Író volt, építész és urbanista, ez utóbbihoz tartozik köztisztviselői tevékenysége, amely a gyakorlatban nyert értelmet. Granasztói Pál (1908–1985) pályafutását 1934-ben Budapest Főváros Városrendezési Ügyosztályán kezdte, majd 1945 és 1948 között, az intézmény hatalompolitikai megszüntetéséig a Fővárosi Közmunkák Tanácsa szolgálatában tevékenykedett osztálytanácsosként, utóbb miniszteri tanácsosként. Ezután az Építésügyi Minisztériumban dolgozott 1953-ig, majd 1957-től 1958-ig.
A múlt század hetvenes éveiben fiatal építészhallgatóként, a „reálszocialista” oktatásban elsősorban műszaki kérdésekre kondicionálva – nyersebben szólva: idomítva – eleinte nem is igen értettem sem Granasztói, sem a hozzá szellemileg és társadalmilag közelálló Harrer Ferenc írásaiban, hogy mi ez az egész „cirkusz” a közigazgatás, a jogszabályalkotás, az ügyfelek érdekei körül. „Ellenméreg” ugyan volt. Részben édesapám – aki kollégája és barátja volt Granasztói Pálnak – elbeszélései révén, részben saját családom történetéből. Elsősorban szombathelyi polgármester dédapám tevékenysége alapján volt némi elméleti elképzelésem arról, hogy mi is az az önkormányzati autonómia. A tanácsi rendszer későbbi lazulása ellenére sem tett sokat azért, hogy az ember e téren gyakorlati tapasztalatokra is szert tehessen. Erre példa Granasztói írásából: Harrernek egyszer egy pártfunkcionárius azt magyarázta, hogy nem kívánják a kommunális autonómiát korlátozni, mire Harrer azt válaszolta (emlékezetből idézem): De hiszen azt csinálják reggeltől estig!
Arra viszont csak lassan jöttem rá, hogy a helyi közösség demokratikus jogainak egyik lényeges, sőt központi eleme a településfejlesztés és -rendezés. Hogy e két terület feladata a nyilvános folyamatokban létrejövő koncepcióalkotás, az egymással ütköző érdekek lehetőleg minél igazságosabb egyeztetése, s mindehhez az önkormányzati és az állami szolgálatban egyaránt szakképzett, lojális és demokratikus szellemiségű tisztviselői karra van szükség. A gyakorlatban erre csak akkor került sor, amikor 1979-ben átköltöztem, „reálszocialista” olvasat szerint disszidáltam Hamburgba, és gyakornokként az ottani közszolgálatba léptem. Ez irányú érdeklődésemet édesapám mellett kétségkívül Granasztói Pál és Harrer Ferenc keltette fel, példájuk, személyes tartásuk nevelt hivatástudatra.
Az Egy patrióta élete – Magyarországon, a XX. században című visszaemlékezés kéziratára néhány éve bukkantak rá a leszármazottak Granasztói Pál hagyatékában, s unokája, Granasztói Olga rendezte sajtó alá. A könyvet olvasva azt tapasztaltam,
az író a politikailag akkoriban kényesnek számító témákkal egészíti ki
az óvatos öncenzúrának köszönhetően a Kádár-korszakban megjelenhetett műveit.
Az 1970-es évek végén írt memoárt szerzője ugyan kiadásra szánta, de „patrióta” szemlélete miatt a kétes emlékű, magát szocialistának mondott időszakban nem érezte publikálhatónak. A fél évszázadot felölelő történetben életének, hivatásának állomásait leírva a főváros, illetve az ország építését irányító hivatalokban, szervezetekben végzett városépítészeti munkáját örökítette meg, rávilágítva, miként befolyásolták a politikai változások az építésztársadalom és a városépítészet lehetőségeit, s az olvasó végül megérti, hogy a konzervatív polgári származású, de baloldali érzületektől áthatott, helyét kereső, a fordulatok miatt minduntalan erősen vívódó Granasztói hogyan vált a korábbi lokálpatriótából 1956 hevületében patriótává.
Különösen érdekes és az Ukrajna elleni orosz támadás által tragikus aktualitást kapott életművének az a része, amelyben Budapest második világháború utáni újjáépítésével foglalkozik. Ez szerepelt Itthon éltem című könyvében is, Granasztói önkritikára képes szellemiségét dokumentálva. Leírja, hogy az akkori fiatal építészek közül sokan Fischer József szociáldemokrata politikus, építész, a Közmunkatanács elnöke körül csoportosultak, s részben – ez visszatekintve látszott – irreális, délibábos álmokat kergettek: (…) olyan tervet például támogattam egy ideig, mely a Teréz- és az Erzsébetváros teljes átmetszését javasolta a Nagymező utca tájékán, széles, emelt autópályával, mely az Andrássy út fölött is áthaladna – és még más ehhez hasonlókat. (…) Olyan ötletek merültek fel (…), mint például az, hogy a Keleti pályaudvart meg kell szüntetni és egy újat, nagyot építeni beljebb, a Népszínház utca tájékán, a körútra nyílóan, a fél Józsefváros lebontásával. (…) Az egyik legkiélezettebb ügy a Rókus Kórházé lett. Az öreg épület elbontása, helyén új kórház építése évtizedek óta program volt. Most ez is megsérült, de viszonylag kevéssé. Felmerült a helyreállításának szüksége, kórházként. A szélsőséges kollégák követelték, hogy ne engedjük helyreállítani. Én ezt nem éreztem reálisnak az adott helyzetben. Fischer mellém állt. (Itthon éltem, Budapest, 1971)
Granasztói hamarosan rájött, hogy az épületállomány súlyos veszteségei ellenére a fennmaradt műszaki infrastruktúra – különösen a háború utáni gazdasági helyzetben és a súlyos lakáshiány miatt – ellenáll az alapvető szerkezeti beavatkozásoknak. Saját és kollégái akkori hozzáállását így jellemzi az Itthon éltem kötetben: Gazdaságosságról, az ország teherbírásáról fogalmunk sem volt. Külföldi kölcsönökről ábrándoztunk. S még akkor is ily merészen gondolkoztunk, amikor térképszerűen felmértük városszerte a romos házakat, hogy megítélhessük az átalakítás reális lehetőségeit. Valójában kevesebb volt, mint amilyennek látszott.
A külföldi kölcsönöknél Granasztói a Marshall-tervre céloz, amelyben Magyarország – más, szovjet megszállás alatt álló kelet-közép-európai országokhoz hasonlóan – kommunista nyomásra nem vett részt. Ha meggondoljuk, hogy például Nyugat-Németország újjáépítésében milyen fontos és átütő szerepe volt a Marshall-segélynek, amely a „segély az önsegélyezéshez” eszméjén alapult, nem lehet eléggé elítélni a magyarországi ostoba elutasítást, amely mögött persze a szovjethatalom akarata állt.
Granasztói a köztisztviselői ranglétrán politikai okokból nem érhette el azt a fokot, amely őt kétségkívül megillette volna: valamennyire is „normális” körülmények között az Építésügyi Minisztérium államtitkáraként kellett volna befejeznie pályafutását. Granasztói nem lett államtitkár: mint egy helyen írja, kissé úgy érzékelte helyzetét, mint egy énekesmadár, ismét csak emlékezetből idézem: önfeledten énekel kalickájában, és nem veszi észre, hogy körülötte kövér macskák settenkednek. A képben maradva: a „kövér macskák”, átlényegülve bár, de ma is léteznek, viszont a demokratikus és jogállami berendezkedés most esélyt ad karmaik visszanyesésére. S bízom abban, hogy Granasztói személyes példája – odaadása a szakma iránt, korrektsége, szaktudása, szellemi nyitottsága, szociális elkötelezettsége – továbbra is hatással van és lesz az önkormányzati és állami tisztviselői karban az építészettel, a városrendezéssel, területfejlesztéssel foglalkozó kollégáinkra.
A szerző címzetes egyetemi tanár, várostervező, a Berlini Építészkamara tagja
Borítókép: Granasztó Pál (jobbra) író-építész, Nagy Tibor és Rapcsányi László riporterrel a Magyar Rádió Stúdiójában (1968). Fotó: Szalay Zoltán/Fortepan
