Pillantsunk vissza a XIII. század közepére: Magyarország épphogy csak túlélte a tatárjárást, és IV. Béla energikusan irányította az újjáépítést – magyar szemmel nézve érdekes történelmi részlet, hogy a naumburgi dóm egyik kápolnájában Árpád-házi (német olvasatban: Türingiai) Szent Erzsébet feltehetőleg legrégibb szobrát találjuk, amely nem sokkal Erzsébet szentté avatása (1235) után készült. Ezzel nagyjából egy időben a dóm 1260-ban frissen befejezett nyugati szentélyében elhelyezték az alapítók emlékére készült emberléptékű szobrokat. A Franciaországban tanult, „naumburgi mester” névvel jegyzett alkotójuk – a műhelyében vele dolgozókkal együtt – faragta a nyugati szentélyrekesztő nem kevésbé szuggesztív szobrait is, és bizonyára ugyancsakő volt a nyugati kórus építésze. A dóm a német késő román építészet kiemelkedő alkotásai közé tartozik. Nyugati, már gótikus szentélyét nagyjából a kölni dóm gótikus átépítése elején, 1248 körül kezdték emelni. 

A titokzatos tekintetű Uta von Ballenstedt. Fotó: Wikimédia Commons

A korábbi templomot 1021-ben az első meisseni őrgrófok, az Ekkehard-dinasztia temetkezési helyeként alapították. A mai dómban egymással szemben, a kórus két oldalán díszhelyet foglal el két házaspár szoboralakja, a férfiak I. Ekkehard őrgróf fiai, Hermann és II. Ekkehard, valamint a feleségek, Reglindis meg Uta. A kevésbé exponáltan elhelyezett szobrok távolabbi, de szintén főnemes rokonokat ábrázolnak. A szentély falain körbefutó párkány magasságában, a bordakötegeket tagoló gyámköveken álló szobrok „sztárja” Uta von Ballenstedt szobra: jobb karját takaró kabátjának gallérját arcához simítja,arckifejezését jóformán ugyanannyi kutató próbálta megfejteni, mint Mona Lisa mosolyát.

Már a XX. század elején nacionalista német művészettörténészek megkísérelték Utát fetisizálni, a német nő ideáljává tenni, a nácik pedig végképp a nemzetiszocializmus „felsőbbrendű északi női szépsége” fotómodelljét szerették volna benne láttatni. Szerencsére Uta sértetlenül átvészelte kéretlen tisztelői világháborúját és ideológiáját is.

Valóban lenyűgöző a mozdulat eleganciája, egész jelensége, más kérdés, hogy a szobor születése idején az igazi Uta már kétszáz éve nem volt az élők között, arcvonásai egy ismeretlen nőt idéznek, identitása már örökké a történelem homályában marad. Mindenesetre fölöttébb szokatlan jelenség volt a XIII. században, hogy világi személyek szobrait helyezték olyan helyre, ahol a hagyományok szerint szentek szobrait volt szokás a híveknek bemutatni.

A szentély az új oltárképpel. Fotó: Vereinigte Domstifter/Falko Matte (VG Bild-Kunst,Bonn, 2022)

Ugorjunk néhány évszázadot előre: 1517–1519-ben id. Lucas Cranach oltárképet fest, melyet a nyugati szentélyben helyeznek el: a szárnyas oltár két szárnya Mária Magdolnát, illetve Szent Katalint és az oltár adományozóit ábrázolja, míg a középső táblán valószínűleg Mária volt látható – azért kell múlt időben beszélni, mert a középső kép 1541-ben, a kora reformáció idején fellángoló képromboló mozgalmak egyikének esett áldozatául. És egyéb újabb nagy lépés, ezúttal az oltár keletkezése után fél évezreddel: 2018-ban a naumburgi dómot világörökséggé nyilvánítják, egy évre rá pedig az evangélikus székeskáptalannak az a gondolata támad, hogy kiegészítteti az oltár megmaradt (addig a dómmúzeumban bemutatott) darabjait új középső táblával, és ismét felállíttatja eredeti helyén. A megbízást a hagyományos figuratív festészet rehabilitációját éltető „lipcsei iskola” egyik jeles alakja, Michael Triegel kapja. (A fent említett Erzsébet-kápolna modern, a szent életének jeleneteit ábrázoló üvegablakai Neo Rauchnak, az iskola nemzetközi hírű másik képviselőjének az alkotása.) Triegel szinte megtévesztően beleérezte magát Cranach korába, de a két apostol, Szent Péter és Szent Pál portréjának valóságos, mai modellje van – egy rabbi és egy koldus, piros baseballsapkája csak második pillantásra tűnik fel –, a Mária mögötti férfialak pedig egyértelműen Dietrich Bonhoeffert, az 1945 tavaszán a nácik által meggyilkolt evangélikus teológust ábrázolja. Mária vonásait pedig a festő saját leányáról mintázta. Az a tény, hogy Mária mintegy visszatért az evangélikus dómba, némi felekezeti pikantériát kölcsönöz az ügynek: mikor Cranach az eredeti képet festette, a protestantizmus még képlékeny kezdeti állapotában volt, Mária kultusza még nem szorult olyan mértékben a háttérbe, mint később a már megszilárdult evangélikus egyházban.

Az oltárképet felállították, s akkor a székeskáptalan váratlan ellenállásba ütközött.

Az UNESCO Világörökség ügyeiben eljáró ICOMOS jelezte, hogy nem tartja helyesnek az oltár felállítását a nyugati kórusban, mert az bizonyos látószögből eltakarja a rálátást az alapítók szobraira.

Nincs rá egyértelmű bizonyíték, de sajtóhírek szerint egy magát meg nem nevező ICOMOS-szakértő a világörökségi státus megvonását helyezte volna kilátásba, ez viszont Németországban a középső Elba-völgy világörökségi státusának elvesztése után különösen fájdalmas lenne.

Bár ennek az írott források ellentmondanak, Achim Hubel, az ICOMOS szakértője úgy véli, hogy a Cranach-oltár eredetileg a dóm keleti szentélyében állt. S a vita tárgya, az oltárkép egyelőre valóban eltűnt a templomból: az elmúlt év decemberében összecsomagolták, vándorútra küldték, több német városban kiállítják, az érdeklődők megtekinthetik, hogy majd a hírek szerint 2024-ben vagy 2025-ben visszatérjen Naumburgba. Addig el lehet dönteni, vajon van-e keresnivalója a dómban.

A szerző városépítész

Nyitókép: A megújult oltárkép a naumburgi dóm nyugati szentélyében Fotó: Vereinigte Domstifter/Falko Matte (VG Bild-Kunst, Bonn, 2022)