A Várnegyed polgárvárosának északkeleti felén, a Nagyboldogasszony-templomtól a Bécsi kapuig nyúló, különös törésvonalú, manapság Táncsics Mihályról elnevezett utca a XIII. századtól sokféle nevet viselt, eleinte a Szent Miklós domonkos kolostorról nevezték el, de XIV. századi források Szent Mártonként említik, egy Szent Márton tiszteletére szentelt királyi, illetve királynői kápolna nyomán, majd Szombat, illetve Zsidó utcaként, a XVIII. században pedig Joseph Gasse lett a későbbi börtönépület kertjében emelt József-bástya nyomán. Amikor beköszöntött a XIX. század, volt Consilium-, Kammer-, Todten-, Wiener- és Wienerthor Gasse, szabad fordításban Bécsi kapu utca, 1874-től Werbőczy, hogy azután 1948-ban egykori foglyáról elnyerje a ma is használt Táncsics Mihály nevet. Ideindultak az ifjak, hogy érvényt szerezzenek a tizenegyedik pontnak, amely a „statusfoglyok” szabadon bocsátásáról szólt.

Nem valamiféle földalatti, sötét, levegőtlen börtönből vagy az udvaron álló toronyból kellett kiszabadítani Táncsicsot, a kétemeletes József-kaszárnya egyik földszinti szobájában tartották fogva, ablakát még rács sem védte, csupán a deszkát kellett lehántani róla – így jegyezték fel a korabeli írások.

Táncsics kiszabadult, a börtönben csak egyetlen román származású politikus-filozófust, Eftimie Murgut felejtették bent, de ez a ház akkortájt már sok évszázados történelmi múltján és kalandos jövőjén mit sem változtat, mint ahogy azon sem, hogy az épület foglyai között olyan történelmi neveket sorolnak az iratok, mint Batthyány Lajos, Czuczor Gergely, Kossuth Lajos és Wesselényi Miklós.

Miről mesél hát a Táncsics utcai, manapság megint üresen álló, jobb sorsára váró műemlék épület?

Történeti iratok és régészeti munkák sejtették, hogy a középkorban a Régi királyi ház, a Kammerhof, vagy ahogy a dokumentumok még emlegetik, a Magna Curia Regis, a király magánlakosztálya, ha úgy tetszik, ágyasháza állhatott ezen a helyen. Tekintettel a kialakult tulajdonviszonyokra, amelyről a későbbiekben még szó esik, a második világháború után kizárólag tudományos szempontból, a teljes feltárás és bemutatás reménye nélkül kutathatott a kert hatezer négyzetméteres területének nyolcszázaléknyi töredékén Zolnay László, a Budapesti Történeti Múzeum Középkori Osztályának vezető régésze, akinek a nevéhez a budai várpalota és a polgárváros területén számos kiemelkedő jelentőségű ásatás és feltárás fűződik. Köztük a dokumentált, de máig betemetett középkori nagy zsinagóga a Táncsics utca keleti oldalán, valamint a meglelt és felszínre hozott budavári gótikus szoborlelet-együttes. Zolnay László 1962-ben azonosította és dokumentálta a Régi királyi ház föld alatt rejtőző falmaradványait.

Újabb évtizedek múlva Bencze Zoltán régész A budavári Táncsics Mihály utca 7–9. rövid története című, 2014-ben publikált tanulmányában jegyzi meg, hogy „Ottokar von Homeck verses krónikája szerint 1301-ben az ifjú Vencel királyt (magyar királyként a László nevet viselte) a Kammerhofba, a király szokásos lakóhelyére vezették szállásra”.

A budai Kammerhofot, amelynek maradványai, falazatai a mai járószint alatt hat-nyolc méterrel lehetnek, IV. Bélához köti a régészet és a történettudomány, amely egyben valószínűsíti, hogy talán már az ő korában, a XIII. század derekán, de legkésőbb III. András idején kerülhetett ide az első budai pénzverde is. A jó ideig fontos épület azonban lassan veszített jelentőségéből, hogy azután Nagy Lajos király 1381-ben a pálos szerzetesrendnek adományozza. A XV. században Cillei Hermann horvát-szlavón bán, majd a váci püspökség tulajdonolta a XVI. századra tornyokkal megerősített, püspöki palotává növelt épületet.

A közelmúlt régészeti feltárásai szerint az első, patkó alakú bástyát a XV. század végén emelték, valószínűleg a közeli középkori épületek anyagából, erről beszél helyenként a reneszánsz kőtöredékeket használó gótikus falazat. Az 1530-as évekre datált óolasz típusú, húsz méter szélességű, Dunára néző, robusztus Erdélyi-bástya Szapolyai János király rendelkezésére épülhetett meg. Tervezője az olasz hadmérnök, Domenico da Bologna lehetett. Sokáig szolgálhatott erős védműként, hogy azután évszázadokig rejtőzködjék a föld alatt. Miután Buda várát 1686-ban sikerült visszafoglalni a törököktől, az ostrom iszonyatos pusztítása után, 1720 táján épült fel a Szent József-lőportár, feltételezések szerint Johann Matthey hadmérnök tervei nyomán. A helyreállítások során a területet valószínűleg feltöltötték, így a téglalap alaprajzú, délkelet felé toldalékkal emelt kétszintes, zömök épületet, amelynek falvastagsága kétméteres, belső boltozatai súlyosak, úgy vágták bele az udvar feltöltésébe, hogy északi sarkának kialakításakor figyelembe vették a középkori kaputorony maradványait, így nemcsak maga a lőportorony, mint a XVIII. századi katonai létesítmények egyik utolsó példája fontos emlék, de becsesek a hajdani falazatok is. A vári lőporraktárakat II. József parancsára 1784-ben, tartva a robbanásveszélytől, a városfalakon kívülre költöztették, de az épületet megtartották, s ha nem Táncsics majdani fogdájaként is, de börtönnek használták, amikor új korszak következett a várbeli épület kalandos történetében a XIX. században.

Korábban két kisebb barokk ház állhatott a hatalmas telek utcai frontján, ezeket egyesítették a József-kaszárnya építkezésekor. A ház valamikor 1810 és 1830 táján nyerte el ma is látható, késő barokk, kora klasszicizáló formáját. Az utca felé tekint a kontyolt nyeregtetős, kilenctengelyes, övpárkányos főhomlokzatú, földszinten könyöklővel díszített ablakú, középtengelyében kosáríves kapuzatú épület, amelynek belső, a Dunára panorámával nyíló kertjében a tíztengelyes hátsó homlokzat földszintjét kosáríves árkádsor kíséri.

S bár Táncsics és a korábbi foglyok kiszabadultak 1848-ban, a következő évben drámai idők következtek a házban. Hadbírósági eljárások színhelye lett, sőt a krónikák négy, itt végrehajtott kivégzést is feljegyeztek. A kiegyezés után kormányzati irodának használták az utcai frontot, az 1887-ben emelt udvari mellékszárnyba költözött a Katonai Térparancsnokság, és itt volt a helyőrségi börtön is.

A XX. században, a két világháború között a Pénzügyminisztérium bélyegjövedék és jogilleték hivatala telepedett a Werbőczy utcai házba, amely a második világháború, Budapest ostroma során csodával határos módon viszonylag csekély, csak a tetőzetet érintő sérülést szenvedett. Ám nem értek véget kalandjai: 1946-ban, hivatalosan 1948-ban háborús jóvátétel keretében az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének tulajdonába került a történelmi épület, amelyben eleinte az amerikai nagykövetség védelmére érkezett tengerészgyalogos-szakasz lakott, utóbb inkább pihenőhelyül használták a házat. Aki abban az időben arra járt, csak azt láthatta, amint a katonák autóval, sietve megérkeznek, az utcán talán sosem sétáltak, viszont annál inkább kedvelhették az óriási belső kertet. Az enyhülés időszakában pedig a nagykövet a kertben fogadta vendégeit a július negyediki nemzeti ünnepen. A történet pikantériájához tartozik, hogy 1985-ben Budapest visszakapta a lőportár épületét, ám mert amerikai terület volt a kert, a tornyot jelképes bérleti díjért, állítólag évi egy dollárért kiadták az Egyesült Államoknak.

Amikor 2006 júniusában George W. Bush elnök Budapestre látogatott, megszületett az elvi egyezmény a nemzeti emlékként számontartott Táncsics-börtön épületegyüttes ingatlancseréjéről. A szándéknyilatkozatok, a közterület-használati szerződések után a megállapodást 2007. szeptember 10-én Göncz Kinga külügyminiszter és April Foley nagykövet írta alá. Ennek értelmében újra magyar tulajdon lett a Táncsics-ház, a Béla király út 1–3. és a Széchenyi rakpart 12-es számú épület, cserébe az Egyesült Államok felújítva megkapta a nagykövetség melletti Szabadság tér 10. és 11. számú palotát.

Mire a valóságos cserére sor került, 2013-at írtunk. Persze addig már elkezdődött a tervezgetés, ötletelés, ki mit tenne az áhított és végre visszakapott épülettel. Nem lehet mondani, hogy a magyar államot, a hatóságokat, Budavár önkormányzatát, az építész- és műemlékes szakmát derült égből villámcsapásként érte volna a hír, mégis szembesülni kellett a ténnyel, nincs egységes koncepció, nincs döntési helyzetben lévő gazdája
a feladatnak, nincs, aki kimondja (azóta sem),

mi történjék a hatvan év után újra magyar tulajdonba került épületegyüttessel.

Érkeztek az ötletek, az önkormányzat első ajánlata döbbenetes volt: épüljön luxuslakópark a Duna felőli oldalon, ez szerencsére gyorsan lekerült a napirendről. Aztán jött a többi, legyen nemzeti emlékhely, kerüljenek irodák – talán a kormány Várba költözésével – a házba, vagy nyíljon a termekben múzeum, divatosan szólva „közösségi tér” családoknak, gyerekeknek, esetleg kávézó…

Ám a tétlenkedés közben egyetlen valóban fontos és határozott gesztusként 2018-ban megkezdődtek a kertben a feltárások. A Budapesti Történeti Múzeum régészei Terei György vezetésével munkához láthattak a telek alsó szintjén, az egykori lőportárnál áshattak. A feltárás során négy-hat méter magas, erőteljes falakra bukkantak, amelyek a védmű építéstörténetét is jól érzékeltetik, s megmutatják, hogyan formálódhatott a terület, hogyan jött létre a mai járószint. Egykori építmények lettek láthatók, köztük a szinte teljesen ép felvonóhidas kapu bronzcsigával, kapupántokkal, retesszel, lakattal, perselykővel, emellett értékes leletek: éremkincs, ágyú- és puskagolyó, pipa és kerámiatöredék. A következő évben sor kerülhetett a feltárt helyszín, valamint a leletek bemutatására Az első bástya című kiállításon a Budapesti Történeti Múzeumban.

Akkoriban a Táncsics utcai kapuhoz hatszög alakú, kék faépítményt helyeztek, mondván, középkori puskacsövet imitál. Mindenesetre áthaladva a kapualjon a történelmi időket ábrázoló táblák mellett kitárulkoztak a belső udvaron feltárt romok, jól érzékeltetve, hol lehettek egykor az épületek, hol a régi kert. De az is nyilvánvaló volt, hogy a területnek most csak töredékére szorítkozhattak a régészek, sok munka vár még rájuk.

Azóta eltelt két év, 2020 nyarán még megnyílt a ház, tavaly már nemigen, most a Babits sétány felől tömör, szöges fémkapu torlaszolja el a kertet, a feltárt emlékeket illetéktelen szemek elől a Táncsics utcai kapu is zárja. Egyelőre újabb feltárásról nem esik szó, pedig érdemes lenne továbbhaladni, jó lenne, ha előkerülhetnének a Kammerhof maradványai. Erre azonban úgy látszik, várni kell, de nem kisebb baj, hogy a Várkapitányság Nonprofit Kft. gondnokolta épület felújításáról, bemutatásáról, bármiféle méltó, koncepciózus hasznosításáról sem hallani. Az egykori kaszárnya, sok polgárvárosi épülettársához hasonlóan üresen pusztul. S csak reménykedni lehet, hogy amint valaha Táncsics, egyszer ez a ház is kiszabadul a meglévő műemlékeket nem becsülő gondatlanság rabságából.