Gasztony közepén a házhelyeket hajdanában három kisnemesi család bírta. Voltak a Mesterházyak; apai nagyanyám is az volt, aztán a Czirákyak, házszám szerint nézve az előttünk lévő szomszédok. Aztán jöttek a Pálffyak telkei, amelyek közé valamikor a XIX. század végén beékelődött a Dolgos család, akik 1945 után kommunisták lettek (ne is essék több szó róluk).

Csak azért mondtam el mindezt, mert kilencévesen a szomszédba jártam át Bubót nézni. A hatvanas évek első felében, a régi kisnemesi kúria tégláiból épült Kádár-kocka tágas első szobájában volt a készülék. Sokszor egyedül ültem előtte, mert kora esti tévézéseim idején még mindenki tette a dolgát az állatok körül vagy másutt a háztartásban. Az élet akkoriban egyébként is még főként a ház konyhájában zajlott.

Kérem a következőt! (forrás: port.hu, Wikimedia Commons)

 

Így aztán az is előfordult, hogy egy obsitos nagypapával, első világháborús vén huszárral néztem a Bubót, akinek – ahogy a beszélgetésekből megtudtam – valahogy sikerült a vereség után hazamentenie az egyenruháját, de még a kardját is. Ezek pedig talán még mindig ott vannak a szomszédban, leginkább a padláson, ahová a falusi házaknál minden fel szokott kerülni, ami akkor éppen haszontalan, de egyszer talán még jó lesz valamire. (Ha legközelebb hazamegyek, meg is kérdezem az én jó szomszédomtól, a családi Lada 1300 S, majd az ugyancsak 1300-as Suzuki Swift kiváló „doktorától”, Cirától, hogy mi is történt ezekkel a kincset érő rekvizitumokkal.)

A másik May Károly hős, Kara Ben Nemsi kalandjairól még 1965-ben forgattak Spanyolországban filmet a németek. A XIX. századi Törökországban játszódó történet főszereplője régi jó ismerősünk, az Old Shatterhand figuráját is megjelenítő Lex Barker volt. Hogy a lassanként már derülgető, de azért még elég sötét létező szocializmusban, amikor még arról is gondoskodtak, hogy egy új fordítással kiheréljék May Károly híres regényfolyamát, hogyan nézhettünk mi ilyen filmeket, annak egyszerű a magyarázata. Gasztony ott van az osztrák határon, és

az ORF1 sugárzását a vasfüggöny sem tudta megállítani.

Az osztrák köztévé pedig vasárnap délutánonként műsorára tűzte a May Károly műveiből forgatott német filmeket.

Karl May Kara Ben Nemsinek öltözve (forrás: Max Welte (Max Moritz Welte, 1877-1934), Public domain, Wikimedia Commons)

 

Ezeket azonban már nem a szomszédban néztem, addigra ugyanis a közös ministrálások révén jó barátaim lettek a Kóczán fivérek. A tehetősebb családnak szintén volt tévéje, így aztán a nyári búcsúkban vásárolt fröccsöntött pisztolyokkal, dugóspuskákkal erősen felfegyverkezve beültünk a tévé elé, s ha kellett, mi is besegítettünk, amikor a jók (Old Shatterhand, Winnetou és aktuális barátaik) nehéz harcukat vívták az ellenséges indiánokkal, vagy éppen a csavargók (trampok) bandáival. Durrogott a dugós puska, csattogott a forgótáras revolver ilyenkor rendesen, és mi valahol ott belül

nagyon örültünk, hogy részt vehettünk a világ rendjének helyreállításában.

Varázslatos délutánok, kora esték voltak ezek. Különösen a már emlegetett, Az ezüst oroszlán birodalmában című, német-spanyol koprodukcióban forgatott film utolsó képsoraira emlékszem élénken. A másfél órás, a szokásos May Károly-i szereplőket (a rettenthetetlen hős, a kissé ütődött, de ha kell, keményen helytálló barátja, a veszélybe kerülő szép nő és szerelme, a sebhelyes arcú, rendezetlen ruházatú, de jól felfegyverzett banditák) felvonultató film végén, egy óriási sziklafalban, barlangokban élő keresztény közösséget ostromolnak kincseikért a muszlim banditák.

A napszállta után felvett képsorok az igazán látványosak, amikor kigyulladnak a barlangokban a fények, a sziklafal tetején pedig egy hatalmas fakeresztet világítanak meg a fáklyák. Ezek a képek ott gyermekként valósággal beleégtek a retinámba, és

fel-felbukkannak néha, amikor éppen keresztények szenvedéseiről, kínhaláláról szólnak a hírek.

De gyerekkoromban, a hetvenes évek második felében a létező szocializmusban is üldözték a keresztényeket. Így például sokan igencsak meggondolták, hogy beírassák-e gyereküket a természetesen csak a tanórák után, heti egy alkalommal megtartott hittanórákra. Amikor leginkább futottunk volna már ki az iskolából, amerre csak láttunk. Nem is volt sok hittanos, volt olyan év, hogy csak kettesben ültünk ott a Császár Pistivel, aki most a Szombathelyi Egyházmegye püspöki helynökeként terelgeti a nyájat.

Karl May-illusztráció: a fa alatt Old Shatterhand és Winnetou (forrás: A. Hrdlicka, Public domain, Wikimedia Commons)

 

Az is érdekes így utólag, hogy nem tudott bennünket igazán elvarázsolni, divatos szóval: függővé tenni a tévé. És ez nemcsak a képminőségen vagy a műsorszerkezeten múlott. Apám, aki mindenben szerette a minőséget (lapátos mélyépítő segédmunkásként Doxa és Roamer karórákat hordott), csakis Orion televíziót akart venni, mert azt tartották akkoriban, hogy az jobb a Videotonnál. Így került azután egyszer karácsonykor a hálószobánkba egy Sens Orion AT 6461 készülék, amelynek az volt a különlegessége, hogy a négy programhely közül érintéssel lehetett választani. A drágább verzióban már nyolc csatornát lehetett volna beállítani, miközben idehaza csak kettő volt akkoriban, ráadásul a „magyar 2-es” Kab-hegyi szórása már nem igazán ért el minket az osztrák határon. Nagyon is tisztán bejött ellenben az ORF 1, de kissé „borsósan” még az ORF 2 is.

Ezeket aztán az amúgy sokat „betegeskedő”, de modern tévénken is beállítottam, igaz az osztrák csatornákat valamiért sokszor újra kellett hangolni. Ha pedig gond volt a tévével, hát ott volt a szomszédos Csákányban Bauer úr, aki néha ugyan csak egy hét múlva, de végül csak megérkezett műszerekkel és alkatrészekkel teli Trabantjával. És mindig megtalálta a hibát, amiért aztán jó pénzt kapott. Mondogatta is ilyenkor apám, hogy fiam, legyél te csak tévészerelő, annak úgy látszik, biztos jövője van, és még a földet sem kell túrnod, mint nekem, de nem ám!

 

Nyitókép: Apacs harcosok (forrás: C. S. Fly, Public domain, Wikimedia Commons)