Réges-rég volt hallgatóként mesélek a Rákosi-korszak „szocialista reformja” utáni budapesti intézményről, felidézve jót és szomorúan nevetségest egyaránt. Barek elvtárs megérdemli, hogy vele kezdjem, olyan buzgó tagja volt a Történettudományi Kar pártszervezetének. Szegeden irodavezetőként élénken figyelte a hallgatókat, mert még sok volt a „polgári csökevény”. A pártgyűlésen be is számolt, miket látott. Kutyát sétáltatott egy gyanútlan hallgató. Kardigánt viselt egy másik. Ám ezt elvétette, mert figyelmen kívül hagyta, hogy a jelen lévő Gerőné Fazekas Erzsébeten ugyancsak kardigán volt, amelyet ráadásul Gerő Ernőtől kapott. Volt is szidalmazás a spanyol polgárháborúban rangot kapott hölgytől. Barek elvtársat kirúgták Szegedről, de mivel jó elvtárs volt, tanársegéd lett Budapesten. Itt már kardigánok helyett az órákon való jegyzetelést leste. 1956. október 23-án ő nyomott a kezembe egy nemzeti zászlót a tüntetés kezdetén.
Pénteki napra esett 1953 márciusában az a nap, amikor a rádió közölte Sztálin halálhírét. Őszintén szólva nem gyász, hanem remény töltött el. De hát pénteken hét előadásunk volt, és ez akkor azt jelentette, hogy hét hosszabb-rövidebb nekrológot kellett állva végighallgatnunk. Volt előadó, aki talpig feketébe öltözve olyan hosszú gyászbeszédet tartott, hogy szegény Tőzsér Piroska összeesett. Kivitték. A beszéd folyt tovább.
Mérei Gyula hamarosan a szegedi egyetemen lett tanszékvezető. Szekfű-tanítvány volt a harmincas években. Szekfű Gyula jóvoltából lehetett bécsi ösztöndíjas is. Szekfűhöz fűződő kapcsolatára abból is következtethettünk volna, hogy az óráin különösen hevesen támadta egykori mentorát. Sokszorosított jegyzetében ilyenkor névvel idézte. A jegyzetébe különben oldalakat vett át a Hóman–Szekfűből, természetesen forrása megjelölése nélkül.
Elekes Lajos erdélyi születésű, a politikai viszonyokhoz ugyancsak erősen alkalmazkodó professzor volt. 1945 előtt a jobboldali áramlatnak megfelelően szinte csak a román történelemmel, a magyar–román viszonnyal foglalkozott. A mi időnkben Hunyadi és a Hunyadiak volt a témája. Felejthetetlen volt Kapisztrán Szent János gúnyos, lejárató bemutatása. A bankárból lett nagy hasú barátról beszélt, kevés sikerrel. Talán meghasonlásának jele volt, hogy – mint írják – élete utolsó éveiben súlyos alkoholizmussal küzdött.
Ám senki ne gondolja, hogy ez a „szocialista reformegyetem” csupa opportunista, érdemtelen embert juttatott katedrára. Antall József és mások hallgatóként is keresték és megtalálták ebben az intézményben az emberséges embereket, azokat az értékes előadókat, akik akkor is, ott is meg tudták nyitni számukra a tudományok universitasát, tudták emelni, építeni a hazát. Nehéz a névsorukat sorrendbe tenni. S ha nem is az egyetem tudományos történetét írom, hanem régvoltakról mesélek, mégse felejtse az olvasó, hogy „nem mese ez, gyermek…”
I. Tóth Zoltánt, a forradalmi őszön dékánunkat nemcsak vértanúsága miatt kellett megtanulnunk tisztelni. Már évekkel korábban kiemelkedett a tanári karból. Először azzal nyert meg, hogy előadásaiban hallhattunk a tudomány még megoldatlan kérdéseiről is. Megtanulhattuk tőle a tudományos igazság kimondásának bátorságát. A román történetírás ideologikus torzításairól akkoriban másutt nem beszéltek. Felelősségérzete vitte végzetessé vált útjára: a fiatalokért tárgyalni a hatalommal.
A két diktatúra által is üldözött Szabad György diákjaival saját sorsa miatt is emberséges viszonyban állt: egyrészt tanulmányi, másrészt szociális téren is támogatta hallgatóit. A párt módszere az volt, hogy a kiválóbb teljesítményű oktatókat mintegy elismerésként meghívják, lépjenek a párt tagjai közé. Szabad Györgyöt is meghívták. A visszautasítás mindig kockázattal járt. Szabad György azzal „mentette ki magát”: úgy látja, az egyetemi pártszervezetben sok ellentét feszül, ami akadályozná a munkájában. Maradandó emlék 1956. március 15-dikének megünneplése a Régi Országház Étteremben Szabad Györggyel. Évfolyamunk tagjaival fehér asztal mellett a forradalmi napot idéző verseket olvastunk. Professzorunk pedig hazafias gondolatokkal emelte az ünnep hangulatát. Kossuth-kutatóként számára ez természetes volt.
Sinkovics István professzor a maga csendes tudós modorával megbízható tudást nyújtott a levéltári ismeretek és általában a segédtudományok területén. 1956 előtt csak esti tagozaton taníthatott.
Szabó Árpád klasszika-filológus az ókori történelem izgalmas előadásaival ajándékozott meg. A korszak egyetemén ő volt az egyetlen, aki színesen adott elő. Előadóművészeket megközelítő tehetsége más évfolyamok hallgatóit is az óráira vonzotta. De nemcsak előadói stílusa, hanem a kötelező marxizmustól eltérő „eretnek” gondolatai is nagy érdeklődést keltettek, és a végén mindig hatalmas tapsot váltottak ki. Emlékezetes marad beköszöntő előadása, amikor két ujjal (mintha nem kívánná bepiszkolni a kezét) felemelte a katedráról az előírt szovjet tankönyvet a következő szavakkal: Az önök számára ez az előírt tankönyv, de engedelmükkel magam nem fogom követni számos hiányossága és hibája miatt…
Amikor pedig akadémiai előadására került sor, amelyre számos hallgatójával együtt magam is elmentem, súlyosan „eretnek” gondolatait adta elő, mondván: valami baj van a marxista alap és felépítmény elméletével. Hiszen az ókori kultúra értékeinek már el kellett volna tűnniük, hisz a gazdasági alapot, amelyen kialakultak, már régen túlhaladta a fejlődés. Ez az ókori kultúra azonban ma is él és hat.
Tolnai Gábor „professzor” jó inkvizítornak bizonyult. Szabó Árpádot eltávolították. Németországban is pallérozott, széles műveltségére jellemző, hogy a matematikai kutatóintézetben folytatta munkáját az ókori matematikai gondolkodás kutatásával. 1991-ben rehabilitálták, legalábbis visszakapta a professzori címet.
A korabeli bölcsészhallgatók élete nem képzelhető el (az egykori és mai piarista épület) II. emeleti 25-ös szobája nélkül. Molnár József tanársegédnek (később docensnek), Nagyréde tehetséges történész szülöttjének volt a szobája, de valójában több, sokkal több annál. Nevezhetném kaszinónak, az évfolyam központjának, ahol mindenki otthon volt, mindenről (majdnem mindenről) szólhatott. Ahonnan az egyre nyitottabban és lázadóbban fellépő ifjúság jövőt építő gondolatai keltek szárnyra.
Mesémből nem hagyhatom el, hogy egyetemünknek nemcsak tanári kara és átideologizáltsága jelentett nagy változást, hanem a hallgatóságot jelentős részben alkotó „szakérettségisek” is. Ez a szó kezdetben nagyon rosszul csengett. Azt célozta, hogy a munkás és paraszt fiatalok könnyebben és gyorsabban jussanak egyetemre, és hogy a polgári származásúakat nagyrészt kiszorítsák. Azt az elvet hangoztatták, hogy a tanulmányi eredményekhez nem tehetség, pusztán szorgalom kell. Nyilvánvalóan nehéz helyzetbe jutottak a szakérettségisek, amikor egy „gyorstalpalót” elvégezve, megfelelő előképzettség nélkül kellett megbirkózniuk a feladataikkal.
Számosan közülük valóban tehetségesek és rátermettek voltak, s éppen nekik jelentett nagy dilemmát, hogy tőlük különösen elvárták az ideológiai hűséget, miközben ők – éppen tehetségük okán – egyre világosabban látták a zsákutcát, amibe kerültek. Részben megállták a helyüket, részben szomorú volt látni kínlódásukat. Nem hallgatható el a bekövetkezett tragédiák száma sem. Tény azonban, hogy lassan „felszívódott” a probléma, a valóban tehetséges szakérettségisek megtalálták a helyüket.
Már csak az a kérdés számomra, vajon az egyetem megtalálta-e a helyét a mai társadalomban?
Borítókép: Március 15. tér, Erzsébet királyné emlékműve, mögötte az ELTE Bölcsészkar épülete, jobbra a Belvárosi templom, 1953. Adományozó: Uvaterv
