Hatáskörökön gyakran, feladatokon csak elvétve szoktak összezördülni miniszteriális politikusok. Nincs ez másképpen Pozsonyban sem, ahol több mint
három hónapon keresztül nem akadt gazdája a Sajó felső szakaszát halott folyóvá változtató ipari katasztrófahelyzetnek.
Még akkor sem, amikor Orosz Örs felvidéki magyar politikus, a Szövetség Összefogás-platformjának elnöke társaival egyköbméternyi rozsdaszínű Sajó-vízzel próbált ébresztőt fújni a pozsonyi Környezetvédelmi Minisztérium előtt, Ján Budaj miniszter pedig azért berzenkedett, miért nem a Gazdasági Minisztérium elé zúdították a szennyezett vizet.
A felszíni vízfolyás, amely áthalad az egykori mélyművelésű vasbánya fölötti meddőhányón, abból mérgező fémeket, többek között arzént és antimont kimosva, szennyezett vízzel tölti föl a bányajáratokat, melyek túlcsordulnak, így a szennyezett víz hetek óta megállíthatatlanul ömlik a Sajóba. Ez azonban a közelben élőkön, a természetvédőkön és a magyar Szövetség párt politikusain kívül senkit nem zökkentett ki közönyös nyugalmából.
A szennyeződés a Siderit nevű cég alsósajói (Nižná Slaná) felhagyott bányájából érkezik, amely az Ércbányák állami vállalat része, vagyis a liberális SaS párt által irányított Gazdasági Minisztérium alá tartozik. A Környezetvédelmi Minisztériumot a legnagyobb kormánypárt, az OL’aNO politikusa vezeti, s
a két rivális koalíciós párt évek óta egymásra tologatja a felelősséget.
Orosz Örs szerint a helyzet megoldását hátráltatta az elhúzódó koalíciós válság is.
Korábban magánkézben volt a Siderit, de csődbe jutott, és 2008-ban átkerült a Gazdasági Minisztérium (közvetett) tulajdonába. Azóta nem működik,
a bányavíz szivattyúzásával leálltak és a tizennégy szintes bánya kezdett megtelni szennyezett vízzel.
Varga Tibor, a helyi horgászszövetség tagja szerint a hatóságok pontosan tudták, hogy a bánya meg fog telni vízzel, erről voltak előrejelzések, mégsem tett senki semmit.
Mindent elkövettek ezzel szemben annak érdekében, hogy eltitkolják a közvélemény elől a katasztrófát és annak következményeit. Nem értesítették a magyar társhatóságokat sem. Mint Siklós Gabriella, az Országos Vízügyi Főigazgatóság szóvivője elmondta, nem kaptak közvetlen értesítést a kárelhárítás érdekében a szlovák oldalon tett intézkedésekről sem. Mivel Magyarországra érve a Sajó vízhozama már jelentősen meghaladja a felső szakaszét, a szennyezés felhígulva érkezik hozzánk, így a nehézfémek esetében a vízminőség-ellenőrzés nem jelzett határérték-túllépést.
Orosz Örs felháborítónak tartja, hogy
a szlovák hatóságok sokáig visszatartották a vízminőség-mérési eredményeket,
azokat a sajtónak sem adták ki, ám valaki végül kiszivárogtatta az adatokat. Ezek szerint 24 óra alatt többek között 4,2 tonna vas, 1,7 tonna cink, fél tonna mangán és öt kilogramm arzén jut a Sajóba. A szennyezettség mértéke előrevetítette a katasztrófát, a folyó élővilága húsz kilométeres szakaszon lényegében kihalt.
A Szlovák Vízgazdálkodási Vállalat április elején a bányába szivárgó felszíni vizek mennyiségének csökkentésére irányuló munkálatokba kezdett, a bányamentő-szolgálat pedig azt próbálta megoldani, hogy a víz ne szivárogjon a felsőbb szintekről a szennyezett alsóbb rétegekbe, így kerülve el a szennyezett víz felszínre áramlását. Érdemi javulást azonban nem sikerült elérniük. Nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet csak egy szakértő cég megbízásával oldható meg, amely megakadályozza a víz befolyását a bányába. E cég megbízása a gazdasági minisztérium feladata (lett volna).
A megosztott hatáskör kiváló alapul szolgál a semmittevéshez, aminek következtében húsz kilométer hosszan kipusztult a még természetközeli folyó élővilága.
És ez nem elháríthatatlan természeti katasztrófa, hanem az elővigyázatosság hiánya, figyelmetlenség és cselekvésképtelenség miatt történt. Az a tény, hogy három hónap múlva, amikor már a politikai kellemetlenség szintje, a nemzetközivé terebélyesedett botrány elkerülhetetlenné tette a cselekvést, hirtelen találtak módot a károkozás jelentős, a gazdasági tárca várakozása szerint akár nyolcvan százalékos mérséklésére, nyilvánvalóvá teszi, hogy ezt jóval hamarabb is meg lehetett volna tenni.
Több mint három hónap nem a megoldás kidolgozására volt szükséges,
hiszen a felszíni vizek elterelése ismert vízügyi technika. Még ha a jogi kötöttségek (közbeszerzés, hasonlók) miatt talán nem várható, hogy másnap felvonuljanak az elhárító brigádok (egyébként miért is ne? elvégre a katasztrófahelyzetekre mindenütt megvannak, legalábbis illene, hogy meglegyenek az azonnali beavatkozás mechanizmusai), az semmiképpen nincs rendben, hogy csak Orosz Örsék figyelemfelhívó akciói, demonstratív pozsonyi performansza és petíciózása hozta mozgásba az állam lomha gépezetét.
Az érdemi beavatkozás eredményeként a kifolyás a tervek szerint tizenöt napon belül megszűnhet. Ján Budaj környezetvédelmi miniszter szerint a gazdasági miniszter április végétől már léphetett volna, amikor már a kormány is egyértelműen kimondta, hogy nekik kell kezelniük a helyzetet. Legyen igaza Budajnak, hogy a gazdasági tárcának van joga és módja a konkrét beavatkozás elrendelésére, ám az
azonnali riasztás, a figyelemfelhívás, a megoldás állhatatos sürgetése és kikényszerítése nem a civilek és egy parlamenten kívüli párt aktivistáinak feladata és felelőssége lenne, hanem a Környezetvédelmi Minisztériumé.
Az ércbányászat során a bányák környezetében több millió tonna veszélyes hulladék (meddő és az ércdúsítás hulladéka) keletkezik, amelyekből a bányatérségben összegyűlő savas kémhatású víz kioldja a kőzetek nehézfémtartalmát. Ugyanez történik a felhagyott bányákban a levegővel érintkező, folyamatosan oxidálódó érc esetében. A környékbeli vizek toxikus fémekkel szennyeződnek, amelyek jelentős környezetterhelő hatása miatt kiemelten fontos e vizek megfelelő kezelése, és a szennyezést kiváltó okok megszüntetése.
Orosz Örs is felhívta a figyelmet, hogy még ha csökkenni is fog a bányából kifolyó szennyezett bányavíz mennyisége, azt tisztítani kellene, valamint
a mederben leülepedett szennyeződést is el kell távolítani,
különben az még sokáig mérgezni fogja a környezetet és a folyó élővilágát. Mindez a Környezetvédelmi Minisztérium feladata lenne, de Orosz nem látja, hogy erre készülnének.
Az Európai Bizottság az ásványi nyersanyagkitermelő-iparban keletkező hulladék kezeléséről szóló 2006/21/EK irányelvében (bányászati hulladék irányelv) előírta a tagállamoknak, hogy nyilvántartásba vegyék azokat a bezárt és elhagyott bányászati hulladékkezelő létesítményeket, amelyek jelentősen káros környezeti hatással bírnak, vagy közép-, illetve rövidtávon belül komoly veszélyt jelenthetnek az emberi egészségre vagy a környezetre.
Magyarországon ennek megfelelően a felhagyott színesfém- és uránbányák rekultivációjára komoly program indult. A Sajó-szennyezés „állatorvosi lóként” jelzi, hogy Szlovákiában e téren nagyon komoly lehet a lemaradás. A kockázati rangsorolás, a feladatok elvégzésének ütemezése ugyan a tagállamok hatáskörébe tartozik,
hazánk azonban alvízi országként semmiképpen nem kezelheti belügyként a bányászati hulladék irányelv szomszédos országokban való végrehajtását.
Ez legalábbis a tragikus tiszai ciánkatasztrófa óta nyilvánvaló, s most újabb súlyos figyelmeztetést kaptunk, hogy közös „mérgezett örökségünkkel” végre valamit kezdeni kellene.
