– A környezetvédelemre sokan legyintenek, miközben bolygónk egyre pusztul. Mi változtatta meg gondolkodásunkat a világról?

– Az anyagi jólét átalakította az embert. A megváltozott ember pedig a környezeténél fontosabbnak tartotta saját kényelmét. Sokan biztosan megrökönyödnek, hogy a jólétről beszélek, holott ők úgy érzik, hogy számos nehézséggel küzdenek. A valóság azonban az, hogy mi, magyarok többnyire óriási jólétben élünk. A világ szerencsésebb féltekéjén vagyunk, szinte mindenünk megvan. Ha valaki veszi a fáradtságot és megnézi, hogyan éltek ebben az országban száz évvel ezelőtt, akkor azt láthatja, hogy történt egy „kis” életszínvonal-emelkedés. A háborúkat megélt generációk sokkal jobban becsülték azt, amilyük volt. Ma azonban mindent pocsékolunk. Kidobtuk elődeink örökségét: a világot még egységben szemlélő nézőpontját is.

– Az élelmiszerek tekintetében különösen figyelemre méltó, hogy sok termék kerül a kukákba.

– Az ukrán–orosz háború hatására egyre többen kezdünk elgondolkodni azon, hogy ami eddig megszokott volt az élelmiszer-biztonság terén, az egy pillanat alatt megváltozhat. Tartósan hiányzó cikkekkel számolhatunk, jelentős áremelkedések jöhetnek. Kezd foszladozni az a hamis biztonságérzet, amelyben az európai ember ringatta magát. Az elmúlt harminc évben a fogyasztói kultúra hatására a mentalitásunk jelentősen megváltozott. Ha egy élelmiszer ma túllépi a szavatossági időt, automatikusan kidobjuk, függetlenül attól, hogy jó-e vagy sem. Száz évvel ezelőtt ez nem volt kérdés! Három-négyéves gabonát is fölhasználtak a parasztgazdaságokban – mindennek megvolt a helye.

– Számos „Ne dobj ki!” kampány működik ma.

– Igen, a zero waste food elgondolása jó, de ez nem egy új találmány. Régebben egy háziasszony alapvető feladata volt, hogy a rendelkezésre álló alapanyagokból veszteségmentesen tudjon főzni. Nem volt pazarlás, nemigen keletkezett szemét sem. Ma az emberiségnek az a baja, hogy túleszi magát, és már azért kell harcolni, hogy kevesebb étel landoljon a kukákban. Történik mindez úgy, hogy a világ más részein mindennapi kihívást jelent a betevő falat megszerzése.

– A nagyvárosi életmód tette ezt az emberrel?

– Egész biztos, hogy ez is benne van, mivel eltávolodtunk a természettől, a földtől, a jószágtól. Megváltozott mindaz, ami korábban emberré tett bennünket. Átalakult a hozzáállásunk, elkezdtünk idegenkedni az élet különböző dolgaitól. Az emberiség mára valami kényszeres túlcsomagolási mániával is küzd. Ráadásul le nem bomló műanyagokat használunk ehhez, amelyek szennyezik a környezetet és felszámolják egyes állatok élőhelyeit. Már bele sem gondolunk abba, hogy bizonyos esetekben a csomagolóanyag előállítása többe kerül, mint maga a termék. Ilyen tipikusan az ásványvizek esete.

– Az Istentől való eltávolodásnak milyen szerepe lehet társadalmunk pazarló magatartásában?

– Az isteni gondviselésen sokan ma már csak nevetnek. Mi az, hogy gondviselés? Álmenyországot építettünk magunk köré: azt hisszük, mindenünk van, amit akarunk. Csak be kell menni bármely nagyáruházba, és ott megszerezhetünk mindent. Olyan nincs, hogy nincs. Minden a miénk. A fogyasztói társadalom egy torz képet alakított ki mindannyiunkban. A mostani háború rávilágíthat arra: nem evidens, hogy télen lesz mivel fűteni, és az sem, hogy a boltok polcai mindig tele lesznek áruval.

Az európai társadalom a jólétünkben megfeledkezik arról, hogy nem mindig volt ez így. Száz év alatt elpuhultunk, elszoktunk a járványoktól, elfelejtettük, milyen lehet egy háborús helyzet. A jelen eseményei változtatásra fognak mindenkit sarkalni, nem lesz más megoldás.

– Ezek szerint egy olyan világ köszönhet be, ahol az emberiség jobban megbecsüli magát?

– Nem vagyok túl derűlátó, mivel amikor az európai ember eltávolodott Istentől, akkor egyben az isteni törvényeknek is búcsút intett. Kidobtuk a Tízparancsolatot, aminek következményeit jelenleg is tapasztaljuk: bizonytalan kapcsolatok, hamis eskük, a gyermekáldás nem vállalása, demográfiai krízis. Mindezek összessége egy olyan dezintegrációt fog eredményezni a társadalomban, amely ezek hatására akár teljesen szét is eshet. Megtaposott értékekkel és normákkal egy környezettudatosabb gazdasághoz, életmódhoz visszatérni nagyon nehéz lesz.

– Ugyanakkor évek óta beszélnek a környezetvédelem fontosságáról…

– Éppen ez a baj, hogy csak beszélnek róla. Évtizedek óta tudjuk, hogy az édesvízzel takarékosan kell bánnunk, mégis még mindig ezzel öblítjük le a vécét. Holott a mosógép használt, szürkevizével is megtehetnénk ugyanezt. Ezek most még nem tűnnek komoly problémának, de hamarosan égető ökológiai kérdéssé válhatnak. A nagy baj az, hogy az ökoszemlélet mögött nincs igazi társadalmi gyakorlat és kitartás. Nem elégséges csupán szelektíven gyűjteni a szemetet.

– Akkor mi lehet a megoldás?

– Egy-egy kérdés, amelyet mindannyiunknak fel kell tenni. Tudunk-e bölcsek lenni? Képesek vagyunk-e az áldozatvállalásra? Képesek vagyunk-e saját fogyasztásunkat jelentős mértékben csökkenteni? Egyelőre úgy tűnik, hogy nem. A koronavírus-járvány első 3-4 hónapja arra jó volt, hogy megmutassa: a természet nagyon gyorsan tud regenerálódni – ha hagyják. Hagynunk kell, akkor is, ha ez lemondásokkal jár. Csernobil vagy éppen a 2000-es évi tiszai cianidszennyezés is megmutatta, hogy a természet képes regenerálódni egy bizonyos pontig. Azt azonban, hogy ez az ökológiai szisztémában mikor szakad el visszafordíthatatlanul, nem lehet tudni. Ehhez a sajnálatos ponthoz jutáshoz jó úton jár az emberiség. Ha a felelőtlen magatartásunk az ökoszisztémát végérvényesen megváltoztatja, annak beláthatatlan következményei lesznek. Onnan már nem lesz vissza út.

– Ez valóban nem túl szívderítő…

– Sajnos azt tudom mondhatni, hogy vérfagyasztó jövő fog kibontakozni pár évtized alatt. Ha kihalnak a beporzó rovarok, akkor a termesztett, mezőgazdasági növényeink jelentős arányban ki fognak pusztulni. Onnantól kezdve pedig az éhezés és a háborúk kora köszönt majd az emberiségre. Hogy ez ne így legyen, azon ma kell változtatni, méghozzá mindenkinek. A teremtett világunk egysége közös felelősség. Mindenki tehet valamit azért, hogy a közös jövőnk élhetőbb lehessen. Az első lépés pedig nem más, mint az erőforrások, energiahordozók elpocsékolásának befejezése.