Szokásból vezetek végig a Szegedi utcán, talán önvédelemből nem nézek se jobbra, se balra, mi is történt itt mostanában, majdnem átvágom az új körforgalmat, feltűnik a Fő tér, a Korona és a Bérpalota épülete. Köztük tovább az új Szent István-lovas szobor, amely bizonyára az ország legszebb, a millenniumra készült ilyen alkotása. Mondják, azért áll így, hogy az Országalapító, aki azóta is figyelmez ránk, rálásson a város vezetőjének, a polgármesternek az asztalára. A szobor mögött újra előjön a hiány, az üresség keserve, az érzés, hogy itt kellene lenni valaminek, volt is valamikor, a Kossuth-szobor és a színház, a Hollósy Kornélia Színház, amely természetes, természetesebb helye lehetett volna az új Hagymaháznak. Aztán végig a József Attila utcán a hatalmas fák már alagutat építettek az út fölé, jobbra a Petőfi park, igen, még négy ház és megérkezem. József Attila utca 13. A ház, ahol születtem és tizennyolc éves koromig éltem.

„Kis kedves ház”, szokták mondani. Valóban, talán az utca legkisebb földszintes háza, ötablakos, vakolatarchitektúrás romantikus homlokzata, mint egy kis ékszerdoboz. A homlokzat folytatása a bábosvégű fakerítés, melynek egyszerűségében is nemes kapuja már nehezen nyílik, a kis előkert elhanyagolt, a ház pedig üres. Talán ez az utolsó vizit. A ház kiüresedett. Lakóit elszólította a halál szigora és az élet reménysége. Eladtuk a szülői házat. Eladtuk a jelent, de tartogatnánk a múltat. Leülök egy ottfelejtett székre, nézem az üres falakat, a képek keretezett helyét, az ürességet,
amelyben előjön az egykorvolt.

A régi karácsonyok csillagszórós melegsége, a diavetítések Erős Jánosa, a vasárnapi húsleves íze, a család szent növényének, a Kaktusznak az évenkénti, hideg előli menekítésének kalandjai.

És Juhász Gyula, aki sokáig számomra inkább tény volt, mint érzés. Egy tábla a házunk falán, miszerint: Ebben a házban lakott 1913–17 között Juhász Gyula, a magányos, bús alföldi költő. 1913 őszén került a messzi Szakolcáról a közeli Makóra, gimnáziumi tanárként. Albérletet az iskolához közel, az egykori Püspök-kert, ma Petőfi park mögött, néhai Papp Balázs ipartestületi elnök házában, özvegy Papp Balázsnénál talált. Később, amikor egy kis cikkében makói emlékeit idézi, s keresi, kire gondol vissza legszívesebben, először is háziasszonyát említi: A jó Papp nénire, akinél barátságos otthont és pompás kosztot találtam. A ház belülről már nem pontosan ugyanolyan, belső beosztását átalakították, és nincs meg ugyanúgy az a kétablakos albérleti szoba sem. De valami megmaradt. A Géniuszból genius loci lett, amit az igazol egyértelműen, hogy én így érzem. Valami megmaradt itt a házban és bennem is, amit még őrült párhuzamok fabrikálásával is erősítgettem, hogy bizony én is bús vagyok megannyiszor, meg alföldi is, amit tériszonyom is bizonyít, arról nem beszélve, hogy a költő és én is ugyanebből a házból indultunk Pestre. Igaz, ő a Nemzeti Szállóba, ahol öngyilkosságot kísérelt meg, én pedig a Műegyetemre. Na, erről ennyit.

Kimentem a kertbe, a nagy diófa még nagyobb lett, körbejártam hajdani másfél négyzetméteres magángazdaságom helyét, amit később be kellett adni a családi közösbe, búvóhelyem építésének nyomát pedig már a régészek sem találnák meg. A szomszédban a kutyák nagyon ugattak, hová lett a Makói idill: Falusi csönd zenél nekem / Esős napon, mély éjeken. Idegeneknek szoktak így ugatni, és ha idegennek nem is, de egyre távolabb állónak éreztem magam. Szedelőzködtem, és elindultam visszafelé. Az utcán még visszanéztem a házra, mint mindannyiszor, fásultan beültem az autóba, gépiesen, ki nem mondott lelkifurdalással vezettem visszafelé, hogy aztán a pirossal áthúzott Makó tábla megint szíven üssön. Vége? Meg kellett állni. Le kellett menni a Maros-partra. Meg kellett nézni a volt Spartacus pályát, a távolugrógödör helyét, első csillogó gyerekkori érmem színterét, oda kellett állni a tizenhatosra, vártam, hogy jöjjön az ellenfél csatára, akit majd elegánsan leszerelek, de nem jött senki, lementem hát a vízhez, a folyóhoz, és a délutáni napfényben csak néztem a vizet, a csodát, ahogy úszik lefelé.

Talán nem utoljára.

A szerző építész