A német vadászkastélyok és környezetük építészeti értékük mellett nemegyszer történelmi bepillantást is engednek a korabeli társadalmi konfliktusokba is. Kelet-Türingiában, a volt Szász-Altenburg hercegség vadászati históriája éppúgy összefügg a nagypolitikával, mint a vadászkastélyok építészeti szempontból mindenképpen kiemelkedő példájával, amelyet vadászati kultúrtájnak nevezhetünk.

Történelem és vadászati kultúrtáj

A XVI. század elején a mai Trockenborn-Wolfersdorf községtől nem messze állt  János Frigyes – ismert német becenevén Hanfried – szász választófejedelemnek, a protestáns német fejedelmek és szabad birodalmi városok schmalkaldeni szövetsége egyik vezetőjének vadászháza. Amikor a szenvedélyes vadász hírében álló fejedelem felekezeti alapon háborúba keveredett V. Károly német-római császárral, akiről úgy mondták, birodalmában sohasem nyugszik a nap, s 1547-ben a vesztett mühlbergi csatában a császár fogságába került, más veszteség is érte: a háborúban megsemmisült kedvelt vadászkastélya.

A választófejedelemből herceggé „lefokozott” János Frigyes még a fogságban bízta meg Nikolaus Gromann építészt – többek között a weimari Cranach-ház alkotóját – egy vadászkastély építésével.

Így a rabságból hazatérő herceget 1552-ben felesége, Klevei Szibilla a távollétében megépült, wolfersdorfi vadászkastéllyal fogadta, s a herceg örömében Fröhliche Wiederkunftnak, azaz Vidám hazatérésnek keresztelte el a házat, amely ma is ezt a nevet viseli.

A Vidám hazatérés-kastély Wolfersdorfban Fotó: A szerző felvétele

A kastély terméskő alapon emelt L alakú, kétszintes, eredetileg favázas épület. Ám 1650 körül az utódok hercegi vadászatai átkerültek a hummelshaini kastélyba, Wolfersdorf feledésbe merült.

Új életre 1858 és 1865 között kelt, amikor felújították és neogótikus stílusban átépítették.

A hercegi rezidencia kései korszaka különös fordulatot vett: 1922-ben a leköszönt dinasztia utolsó uralkodó tagja, Szász-Altenburg hercege, II. Ernő költözött oda, sokoldalú érdeklődésének hódolva modern csillagvizsgálót építtetett a kastélyba, amelyet az 1945–1946-os földreform során ugyan kisajátítottak, II. Ernő herceg (állítólag orosz dinasztikus rokonsága jóvoltából) azonban örökös lakhatási jogot kapott, és 1955-ben bekövetkezett haláláig ott élt. A kastélyt jelenleg restaurálják.

Hummelshain XIX. századi vadászkastélya Fotó: Mario Binar/Wikimedia Commons

A közeli Hummelshain községben két vadászkastély is áll. A korábbi, a XVII. században épült volt hosszú ideig a hercegi vadászatok központja. Építészettörténeti szempontból a XIX. századi új kastély az érdekesebb: 1880 és 1885 között Ernst von Ihne (II. Vilmos császár későbbi udvari építésze, többek közt a berlini Bode-Museum tervezője) és Paul Stegmüller tervei alapján épült.

Ez az utolsó fejedelmi rezidencia Türingiában az eklektika markáns alkotása. A mozgalmas épülettömeg jó részét neoreneszánsz stílusban emelték, a torony viszont neogótikus jegyeket mutat.

II. Vilmos többször járt itt I. Ernő herceg vadászvendégeként. A történelmi együttes részei a mindmáig megőrzött melléképületek: a vadászati szertár (később istálló), a kocsisház, az udvari kertészház, a teaház, a régi gazdasági épület, valamint a volt Hercegi Posta- és Távíróhivatal, a vízellátás gépháza, a kastélypark, a siebshausi vadászház és a riesenecki vadászlesrendszer a Herzogstuhl-kastéllyal.

A riesenecki vadászlesrendszer

A hummelshaini kastélyokban helyezték el a nagyszámú vadászvendéget a riesenecki vadászatok idején. A kisebb események színhelye a Zöld ház (Grünes Haus) volt, amely a lesrendszertől háromszáz méterre, egy tisztáson áll, nevét markáns zöld színének köszönheti. A vele szemben álló szénapadlásos pajtát a vadászat alatt a lovak abrakoltatására és a kocsik esőtől védett elhelyezésére használták. A riesenecki vadászlesrendszert 1620-tól János Fülöp szász-altenburgi herceg – az egyre inkább „hétszilvafássá“ aprózódó türingiai kis fejedelemségek egyikének uralkodója – építtette a tágas erdei tisztáson. Legújabb kutatások szerint

az első építmények a XVI. század végén létesültek a tisztáson, amely emberemlékezet óta a környékbeli szarvasok kedvenc bőgőhelye volt. Középpontjában a kürtösház (Blasehaus) áll.

A nem vadászidőben vadőri kürtszóra rendszeres etetéshez szokott szarvasokra kellemetlen meglepetés várt: a kürtösházból – tökéletes fedezéket nyújtva – falazott futóárkok vezetnek négy leshelyhez. Két további leshelyhez alagút visz el. Nem ismerek Európában ehhez foghatóan rafináltan kiképzett rendszert, amelyet János Fülöp herceg, majd utóda, Frigyes Vilmos és felesége, Magdolna Szibilla hercegné is használt.

A riesenecki kürtösház az árokból nézve Fotó: A szerző felvétele

A vadászlest 1712 és 1727 között újították fel. A fedetlen árkokat akkor építették át részben alagúttá, ügyelve arra, hogy helyenként kisebb tetőnyíláson keresztül fény jusson be. A rendszeres etetés-sózás-itatásra odaszokott vadak jócskán el is szaporodtak, egy 1785-ben írt újságcikk részletesen le is írta az okozott vadkárt.

Az állatok ugyanis megtalálták a kibúvókat a később elkerített pagonyból. Olyannyira, hogy 1830-ban kis híján szabályszerű parasztfelkelés tört ki a vadkár miatt.

A herceg kénytelen volt parancsot adni a szarvasok és vaddisznók tömeges lemészárlására, valamint a nyolcszáz hektár területű pagony hatékonyabb bekerítésére. Az 1848-as forradalmat követő birtokrendezés során az addig a vadaskertbe bevont magánerdők vadászatának fejedelmi előjoga átszállt a földtulajdonosokra, ezért a vadaskert területe ötszáznegyven hektárra csökkent. Ennek ellenére a hercegek továbbra is kedvelték a területet, amelynek utolsó magas rangú vendége II. Vilmos császár volt.

A Herzogstuhl, II. Ernő kedvelt tornya  Fotó: Erwin Meier/Wikimedia Commons

II. Ernő herceg, az utolsó magántulajdonos többszintes tornyot építtetett, amelynek a Herzogstuhl (Hercegszék) nevet adta. Az amúgy népszerű és nonkonformista herceg alattvalói ezt rossz néven vették, mert a kicsapongó magánéletét szolgáló épületet, különösen a tomboló első világháború idején elfogadhatatlannak tartották. Az NDK-korszakban a jóformán feledésbe ment lesrendszer kis híján az enyészeté lett, de 1987-ben polgári kezdeményezésre megkezdődött helyreállítása, amely azóta nagyrészt befejeződött.

A riesenecki vadászlesrendszer mintájára a Szász-Weimar-Eisenach hercegség területén, a Kickelhahn magaslaton I. Ernő Ágost herceg (1688–1748) jóvoltából hasonló rendszer létesült, amelynek már csak régészeti módszerekkel feltárt maradványai találhatók. Viszont áll és ma múzeum a gabelbachi vadászház, itt őrzik annak a fakunyhónak az ajtaját, ahol Goethe a Vándor éji dalát a ház falára írta, s így mondhatni világirodalmi „falfirkát” hagyott hátra.

Nyitókép: Gabelbach egykori vadászháza ma Goethe-emlékhely Fotó: A szerző felvétele