Az örömöt és talán a kétségeket is jelzi a kérdőjel és a felkiáltójel, amely a Néprajzi Múzeum nagyvonalú és fontos konferenciájának címe mellé került.
Mert vitathatatlanul örömteli pillanat, hogy százötven év után végre igazán a múzeum számára, a múzeumiak igénye szerint épült házba költözhetett az egyedülállóan gazdag néprajzi gyűjtemény,
ezzel szükségszerűen remek alkalmat teremtve az anyag átvizsgálására, esetleg új, mai szempontok szerinti újragondolására. Ugyanakkor óriási, bizonyára jóleső terhet is rótt a múzeumi szakemberekre, hiszen nincs ellenvetés, most már valóban a gyűjteményhez méltó kiállításokat kell és lehet létrehozni. És ez egyelőre még a jövő kérdése, nemcsak azért, mert a nyitásra még nem készült el az állandó kiállítás, a mostani tárlat a teljes kiállítótér felét sem lakta be, az ilyesmi a múzeumi világban nem ritkaság, akár természetesnek is mondható. Inkább azért, mert függetlenül a tervezést és az építkezést kísérő felfokozott hangulattól, a Városliget „kapujában” terpeszkedő, környezetét uraló, kétségtelenül izgalmas vonalvezetésű épület, magasra felfutó, ívelt tetőkertjével, amelynek különleges panorámát kínáló legfelső kilátójára kétoldalt keskeny lépcsősor vezet fel – a műparkban lévő lépcsők csak a második emelet szintjéig tartanak –, önállóan egyelőre
sem külső megjelenésében, sem belső kitárulkozásában, térkialakításában, helyenként igénytelen anyaghasználatában nem meggyőző, a múzeumiakra vár, hogy idővel úgy töltsék meg élettel a házat, a túlzott méretű közforgalmi részen a hideg-rideg tereket, az elnyújtott lépcsőházat, hogy eloszlassák a kételyeket.
Fotó: Hernád GézaHúsz magyar és a világ húsz, távoli tájáról összegyűjtött néprajzi motívum szőttesszerű újrafogalmazásából született a ház képét alapvetően meghatározó, az üvegfüggöny falakat takaró, látványában izgalmas fémhálóborítás, amely a tervezők szerint megoldja a ház árnyékolását is. Más kérdés, hogy az épület Dózsa György útra néző oldalán sétálva óhatatlanul látszik, mennyi mocsok van már most, alig néhány nappal a nyitás után az üvegfal és a rács között, milyen foltosak a belső tartóelemek. Mi lesz ezzel később?
Az utcaszintről kétfelé, északi és déli irányban fokozatosan, ívelt vonalban emelkedő, az ötvenhatos emlékművet szépen összefogó üveg és csipkézett fémborítású épület – Ferencz Marcel (NAPUR Architect) a International Property Awardson, a nemzetközi ingatlanszakma vetélkedőjén díjnyertes alkotása – két végében egy-egy hatalmas, szimmetrikus tömbbé nő. Ezek a tömbök adnak otthont a földszinti fogadótérnek, két emeleten a múzeum konferencia- és előadótermeinek, irodáinak, könyvtárának, archívumának, múzeumpedagógiai helyiségeinek, majdani gyermekkiállításának, múzeumshopjának, kávézójának, éttermének.
A két irányban emelkedő, az épület ívét követő lépcsősor mentén a Kerámiatér – a múzeum harmincötezres műtárgy gyűjteményének tizede került ide, üveg mögött, polcokon, szinte raktárszerűen elhelyezve –, mintha árokból kandikálni ki.
A hétezer négyzetméteres kiállítótér – a ház harmincnégyezer négyzetméteres teljes alapterületének mindössze alig valamivel több mint az ötöde – a föld alá került, a XXI. századi múzeumi gondolkodás jegyében így a természetes fény nem károsítja a tárgyakat. Kérdés, mennyi fér el majd a hatalmas gyűjteményből itt?
A nyitókiállítás a Megérkeztünk címet kapta. Igen, végre megérkezhettek a múzeumiak, kezdődhet a kicsomagolás, a terek otthonossá tétele. Ez még a kirakodás pillanata, a ládákból, dobozokból csak most kerülhetnek elő a tárgyak – ezt jelképezi a légbuborékos fóliából kibújó, dobozszerű installáció. A doboztárlókban egy-egy darab kivételével, üvegablakok mögött vannak a tárgyak.
A dobozok a mostani elrendezés szerint szűk folyosókat alkotnak, nyilvánvaló, a zsúfoltság jelképe, de azért érdemes arra is figyelni, ha nem egy-két látogató sétál az "utcákban", s bizonyára így lesz, aligha lesz élvezhető a kiállítás.
Pedig sok az érdekesség, száz olyan tárgy látható, amely ritkán, vagy alig került ki eddig a raktárból. Az elmúlt másfél évszázad gyűjtését mutatják, a magyar paraszti világ emlékeit és távoli kultúrák jellegzetes darabjait, akad itt cifraszűr és amuri halbőrruha, párta és tollkorona, erdélyi szász festett szekrény – szépségük sajnos élvezhetetlen a helyszűke miatt.
Az üvegfalakon keresztül a helyiségek átlátóvá válnak, így csalogat a másik, immár interaktív, játékos kiállítás is, amely a ZOOM nevet viseli. Képek, tárgyak, ahogy a tárlat rendezői kinagyítanak, változtatnak tárgy- vagy éppen fotórészleteket, egyes elemeket kiemelnek, másokat kevésbé mutatnak meg, helyeznek különleges összefüggésbe, legyen az egy székelykapu egyetlen megmaradt faragott részlete, vagy mézeskalácsminta.
Múzeum, Élmény, Tudás, Alkotás – e négy fogalomból életre hívott betűszó, a MÉTA adja a Néprajzi Múzeum interaktív közösségi és múzeumpedagógiai tereinek nevét. A betűszóval jelzett, kényelmesen berendezett kis helyiségekben alkalom nyílik filmnézésre, játékra, olvasgatásra, beszélgetésre.
Mindez egyelőre az épületegyüttes Hősök tere felé tekintő tömbjének kiállítóterében, annak is csak egy részében látható, a többi, a teljes terület és a másik szárny múzeumi berendezése még várat magára. S ha majd elkészül az igazi gyűjteményes kiállítás, az állandó tárlat, amely mellett jól megférnek az időszakiak, amikor a múzeumiak és a látogatók belakják a házat, az jelölheti ki a Néprajzi Múzeum méltó helyét a XXI. századi múzeumi világban.
Nyitókép: A Néprajzi Múzeum délre néző tömbjének tetőkertje. Fotó: Hernád Géza
