Megírta volna talán a Vas Népe, az MSZMP megyei napilapja is, csak az volt a bökkenő, hogy a szerencsés flótás, aki hazavihette az ilyen kapitális fogást – természetesen a Zsivány vezette kocsmánál megállva, dicsekedve –
szinte biztosan nem rendelkezett horgászengedéllyel.
(Zsiványnak Gasztony kocsmárosát hívták, aki emellett munkásőr is volt, de a kocsmája tele volt mindig.) A horgászengedély már azokban az időkben sem volt két fillér, ráadásul még vizsgát is kellett volna tenni, így aztán nem nagyon tolongtak a megyei horgászszövetségnél az engedélyért jelentkezők. Ennek híján azonban nemigen volt tanácsos a trófeával a Vas Népénél próbálkozni.
A Rábán akkoriban halőrök nem nagyon mozogtak, vagy ha igen, bennünket, srácokat békén hagytak. Egyszer megtörtént, hogy a szomszéd faluból egy ember jó stabil kis stéget épített oda, ahol korábban mi is sokat halásztunk. Nem voltunk szívbajosak, rátelepedtünk a stégére, s mikor estefelé jött a Simsonjával,
nem zavart el bennünket, hanem csak odaült mellénk a botjaival. Évek múlva derült ki róla, hogy akkoriban ő volt a területi halőr,
így akár ott helyben elvehette volna szedett-vedett felszerelésünket.
E kapitális példányok szákba juttatása lehetetlen küldetés volt, mert az ilyen rettentő nagy halat a Rábán a számtalan gyökér, bedőlt fa és hordalék miatt képtelenség lett volna hosszasan fárasztani, anélkül, hogy belekeverte volna magát valamibe. És ilyenkor még kisebb halaknál is szakad a damil, oda a zsákmány! Ezért az ügyesen kifigyelt óriásharcsákat (a Rábán hetvenkilós a rekord) „éjjelivel” fogták meg. Vágtak egy három-négy méteres, rugalmas botot, a százas damilt vagy valami erős zsinórt a csúcsánál rögzítve végigtekerték rajta, a készséget a partoldalba tűzték jó mélyen, és külön még egy karóhoz is rögzítették. A botra kötött zsinór végén ott volt a helyi kovácsok által készített óriási horog, ami egy jó tenyérnyi kárász hátába volt tűzve.
A kárász azért volt jó csalinak, mert szívós volt, a kevésbé életrevaló keszegekkel és más kishalakkal szemben napokig is eléldegélt ebben az állapotában. Tehát a kárászunk ott úszkált és vérzett a felszíntől alig tíz centire, amit az öreg harcsa idővel a fenékről konstatált is, és nagy kényelmesen felemelkedett, majd ráharapott a végzetére. Mesélték, hogy a túlparti gyarmatiak tyúkbéllel is fogtak méretes példányokat, de mi ezt nem próbáltuk ki.
Igaz, az általunk bevetett éjjelikkel igazából nem is harcsára mentünk,
megelégedtünk azokkal a szép, két-három kilós domolykókkal,
amelyek rendre megtalálták a csalibékánkat. Én a dülledt szemű, bánatos brekkencseket mindig sajnáltam horogra tűzni, s csak akkor folyamodtam ehhez a barbársághoz, amikor megegyeztünk a haverokkal, hogy másnap estefelé halászlét főzünk. Mert ez szinte száz százalékban biztos módszer volt, csak korán reggel le kellett kerekezni a halért a vízhez, mert ha lusta volt az ember, délutánra a szegény domi elpusztult.
Domolykó a levegőben (a szerző felvétele)
A rábai kopoltyúsok között ott voltak még a baráthalak, ahogy felénk a magyar bucókat hívták. Ezek a cápaszerű, fenéklakó, tizenöt-húsz centisnél nagyobbra nem nagyon növő, egyébiránt védett halak egyszerűen nem tudtak ellenállni a horogra tűzött gilisztának. Ráadásul
lassan, élvezettel eszegették, olyan finoman, hogy a bot vége alig-alig rezdült,
moccant közben. Aztán mire észbe kaptunk, már szinte a gyomrukban volt a horog, így halálra is ítélték magukat a szerencsétlenek. Csak én voltam néha olyan humánus, hogy inkább elvágtam a szájukban a damilt, végül is a horog pár forint volt, nem nagy érték egy élethez képest.
A történethez tartozik, hogy a korábban emlegetett pergetéssel tavaly nyárig én halat még nem fogtam a Rábán. Olyan esetem már volt, hogy a sajtkockára, ahogy tekertem ki a szerelést, rávágott egy három-négy kilós csuka. Meg is akasztottam, de hát a márnázáshoz nem szoktunk acélelőkét használni, így aztán el is harapta a zsinórt őkelme. És
búcsúzóul még egy jó nagyot csapott is a farkával, miközben ott dühöngtem tőle két méterre.
Aztán tavaly nyáron, úszás közben találtam egy műcsalit, a neonzöld, puha gumitesthez egy piros fej csatlakozott, a horog pedig a pergős gumiban volt elrejtve. Nem is akartam használni, de úgy alakult, hogy a fura jószágot mégiscsak felkötöttem a zsinór végére.
Második bedobásra fogtam egy harcsát (a szerző felvétele)
És láss csodát, a második bedobásra fogtam is vele egy másfél kilós harcsát, nem is akartam hinni a szememnek. Ettől persze vérszemet kaptam, és addig dobáltam ezt a neonzöld izét, amíg sikerült beleakasztanom valami víz alatti fatörzsbe, ahonnan azután sehogyan sem tudtam kirángatni. Így hát még aznap el is veszítettem azt, amit találtam, de azért nem estem kétségbe. Hiszen megtapasztaltam, hogy nemcsak kanalas (támolygó) és pörgős villantóval, hanem ilyen gumimicsodával is lehet halat fogni a Rábán. Még az sem kizárt, hogy veszek majd néhányat.
Még régebben találkoztam egy igazán erkölcstelen halfogási módszerrel is. Ifjú főiskolásként a szomszéd falu ártéri erdejében dolgoztam „napszámba”. Egy jó forró nyári napon, míg a többiek ebéd után szusszantak egy kicsit, gondoltam, úszom egyet. S ahogy csorogtam lefelé, a karom beleakadt egy horogba. Akkor látom ám, hogy egyik parttól a másikig zsinór van kifeszítve, amire méterenként horgok vannak felfüggesztve. Gondolom, valaha csali is lehetett rajtuk, de a készség gazdája nem lépett időben, s ha volt is rajta nagyobb hal, az elpusztulhatott, vagy a vidráké lett.
Van Gasztonyban ember, nem is annyira öreg még, aki
puszta kézzel fogja meg a nagyobb domolykókat, csukákat. Ha nem látom, nem is hiszem el,
mire képes! Igaz, ő a kertek alatt kanyargó patakon dolgozik, óvatosan megközelíti a parti fák vízbe lógó gyökérzetét, majd villámgyors mozdulattal odakap, és már a markában is tekereg egy-egy méretes példány. No, ezt mi nem próbáltuk ki, de a „kosarazást” igen.
Ez a halfogási mód, ha tudományos akarok lenni, akkor a „hajtóhalászat” fogalomköréhez tartozik. Csak itt nem „bokorhálót”, hanem egy méretes vesszőkosarat teszünk le oldalára fordítva a vízbe, a hínár vagy a sás széléhez. Aztán valaki a letett
kosárhoz messziről közelítve hajtja felé nagy csapkodással, locsogással a halakat.
Amikor pedig egy-egy nagyobb példány koppan a kosár fenekén, gyorsan ki kell kapni azt, és már ott is ficánkol az alján az este majd paprikás lisztben megforgatott, kisütött vacsora.
De mi általában csak úri passzióból pecázgattunk. Hogy múljon az idő, ami a gimnáziumi évekkel elkezdett aztán felgyorsulni. Akkor már rövidnek tűntek a nyári szünetek, és bizony már augusztusban nézegettem a Göncölszekeret, mikor jut el a házak felett arra a pontra, amikor elvisz a vonat majd Győrbe. Ahonnan legelőbb az őszi szünetben, mindenszentekre keveredtem csak haza. Így hát abban a négy esztendőben ősszel órákat ábrándoztam a Rába partján, a Püspökvár téglából rakott régi fülesbástyája alatt. Elnéztem a pecásokat, akik a csónakok tatjára rakták a két, rövid spiccbotot, amelyekkel
egészen mutatós dévéreket is ki tudtak húzni a nyugdíjas kinézetű szakik.
Az én szívem pedig rendesen fájt, úgy szerettem volna otthon, ugyanennek a folyónak a partján lenni.
