Ez a szeszélyesen kanyargó út a régi időkben Vas vármegye akkori székhelyét Vasvárt és a stájerországi Grazot kötötte össze, egyben a falu főutcáját is adta, manapság is Fő utca a neve. Ahhoz, hogy hajnalban a férfiak eljussanak a vasútállomásra, azután a 424-es, párába, füstbe burkolózott gőzösök vontatta vonatokon a munkába, le kellett takarítani a havat erről az útról is. Kiadós éjszakai havazások után azonban legelőbb el kellett lapátolnia mindenkinek a ház bejáratától az útig. Még most is hallom, amint hajnalonta a fából készült hólapátok tompa, mély hangon megszólalnak a betonjárdákba, kavicsozott bejárati utakba ütközve.
Lapátolással indult a nap azokban az időkben, azután
a téesz erdőgazdálkodási üzemágában használt, termetes muraközi lovakat vetették be a postaút letakarítására.
Ezeknek az erőteljes jószágoknak a munkája egyébként a kivágott rönkfa összehúzogatása, „kiközelítése” volt az erdőn. De ezeken a réges-régi teleken két, V alakban összerótt, az utat teljes szélességében átérő, súlyos tölgygerenda elé fogták be őket párosával. Aztán az orrukból nagy párákat fújtatva, mint valami gőzmozdonyok, komótosan végighaladtak Gasztony utcáin, letolva azokról a havat.
Lovas hóeke 1958-ban (Fortepan, adományozó: Chuckyeager tumblr)
A fejlődés később elhozta azokat az időket is, amikor a Fenyvesalja MGTSZ traktorjai után kötötték ezt a gerendamonstrumot, amely megoldás már nem volt annyira tökéletes, hiszen a traktor széles hátsó kerekei annyira összetömörítették a hóeke előtt a havat, hogy nem is sikerült teljesen megszabadítani attól az aszfaltos felületet. (A KPM sószórós, narancssárga hóekéi ekkoriban talán még tervezőasztalon sem voltak.) Aztán ha jött egy kis nappali felmelegedés, néhány fok plusz, akkor estére
valóságos jégpálya lett a mi girbegurba postautunk. Hihetetlen, de nagyszerűen lehetett korcsolyázni rajta,
én is kipróbáltam jó néhányszor, amikor nagyobbacska gyerkőcként megkaptam első „csavaros” korcsolyámat.
Az első igazán nagy hóra még kisgyermekkoromból, a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról emlékszem. Pöttöm legényke lehettem, de még most is látom magam előtt, hogy nálam magasabbak voltak az udvaron kilapátolt, a pajtához, istállóhoz vagy a bejárati kapuhoz vezető utak szegélyezte hófalak. Édesanyám sokszor mesélte később, hogy merész fiúcska lévén, fel szerettem volna deríteni a hófalakon túli világot is, aztán úgy elsüllyedtem a hóban, hogy egy arra járó ember rántott ki abból, és állított újra talpra az ellapátolt részen.
Szánkózni már nagyon korán, még az iskoláskor előtt elkezdtünk. A magasan futó postaútról a jóval alacsonyabban fekvő Gyöpszerbe levezető utak, lejtők voltak a szánkópályáink. Mivel a falu eme részében akkoriban csak egy autó volt (és télen az is jobbára a garázsban állt), nem kellett balesettől tartanunk. Amikor aztán estére kijegesedett az út, valósággal repült rajta a szánkó, kinek milyen volt. Mert a kereskedelemben kapható szánok mellett akkoriban még
előkerültek a két háború között készült bognár- és asztalosmunkák is.
De volt néhány, az ülőkéje kivételével teljesen vasból, a kovácsmester, vagy valami vassal dolgozó gyári munkás által összerakott darab is. Ezek voltak a súlyuk miatt talán a legjobbak a kora estig tartó, a közvilágítás miatt villanyfényes, távolsági versenyeken.
Hogy aztán reggelre, a legnagyobb bosszúságunkra azok a gaz felnőttek felhintsék hamuval a mi jól bejáratott, pompás szánkópályánkat. Mert hát az öreg nénikéknek is fel kellett jönniük a Gyöpszerből, mondjuk a boltba, meg persze azok sem szívesen csúszkáltak a meredek parton, akik kora reggel biciklivel indultak a vasútállomásra. A hamunak, amit talán egy kis sóval is összekevertek, van egy olyan gonosz tulajdonsága, hogy megolvasztotta a havat, jeget. Meg hát jelentősen visszafogta a szánkót is, ha ráment az ilyen, meghintett felületre a magunkfajta szánkóversenyző.
Síléceink is voltak, méghozzá sokszor egészen profi darabok. Olyanok is, amelyek talán a második háborúból, a mindent menekíteni akaró, nagy visszavonulásból maradtak a faluban. Nekünk, kicsiknek ezek a katonai lécek még eléggé ormótlanok, irányíthatatlanok voltak. Így aztán otthon vágtak le az orrából és a végéből is egy-egy darabot. Ezzel meg az volt a baj, hogy a csonkolt lécek a felhajtott orruk nélkül befúródtak a mély hóba. De a lovas hóekék által letakarított, a szánkókkal megdolgozott partokon egészen jól lehetett velük siklani. No meg persze jó nagyokat esni is, de a síelés már akkoriban is menő dolog volt, mit törődtünk mi azokkal az amúgy is gyorsan elmúló, kék-zöld foltokkal.
Fakutyázó gyerekek (Fortepan adományozó: Bor Dezső)
Egy ilyen „csonkolt” lécpár, az azóta leselejtezett, modernebb darabok mellett még mindig ott van a szülői ház padlásán. Mint ahogyan ott van az édesapám készítette fakutya is. Amikor először mondta, hogy fiam, csinálok neked egy fakutyát, el nem tudtam képzelni, mi fán teremhet az a fakutya. De a munkálatokat végignéztem, és már az elején kiderült, hogy ebből valami szánkóféle lesz. Alacsony jószág volt, az ülésére éppen ráfért a fenekem, de szépen össze volt csapolva, és került az orrához a lábamnak támaszték is. Az „éle” két kiselejtezett bádogvödörnek (ilyeneket használtunk a tehenek itatásánál, s ilyenekben vittük a moslékot a disznóól vályújához is) a nyele, vagy a fogantyúja volt, szépen kiegyenesítve, és ráigazítva a törpe szánkó talpára. Aztán két, kellő hosszúságúra vágott mogyorófa bot végébe belevert apám egy-egy szeget, majd lecsípte ezek kalapját, amivel megoldódott az én fakutyám mozgatása is.
Fakutyája akkoriban nem is volt több gyereknek a faluban, így
amikor befagyott a Gasztony alatt csordogáló Vörös-patak, a többiek csak nézték, hogy nekem milyen pompás, jégre termett járművem van.
A fakutya pedig a botokkal (gasztonyiasan szólva „böködőkkel”) jól meghajtva, valósággal repült a jégen. Most meg visszarepített a múltba is, a hatvanas évek végére, vagy a hetvenesek elejére, amikor még olyan igazi telek, nagy havak is voltak.
Nyitókép: Fortepan adományozó: Horváth József
