt a kemény legény, aki nekifutásból fejest vagy szaltót mert ugrani a tetejéről a legalább két méter mély vízbe. Ez volt a telesportos fejesek kora,
ahogy egyik, azóta a túlzott alkoholfogyasztás miatt jobblétre szenderült Wili barátunk nevezte mindig a saját produkcióit. Egy másik, akkor már nem annyira fiatal ember, Kakac pedig egy-egy ilyen szabályosan kivitelezett ugrás után még úszott vagy két-három percet a víz alatt. Mi pedig mértük az időt és a távolságot, hogy mikor és hol bukkan fel, s hogy vajon tud-e javítani korábbi teljesítményén. Amire egyébként senki más akkor és ott, és azóta sem volt képes.
Ott volt aztán a fejelés is. A strand fölött, ahol hajdanán a vízimalom állt, volt egy sziget, annak jobb oldalán egy térdig érő vizű csatorna. Négy fűzfaág leszúrásával itt jelöltük ki a kapukat, négy ember kellett a meccshez is. A kapuban álló gyerek előrefejelte társának a gumilabdát, az pedig belecsúsztatta vagy éppen csukafejessel próbálta bejuttatni azt az ellenfél kapujába. Órákig tartó meccsek voltak ezek, óriási vetődésekkel és sok nevetéssel, és persze veszekedéssel.
Ha közben megszomjaztunk, a gyarmati parton, tíz perc gyaloglás után ott volt a Szent László-forrás, amelyet még a „gyántások” építettek ki emlékhellyé a második világháború alatt. Ennek pedig a legnagyobb nyárban is bő vize volt, csak nem volt valami kellemes a tarlón gyalogolni „meztélláb”, ha éppen aratás után és még a tárcsázás előtt indultunk a „torón” a szomjunkat csillapítani.
Nem volt valami kellemes a tarlón gyalogolni (Pixabay)
Igazából aztán nem nagyon törődtünk mi akkoriban a fájdalommal, egész testünk, de különösen a térdünk, könyökünk folyamatosan sebhelyes volt, mint az igazi rossz gyerekeknek. Egy-egy pár „dorkóval”, barna tornacipővel vagy a mások által kinőtt szandállal, valami rövidnadrággal és néhány pólóval, inggel abszolváltuk ezeket a varázslatos nyarakat, de a Rábára azért már fürdőnadrág is illett. Mert voltak ott velünk korabeli lányok is, iskola- és osztálytársak, akik előtt már tényleg kínos lett volna a kék vagy éppen fekete „klottgatyában” fürödni, olyanban, amit a tornaórán volt kötelező viselni akkoriban.
Igen, a nemrég még esetlen, vékonyka csajok már egyre csajosabbak voltak, elöl és hátul is kerekedtek,
mi pedig minden iszapcsatát és fejpárbajt azért is igyekeztünk megnyerni, hogy felfigyeljenek ránk.
Ezeket a telesportos fejeseket, szaltókat vagy az egyszerű „bombákat” (ugrás közben térdedet a kezeddel a melledhez szorítod, és úgy érsz vizet) sem másért ugrottuk már, hanem miattuk. Ők meg legnagyobb mérgünkre jól megvoltak egymással, ment a terefere, csak néha sikerült felhívni magunkra, pompás teljesítményünkre a figyelmüket.
Nyitókép: Fortepan, adományozó id. Konok Tamás
