A második világháború után készült a felvétel a Március 15. térről, amelyen mintha minden rendben lenne. A Belvárosi templom egyik tornya ugyan kissé hiányos, mondhatnánk olyan „zsámbékos”, de a Piarista Gimnázium ott áll teljesen épen, előtte még a szép gloriett Erzsébet királyné szobrával. Emberek sehol. Ahogy egyre nézem ezt az idilli fekete-fehér képet, előjönnek a színek, és mintha Vaszary János Aranykor című festményének alakjai népesítenék be a teret. Ez csak káprázat. Akkor már cudar idők közeledtek.

Nem is ez a lényeg. Hanem az, hol van a tető? Azt bizony elvitte a háború, és utána nem építették vissza. Csábítóan szép tetőterasz lett a helyén, amely előtt ott térdepelt egész Budapest. Az államosítás után az épületben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara működött, a piaristák a kilencvenes években kapták vissza, de még évekig üresen állt.

A pesti piaristák tíz évig tépelődtek az ezredforduló táján, hogy visszaköltözzenek-e fényes Duna-parti palotájukba. Zavart okoz, hogy majdnem hatvan évet éltek már bensőséges száműzetésben, előtte meg csak harmincat az igazi házban. Hol van hát az otthonuk? Milyen építészeti eszközökkel lehet visszafoglalni ezeket az elfelejtett, kihűlt tereket, az igazán talán soha át nem élt hajlatokat és zugokat, fölvenni ama régi történet mai fonalát?
Golda János építész mondotta ezeket, aki a felújításnak nemcsak tervezője, de a tervezési program megfogalmazásának is vezére volt. Az egész épületet újra kellett gondolni. Egyszerre kellett megfelelni a piarista hagyománynak és a jelenkor szorító valóságának.

 Új struktúra alakult ki. A földszint a városi élet színtere lett üzletekkel, vendéglőkkel. Alapvető kérdés volt az épület tér felőli megnyitása. Ez nagyon nehezen alakult ki a földszinti padló és a környező terep eltérő szintje miatt. Az első próbálkozás a padló szintjének erőltetett illesztése volt a külső térszinthez, majd a Március 15. tér rekonstrukciója során sikerült a terepet az épület padlóvonalához emelni. A második emelet lett a gimnázium vezérszintje. Itt történt a legnagyobb beavatkozás; az udvar beépítése. A Hültl Dezső által tervezett, 1917-ben megvalósult eredeti épület udvara, ha szabad ilyet mondani, rossz térarányú, túl szűk és mély lett. Tornateremre pedig égető szükség volt. És bekerült a kétszintes színes doboz, amely megemelte az udvar szintjét. Ez a beépítés egyszerre racionális és rejtelmes. A trapéz keresztmetszetű kubatúra a folyosók jobb bevilágításából és a tornaterem használhatóságából ered. Ugyanakkor a doboz felső részének megdöntött falai különös, szinte misztikus hatást keltenek, amelyet még felerősít a reneszánsz földszíneket használó sávos kifestés.

A piarista szellemiség természetes része lett az áttételesen ősi jeleket mutató új beépítés. Ha továbbmegyünk felfelé, a tornaterem felett kialakult udvarban a kétszintes beépítéssel mintha egy barokk terecskén lennénk, valahol távol a főváros ideges nyüzsgésétől.

És a tető. A hol volt, hol nem volt tető. Az eredeti állapot tisztelete, no meg a gazdasági, gazdaságossági realitás a visszaépítést eredményezte, magas szintű bériroda funkcióval.

A terv az azóta megboldogult Kulturális Örökségvédelmi Hivatal egykori székházában, a Várban került a Műemléki Tervtanács elé, bizony nehéz pillanatokat okozva a tervtanács régi vágású tagjainak. De a mindenre kiterjedő, gondos előkészítés, a mintaszerű régészeti feltárás és az értéktisztelő, színvonalas építészet meggyőzte a testületet. Elfogadta a strukturális átalakítást, az udvarbeépítést, a tető visszaépítését. A tetőn valaha torony magasodott. Visszaépítésének megítélésében volt bizonytalanság, mondhatni, a tekintetes tervtanács habozni méltóztatott. Lehetett volna az eredetit rekonstruálni, volt rá elég adat, de hát ez akkor, a múlt század legvégén még hamisításnak ítéltetett. A tervezett új meg nagyon idegennek látszott. Akkor azt találtam mondani, mi lenne, ha az építészre bíznánk a döntést. Volt egy kis megrökönyödés, mert addig a zsűri úgy tudta, hogy ő okosabb az építésznél, aztán elfogadták. A megvalósult kortárs verzió egyrészt tiszteletben tartotta az egykorvolt tető eredeti kontúrját, de az elpusztult torony helyére mai jel került. Jelzés, amely talán az udvarbeépítés gondolatiságát tükrözi, mutatja, hogy ez a ház átalakult, átértelmeződött, a mai világhoz illeszkedve. És így lett természetes, mostanra megszokott eleme a pesti oldal Duna-parti látványnak.

Az épület felújítása tíz éve fejeződött be, és most azt látjuk, azt érezzük, semmit sem öregedett. Mi lehet az oka? Talán az, hogy nincs benne erőlködés és erőltetettség. Az újragondolt és átrendezett funkciók nem terhelik túl az épületet, helyükre kerültek a dolgok. A tervezői figyelem az épület rejtett értékeit tartotta szem előtt, kerülte a trendi elemeket, a harsány fogásokat, és így eredményesen dacol az idővel.

A kápolna visszakapta eredeti terét. Fotók: Szántó Tamás
 
És végül a kápolna. Nagy meglepetés volt számomra a fény és a csend. A fehér, stukkódíszes falak, a könnyű felhőt idéző lámpák sokasága, a higgadt komolyságot sugárzó tölgyfa bútorzat. Nem erre emlékeztem. A hatvanas években itt az Egyetemi Színpad működött. Az Universitas előadásai Ruszt József rendezésében a pályakezdő Jordán Tamással, Fodor Tamással, Sólyom Katival, Cseh Tamás Antoine és Désiré-estje, Mensáros László A XX. százada, Az ördög álarcosbálja, a Syrius zenekar lemezbemutatója.

A színház a fiatalkori hangos lázadás színtere volt. Most visszaállt az eredeti állapot, a kápolna és a kápolna csendje. A lecsendesült lázadás csendje, a nyugalom csendje. A csend a sorok között van, mondja Ottlik meg Mészöly is. Itt és a padsorok között.

Ebben a teljesnek érzett csendben arra gondoltam, hogy az e falak között is nevezetes Jelenits István piarista tanár hitvallásos mondatát egykori diákja, Golda János építész ezzel a tervezéssel megvalósította:
Tegyük azt, ami telik tőlünk, és amivel egymásnak javára lehetünk.

Borítókép: Az újragondolt Március 15. tér, háttérben a piarista rendházzal, az elpusztult torony helyén a mai „jellel”.