A tejeszacskó a szocializmus egyik „vívmányaként” érkezett meg a hetvenes évek elejének falujába, hogy kényelmesebbé tegye a munkássággal és az értelmiséggel szoros szövetségben élő, erre az időre már a termelőszövetkezetekbe kényszerített, sokszor szó szerint oda bevert parasztság életét. Enyhülő idők voltak ezek, az országot a lassan öregedő „első titkár” vezette, aki némely tévés szereplésekor biztatóan népére „csippentett”, hunyorított a szemével, mintegy jelezve, hogy nem baj, ha az a megélhetéséhez megkeresi a kiskapukat.
Az egyik ilyen kiskapu pedig falun a háztáji gazdaság volt, amely nélkül nem nagyon lehetett „ötről a hatra jutni”, ahogyan akkoriban nálunk otthon is sűrűn mondogatták. Mert a szüleim is – bár a rendszer már létrejöttekor lenullázta mindkét családot – szerettek volna boldogulni, ötről a hatra jutni. Nagyszüleimet, apámmal együtt
mint kulákokat, kitelepítették a Hortobágyra, a családi házra, állatállományra és a földekre a párt és a téesz tette rá a kezét.
Anyai részről a Szibériából hozott betegséggel birkózó nagyapa helyett anyám lett a téesztag, hogy legalább a ház, a kert és az állatok egy része megmaradjon.
Egy egész ország szeretett volna itt akkoriban ötről a hatra jutni, sokan ezért is léptek be a pártba, így lett a végére a több ezer igazolt partizán mellett vagy nyolcszázezer párttag is. Mi egyik társasághoz sem tartoztunk, sőt igencsak össze kellett szednie magát a családnak, hogy ebből az ötből valahogyan mégiscsak hat legyen. Így hát ahogy az építkezés után a család anyagi helyzete lehetővé tette, apám vett két tehenet. Pontosabban borjakat, mert az olcsóbb volt.
Egy egész ország szeretett volna itt akkoriban ötről a hatra jutni – hetvenes években épült házak Lövőn (forrás: Bárdos Veronika, Győr, Wikimedia Commons)
Mivel akkor még nem volt istállónk, nem otthon tartottuk a gyorsan növekvő jószágokat, hanem Jóska bátyáméknál, apám nagybátyjánál, két házzal odébb. Az ő két marhája mellé lettek bekötve a mieink is, ott volt elég hely; régebben nagy gazdaságot vitt az öreg.
Ide ha esett, ha fújt, a kertek alatt kellett átjárni, etetni, itatni többször is naponta.
Ez hajnalban, a munkásbusz fél hatos indulása előtt az apám feladata volt, akkor én még az igazak álmát aludtam. De mindig felébredtem egy kicsit, mert apám megpuszilt minden indulása előtt, most is ott érzem még a borostáját az arcomon. Jóska bátyámnak pedig a sűrű, tömött ősz bajuszára és mindig viselt kék kötényére emlékszem. No meg a földes konyhájukra, és azokra a kenyérhéjakra, amelyeket mindig megkaptam, mert feleségével, Rozi ángyival együtt nem nagyon volt már foguk, nem tudták volna elrágni.
Németbükkös temploma (forrás: Ueb-at, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)
Jóska bátyám az én Ignác nagyatyám testvére volt, a lányai hamar férjhez mentek. Egyszem Jóska nevű fia, aki a gasztonyi nemzetőrség választott parancsnoka volt, 1956 november 7-én, családjával és a szekérre pakolt, hirtelen összekapkodott holmijukkal átmentek az erdőn a Trianonban az osztrákokhoz került Németbükkösre. Apám, mint a helyi nemzeti bizottság egyhangúan megválasztott elnöke, éppen az erdő alatt szántott, amikor mellé értek, és mondták, hogy jöjjön, mert a szomszéd faluban már lövik agyon a forradalmárokat az oroszok. Aztán nem kell itt nagy dolgokra gondolni, a szentgotthárdi járási nemzeti bizottság küldött nekik két duplacsövű vadászpuskát, ezekkel őrizték váltásban a falu két végét, nehogy a zavarosban valaki erre halásszon. Még aztán átvették a tanácstól az ügyek intézését,
a párttitkárnak meg szóltak, hogy maradjon most inkább otthon; talán csak ennyi volt 1956 Gasztonyában a forradalom.
No, de ugorjunk előre a reménysugaras 56 októberétől jó tíz esztendőt, amikor is pártunk és államunk kísérletezni kezdett a pasztőrözött tejek műanyag zacskós forgalmazásával. Haladni kellett a korral, a korábbi, visszaváltható üveges megoldás macerás volt: házilag jól el kellett mindig mosni, aztán az újratöltés helyére szállítani, ott újra kimosni, majd megtölteni ezeket az üvegeket.
A háztartások legalább harmadában ott voltak a tehenek (forrás: David Monniaux, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)
Mint „vívmány” érkezett meg tehát a zacskós tej az ÁFÉSZ gasztonyi boltjába is, de akkoriban még kevés kellett belőle, mert a háztartások legalább harmadában ott voltak a tehenek, aki pedig jó tejet akart inni, az háztól vagy éppen a tejcsarnokból hordta haza magának a fehér italt. Jól emlékszem,
akkoriban erősen reklámozni is kellett a bolti tejet és más tejtermékeket,
leginkább azt bizonygatva, hogy az tisztább, egészségesebb, mint ami a tehén tőgyéből fáradságos munkával a „zséterbe”, a fejésnél használt, fehér zománcos, füles, kiöntős bádogkannába kerül.
Hogy aztán mégis nálunk is megjelent a hetvenes évek elején a tejeszacskó, az csak úgy lehetett, hogy anyám a falun szokásos ajándékkal tele kapta valamelyik barátnőjétől. Mert ezekbe a strapabíró fehér műanyag zacskókba jól lehet ezt-azt (vetőmagot, babot, mákot, kiköpesztett tökmagot) tárolni, szállítani. Így jutott nekem is belőle, aki akkoriban már a „tehenek után voltam állítva”, tehát önállóan hajthattam ki még reggel hét előtt a két állatot a legelőre. Aztán ezeket a korai órákat használtuk arra is, hogy a vacsorára való gombát összeszedjük.
A tikgombák mellett a „csepörkéket” szedtük össze a harmatos fűből. Mégpedig legtöbbször egy-egy literes tejeszacskóba, így aztán nyaranta vagy kora ősszel a családi vacsorát is szinte megteremtettük. Mert a tikgombát, a szeletekre vágott, megtisztított csepörkét hagymával jól megpirítottuk, aztán annyi tojás került rá, amennyit anyám éppen jónak gondolt. Már csak egy kis kenyér kellett hozzá, utána meg lehetett is lassan menni aludni, mert falun a gyereknek is korán kellett kelni, mert akkoriban mindenkinek megvolt a maga feladata.
Nyitókép: Szekfűgomba (forrás: Lord Mayonnaise at Mushroom Observer, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)
