Átmeneti (kis)táj ez a Kisalföld és a Dunántúli-középhegység között, amely – lévén nem kis részben Győr vonzáskörzete – nem elnéptelenedik, épp ellenkezőleg: számos új építésű ingatlan árulkodik arról, hogy sokan a városból ideköltöznek. Az agglomerációs trend nem okvetlenül tesz jót a terület képének, hiszen egyre kevesebb errefelé a hagyományos, a környékre jellemző építészeti objektum. Ami viszont megmaradt, és a Népi Építészeti Programnak hála megújult, nagyon is érdemes figyelmünkre.

A konferencia résztvevői sorrendben a következő településeken jártak: Győrújbarát, Écs, Pázmándfalu, Táp, Gecse és Koroncó. A meglátogatott épületek részben a hajdani kisparaszti és zsellérvilághoz kötődtek – ilyen a győrújbaráti magántájház, Tápon a hegysor öt, máig álló zsellérházával, illetve a kovács egykori háza és műhelye, vagy éppen Koroncón a varázslatos hangulatú, valahai kocsma –, másrészt pedig a környéken a török időkig virágzó borkultúra emlékei. Utóbbiak közé tartozik Pázmándfalun a hajdani, ma nyaralóként újra hasznosuló kádárház, és a Gecse falu határában lévő szőlőhegy apró, ám annál látványosabb pincéi.

A nádfedeles "gunyhó" a térség jellegzetessége

Gecse kevesebb mint négyszáz lelkes kis falu Pápától tizenöt kilométerre. Korábban egyházi birtok volt, a vidék az itt lakóknak a megélhetést szűkmarkúan mérte: kis alapterülete miatt a gecseiek a szomszédos falvaktól, Gyarmattól és Gyömörétől béreltek földterületeket a gazdálkodáshoz. Volt ugyanakkor Gecsének egy nagy, a falu történetét meghatározó erénye: szőlőhelye, melyet a helyiek Kissomlyónak hívtak, nagyobb alapterületű a községnél, és ínséges időkben bőven kínált lehetőségeket az ittenieknek.

Szőlőt 1583 óta termelnek a vidéken, s bár a törökök földúlták, majd később a filoxéra itt is pusztítást végzett, a hajdani gazdag borkultúra nyomai máig felfedezhetők. Leginkább az építészetben: a gecsei szőlőhegyen ma is számos kis pince – helyi szóval: gunyhó – áll. Ezek a náddal fedett, csöppnyi épületek jobbára két helyiséget foglalnak magukba – a külső pincében dolgozták fel a szőlőt, itt volt a prés, a daráló, a szerszámok, itt kapott helyet a pad, az asztal. A belső pincében tárolták a bort, itt lógtak a lopótökök, az üveghébérek.

A gecsei szőlőhegy évszázados pincéinek falát földből emelték, tömték. A pincéket szüret előtt megsározták, majd fehérre meszelték. Falaik mára kissé megsüllyedtek, magas küszöbük ívesre kopott – olvashatjuk Szabó Andrástól a gecsei internetes portálon. S a szőlőhegyhez családja több nemzedéke révén kötődő szerző még hozzáteszi: A pincesorok szép rendje szabadtéri néprajzi múzeum benyomását kelti.

Ma egy harmincnégy tagból álló egyesület, a Hegybarát kör igyekszik minél többet megmenteni az értékes és jellegzetes épületekből.

A népi konferencia a három részre tagolódó szőlőhegy egyik területén, a Bajusz-dombon nézett körül. Mint a Hegybarát kör elnökétől, Péczi Bernadett-től megtudtuk, az egyedi hangulatú, szép időben a Bakonyra, Pápa templomaira is rálátást kínáló hegyrészt eredetileg, tulajdonosa után, Bausz-dombnak hívták.

Érdekes a gecsei szőlőhegy története is. A faluban 1893-ban pusztító tűzvész után sokan otthontalanná váltak, ezért egyre többen költöztek ki a pincéikbe. Választásukat ösztönözte az is, hogy a hegy alatt jókora, természetes víztároló található, így minden feltétel adott volt a tartósabb letelepedéshez. (Igaz, a tároló vízszintje ma már olyan alacsony, hogy a Hegybarát kör egyik tagja szerint jelenleg, ha valaki kutat akar, akár száz métert is kellene ásnia a vízért.) 1929-re, idézzük ismét Szabó András tanulmányát, két kocsma is létesült a hegyen, Böröczky Antalé volt a nagyobb, pálinkafőző, mészárszék, jégverem is működött benne, s tartozott hozzá kuglizó, vendégistálló és pajta is, utóbbiban bálokat is rendeztek. Ma Böröczky lánya és fia lakja a birtokot, a szőlő gondozott. 1949-ben százkilencven lakosa volt a hegynek, a trend az 1950-es években fordult meg, amikor a lakók többsége elkezdett visszaköltözni a faluba.

A gecsei szőlőhegy önálló hegyközségnek számított, írott törvényekkel, szabályokkal, melyek mindenkire – jobbágytól a polgárig és a földesúrig – érvényesek voltak. A hegyközség élén a hegybíró állt, aki kisebb kihágások esetén ítélkezhetett is.

A szőlőárokkal és kerítéssel határolt szőlőhegyre három hegykapun át lehetett bejutni – idegeneknek, büntetés terhe mellett, csakis helyi kísérővel. A hegyen termelt zöldségért, gyümölcsért gyakran idelátogató kofák is csak a kapuig mehettek; a gazdáknak kidobolták, hol várják az árut, ők pedig odaszállították az eladásra szánt termést. Saját, demokratikus, jól szervezett világ volt ez, amelynek rendjére a puskával felszerelt hegypásztorok vigyáztak. A hegygyűléseken kötelező volt a megjelenés. A hegyközség végül az 1950-es években szűnt meg. Emlékét az épületek mellett az egyik legendás hegypásztorról, Rakocsa Pálról szóló nóta őrzi: Rakocsának nincs csizmája, / elvásott a járkálásban, / sej-haj, te Rakocsa Pál, / viszik a kadarkát kötényszám. (…) Papucsba jár a Rakocsa, / lemaradt róla a csizma, / lopó is tudja, hol jár Rakocsa, / mert csetteg a papucsa.

A gecsei szőlőhegyen ma kevés az állandó lakos, ám egyre többen használják a területet pihenésre, kikapcsolódásra. Számos eredeti, helyi kis pince még megmentésre vár.

Nyitókép: Helyi zöldségre vagy gyümölcsre és jóféle nedűre várnak az üvegek a szőlőhegyen

Fotók: Teleki László Alapítvány