Tavaly ősszel a Hogyan tervezhetünk élhető városokat a jövő számára? című panelbeszélgetés vendégeként Suo Fujimoto, a városligeti Magyar Zene Háza japán tervezője így fogalmazott: „A Magyar Zene Háza egy parkban épül. Az első, ami erről eszembe jutott, hogy a természetben zenélek. A két földszinti előadótermet ezért úgy akartam elhelyezni, hogy kapcsolatban legyenek a parkkal. Míg a legtöbb koncertterem zárt doboz, én nyílt tereket álmodtam, ahová beszűrődik a természetes fény, ahonnan ki lehet látni a természetbe, és ahová a Ligetből is be lehet látni. Azt akartam, hogy ez egy felszabadító hatású tér legyen konceptuális értelemben, a gyakorlatban pedig lehetőséget kínáljon a minőségi zenehallgatásra, tiszteletben tartva a gyönyörű környezetet.
A megbízás ritka és egyedülálló helyzetet teremtett, amely máshol nem is valósulhatna meg. Üvegfalú teret konstruálni zenéléshez hatalmas technikai kihívás. De addig foglalkoztunk ezzel, amíg megtaláltuk a megoldást az akusztikai, szerkezeti és más funkcionális problémákra. Azt gondolom, ha elkészül az épület, különleges helyet fedezhetnek fel maguknak a látogatók.”

Forest of Music, A zene erdeje, vagy ahogyan a magyar fordításban szerepelt, a Zene a lombok alatt címet adta Suo Fujimoto a tervpályázatának, amelyben arról is írt, hogy eszménye szerint itt valóban együtt kell élnie a muzsikának és a természetnek, a ház maga legyen az a fényt áteresztő, ugyanakkor árnyékot, védelmet nyújtó lombkorona, amely egyszerre ad szabadságot és óvja a külső zajoktól, az időjárás kénye-kedvétől a zenét, a látogatókat.

A természet és az építészet találkozása (fotó: Palkó György/Liget Budapest)
 
Japán kiemelkedő építésze a tokiói műszaki egyetemen 1994-ben diplomázott, majd néhány év múlva megalapította a nevét viselő építészirodát. Első épületei a XX. század második felének japán modernista irányzatát követték, hogy azután egyre inkább kiderüljön, megőrizve és meghaladva eszményüket, Suo Fujimoto szokatlan anyag- és formahasználata az építészet határait feszegeti, az épített környezet és a természet találkozásának lehetőségét, összehangolását, megfogalmazását keresi. Már erről beszélt olyan nagyszabású alkotása is, mint a Musasino Művészeti Egyetem Múzeuma és Könyvtára, vagy a kisebb volumenű, ám annál meghökkentőbb, átlátszó NA House Tokióban, Montpellier-ben a fát és leveleit imitáló tizenhét szintes, elágazó erkélyes L’Arbre Blanc (Fehér fa) lakóháztorony és a fehér fémrudakból alkotott 2013-as londoni Serpentine-pavilon meg az áttetsző erdőként emelkedő krumbachi buszmegálló.

Ottjártamkor alig tíz nap van a megnyitásig. Még palánk veszi körül az ilyenkor kopár fák között a térbe simuló, vele együtt hullámzó, a téli fényekben szinte lebegő, áttetsző épületet, amely kintről is sugározza az utóbb belülről érzékletessé váló tervezői eszményt: építészet és természet összefonódását, eggyé válását, s óhatatlanul is Balázs Béla Kékszakállújának „Hol a színpad: kint-e vagy bent” sorát idézi fel.

Kísérőm, Sághi Attila, a Városliget Zrt. műszaki vezérigazgató-helyettese az építész szakember tudásával és átélésével beszél a Zene Házáról, és arról is, hogy sokan kételkedtek abban, vajon megvalósítható-e az eltervezett épület, amely kétségtelenül nagy kihívások elé állította az építőket, akik mégiscsak képesek voltak felnőni a feladathoz, megvalósítani a régióban eddig ismeretlen műszaki megoldásokat. (A Fujimoto Architects magyar tervező és kivitelező partnerének, a Noll Tamás vezette M-Teampannon irodának komoly szerepe van abban, hogy a kényes, különleges pontosságot igénylő építészeti alkotás színvonalasan elkészült.)

Sághi Attila megemlíti, hogy a Ház helyenként a tizenkét méter magasságot is eléri, de így is alacsonyabb, mint a fák lombkoronája. Szól a kilencvennégy, egybefüggő, osztás nélküli homlokzati üvegfelületről, amely átláthatóvá teszi az épületet, valamint az oszlopokon nyugvó, a hanghullámokat vizuálisan megfogalmazó, organikusan lebegő, a szögletes elemeket szinte nem ismerő tetőről, a felületét áttörő, csaknem száz fénykútról, amelyek a természetes fényt vezetik a belső terekbe, közülük több egészen a legalsó szintekig, s akad, amelyik fát ölel körül, életteret adva növekedésének.

A földszinti előcsarnokba, a közösségi térbe lépve lenyűgöző az álmennyezet aranyszínű, stilizált falevelekből összerakott, a fényben különbözőképpen játszó díszítése, s nem kevésbé a nagyvonalú, spirálisan fölfutó, függesztett csigalépcső, amely a galériára és az emeletre vezet. A park szintjén vannak a koncerttermek, a föld alá került a kiállítási terület, az emeletre az edukációs, tudományos helyiségek, a tárgyalók és az irodák. A színterek építészetileg elválnak, tartalmilag azonban pontosan kiegészítik egymást.

Induljunk fentről lefelé – hangzik a javaslat. Tehát először föl, a lépések méretét nagyon is meghatározó szélességű, terrazzo borítású lépcsőn. Az emeleten, a tető látszólag szabálytalan, mindenesetre szokatlan kialakítása alatt koncentrikus körben helyezkednek el a zenepedagógia színhelyei – a digitális archívum, amely elsősorban a magyar könnyűzene történetének dokumentumait tartalmazza, a multimédiás könyvtár és klub, a hang- és videóstúdió –, ahol a gyermekek, kisebbek és nagyobbak, akár iskolai csoportok játékosan és koruknak megfelelően, majd magasabb szinten ismerkedhetnek a zenével és a hangszerekkel, s interaktív kreatív programokon vehetnek részt. Ha kilépünk a szabálytalan alakú emeleti teraszokra, szinte mellvédmagasságból lesznek láthatók a hullámzó vonalú, áttört tető elemei, másutt fák nyúlnak túl a méretes és más-más formájú lyukakon.

S akkor újra lefelé a lépcsőn: a galérián teraszos kávézó várja majd a látogatókat, akárcsak a parkszinten, ezzel is tágítva a kiállításoktól, hangversenyektől, oktatástól függetlenül látogatható közösségi tereket.

A természet és az épített környezet magával ragadó találkozása a földszinti nagy auditóriumban teljesedik ki. A háromszáz személyes, multifunkcionális, süllyeszthető színpadtechnikájú, állítható nézőterű, csupa üveg koncertterem benne él a Városligetben, szinte összenyílik a parkkal, a közeli tóval, a távolabbi Vajdahunyad várával.

Ha úgy tetszik, a természet varázslatos, élő díszlete lehet majd minden hangversenynek.

Ez azonban „csak” a látvány, az igazi nagy kérdés az akusztika volt, a teret körülölelő hatalmas üvegfalak az általános ismeretek szerint nem kedveznek a hangzásnak, pontosan, szinte koppanva verik vissza a hangokat. Most azonban az akusztikai mérések, próbák után úgy tűnik, a Nagata Acoustics szakértelmével sikerült összhangot teremteni a látvány és a zenei hangzás között. Ahogy magyarázzák, az üvegtáblák nem egy síkban csatlakoznak, hanem cikcakkban megtörve a síkot, ezáltal némileg hullámos felületet hoznak létre, így a falnak ütköző hang nem közvetlenül, hanem szétszórva verődik vissza. Emellett a hangok visszacsengésében segítenek a mennyezet fém falevelei, s ha kell, ott vannak még a textilfüggönyök. A kárpitozott székek számának csökkentésével, növelésével is támogatni lehet az akusztikát, amelynek igazi milyensége természetesen csak az eljövendő koncerteken derül ki. A parkszint szemközti oldalán elhelyezett kamaraterem a tökéletes hangzást elősegítő faelemeket kapott.

Még lejjebb megyünk. A föld alatt terpeszkedik a hatalmas kiállítótér, kétezer négyzetméteres alapterülete lényegesen meghaladja a parkszintet, az emeletet, s ez is a ház bravúrja, nem vesz el óriási területet a ligetből, nem terheli a környezetet, mégis alkalmas, hogy tárlataival mindent elmondjon
a zenéről, a zene világáról. Népszerűnek ígérkezik a hangdóm. Kupola a mélyben? Vagy inkább harang? Ki mit lát benne, a lényeg azonban mégiscsak az, amit a háromszázhatvan fokos körpanorámás vetített térben hall a látogató: a természet hangjai meg a komponált alkotások. A zene varázslata.
S következhet a másik „csoda”, a kreatív hangtér, a kiállítás egyik kis termében, ahol megismerhető, előcsalogatható a hang magassága, rezgése, színe, ritmusa. Játék és okulás kicsiknek, nagyoknak.

Spirális, függesztett lépcső töri meg az előcsarnok aranylevelekkel díszített mennyezetű terét (fotó: Mohai Balázs/Liget Budapest)
 
Ami pedig az állandó kiállítást illeti, audioguide segíti a látogatót, pontonként más és más hangot, zenedarabot, zenerészletet közvetít, hogy végigvezessen az első erdei hangoktól a zenetörténet útján, a madárcsicsergéstől, a fák lombjának susogásától, a népzenén, a bölcsődalokon és a siratóénekeken át az egyházi zenéig, a gregoriántól a többszólamúság kialakulásáig. A látványos és szenvedélyes opera megszületésébe és a XVII–XVIII. századi uralkodók nagyvonalúan pártolta zenei életbe is beavat a kiállítás, hogy eljusson a nagy klasszikusok, Bach, Haydn, Mozart, Beethoven művészetéhez, s persze a magyar zeneirodalom alakulásához, a nemzeti operához, Erkelhez. Liszt, Bartók, Kodály, akárcsak a XX. század komolyzenei újítói is jelen lesznek a zenetörténeti tárlaton, éppúgy, mint a könnyűzene, a filmzene alkotói, napjaink változatos zenei világa.

Az első időszaki kiállítás még várat magára, de a tervek szerint a közeljövőben megnyílik, hogy a hazai könnyűzene históriáját elmondja képben és hanganyagban 1957-től a rendszerváltásig.

A parkszintre visszatérve ne feledkezzünk meg a tavasztól élvezhető, fák övezte szabadtéri színpadról, a gyermekeknek különleges élményt ígérő zenei játszótérről, ahol a dobokból, oszlopharangokból, lábbal működtethető sípokból, zenélő párnákból kedvükre csalogathatnak elő hangokat, ritmusokat.

Kilépve még egy pillantás a palánk mögé (mire ez az írás megjelenik, a palánkok eltűnnek). Nehéz szabadulni a gondolattól, ha az építész nem hivalkodni akar, ha valóban a természet és az építészet találkozása az eszménye, ha annak ellenére, hogy talán nem az ideális helyre tervezte házát, mégis amennyire lehet, tiszteletben tartja a környezetet, bármily szokatlan is az alkotása, megteremti a harmóniát. És ez az igazi művészet.