Nekem ez az origó. Ágyam vége belóg a vároldalba. Innen nézhetem minden éjjel azt az eget a csillagokkal, melyet a várlakó vitézek is láthattak éjszakánként. Lábam előtt és fejem felett hever a magányos sziklabércre épült vár mesés történeteivel, melyek a XIII. századdal kezdődtek.
Kisgyermekként, amikor meséket olvastam a királyokról, mindig ilyen várat képzeltem palotájuknak.
Az erődítményhez felvezető út éppen innen, a hegy lábától indul, az egykori püspöki váristálló bejáratánál, közvetlenül a házunk mellett. Mondhatnám azt is, hogy kertünkből nő ki a vár.
A vár és a püspöki palota (Fotó: Krómer István)
Mindennap innen indulok el, lefelé a városka felé. Magam mögött hagyom a – most is istállóként működő – lovarda lovainak nyerítését, és mögöttem egy turistákat kocsikáztató lovas hintó zajában, patadobogással a hátamban és ritmusában érek a ferencesek templomához. Rendházuk bejárata felett kőbe vésett címer és írás nevesíti korának püspökét, Széchenyi Györgyét. Azokat a köveket koptatom, melyeken a püspökök is jártak…
A ferences kolostor bejárata a felé vezető lépcsővel (a szerző felvétele)
A kolostor melletti palotára csak rápillantok és már arra gondolok: majd hazafelé kóstolok a pincehideg borból, melyet a palota több mint ötszáz éves pincéjének teraszán ülve, a lemenő nap által megvilágított, legszebb kilátásban gyönyörködve elkortyolgatok.
Nekem ez Európa legszebb tere! Kicsi, diszkrét és intim, de évszázadok levegője leng rajtam keresztül,
ha itt megállok. Szeles időben mintha a huzat valamit ki akarna kergetni innen… Különböző korszakokon át jöttek-mentek lakói a Palotának, a Várnak és a Kolostornak is.
Széchenyi György címere a kolostor bejárata fölött (a szerző felvétele)
Ennek a mediterrán városkának egyformán van befogadó és irányító hangulata, akár egy jó házasságban. A várhegy magasodó orma tájékozódási pont az egész vidéken. Olyan, mint egy szigorú, gondoskodó, védelmet nyújtó apa, aki törvényt is ad szeretteinek. Nem is tudtak erővel szembeszállni vele – csupán fondorlattal. A várhegy oltalmazó palástjára épült a városka. Utcáit járva nem szabadulhatok azon finom részletek hatása alól, melyet egy-egy díszes oromzat, kapualj vagy benyíló kínál. Örömmel felejtem tekintetemet bájos részletein, a néhány megmaradt kerékvetőn vagy a főutca kocka-
kövén.
A ferences templom orgonája (Fotó: Krómer István)
Mosolyogva hagyom el az egymásba épült kúria-sor házait, mert eszembe jut, hogyan nyomta le a kapu kilincsét nap mint nap az öregedő Kisfaludy Sándor, amikor udvarolni járt a Vajda család nála jóval fiatalabb leánykájához. Ezeken a köveken, a kis kúriasor mentén, fejem fölé lombosodó, híresen öreg gesztenyefák árnyékában lépkedek. Elhagyom a Himfy-versek költőjének szülőházát, és be sem kell hunynom a szememet ahhoz, hogy meglássam a kapuján belépő híres költőnket, aki éppen most tér haza a szőlőhegyi szüretelésből.
XVIII. századi kúria-sor (a szerző felvétele)
Évszázadok üzenetei ugrálnak a talpam alatt és kelnek életre bennem vagy születnek újjá mai formájukban, mai lakókkal.
Sok-sok híres embert adott az országnak – Európának – ez a városka, akik elmentek, hogy hírét vigyék születésük büszke helyének.
Akad közöttük filmrendező, muzeológus, operaénekes, író, költő, tanár, művész… Hosszú a sor. De sokan jöttek, hogy ideköthessék életüket. Én városi lány vagyok. Nagyvárosban születtem. Éltem, rajzoltam, báboztam és dolgoztam Pécsen, Szegeden, Budapesten, de origóm, mely visszaszívott magába, mindig Sümeg volt – köszönet a lovaknak.
A Ménösszpontosító állomás lovával 1980-ban (a szerző archívumából)
Elhaladok Ramassetter Vincének az egykori Polgári Kör kávéháza előtt álló szobra mellett, mely olybá tűnik, mint egy medalion a szépasszony kebelén (ha már egy jó házassághoz hasonlítottam e hely hangulatát). Mit keresek én itt? Miért maradok, bármi áron is? Ezeken morfondírozom, miközben megkerülöm a járókelők fölé magasodó szobrot, hogy a róla elnevezett utca végén álló volt lakóházát érintve – amely most iskolaként működik – beérjek a munkahelyemre, abba a házba, ahol ő született.
Az imént említett iskolának voltam tanulója három éven keresztül, alsó tagozatos koromban, sümegi rokonainknál lakva. Érettségi előtt és után ide „menekültem” vissza mindig azokhoz
a lovakhoz, akikből a legszebbek álltak itt abban a Püspöki Istállóban,
ami akkor Ménösszpontosító állomásként működött, és minden fajta lóból négy-négy példány legjobb származású csődörcsikót itt lovagoltak ménné. Itt szerettem bele a lovakba. Vele szemben áll a házunk…
Ramassetter Vince szobra a plébániatemplom mögött (Fotó: Krómer István)
…és most itt ülök Ramassetter szülőházában, annak az embernek a szobájában, aki, ha kitette a lábát Sümegről, azért tette, hogy megismertesse a világgal ennek a helynek kézzelfogható értékeit.
Fiatalokat neveltetett általa alapított intézményekben,
hogy tovább örökítsék hírét. Amikor a fiaim megszülettek, szép és egészséges gyermekkort szerettünk volna teremteni nekik. Ház, lakás, állás nélkül egy nap alatt letelepültünk Pestről, és kisebbik fiunkat már a Maulbertsch mester által festett freskókkal borított templom falai között keresztelhettük meg.
A Maulbertsch-freskókkal díszített plébániatemplom (Fotó: Krómer István)
Gyermekeink annak a hajdan országszerte híres iskolának a padjait koptathatták, ahol valamikor még Szabó Dezső író is tanított. Kiragadott gondolatfoszlányok ezek csak itt, az országnak ezen a kis területén, a Dunántúl legszebb vidékén, melyről nagyapám, Várkonyi Nándor még könyvet is írt.
Fiaink szép, erős, egészséges mesterséget kitanulva indultak a nagyvilágba, ahol nap mint nap helytállnak. Elmentek, hogy tarisznyájukban bő tudással, tapasztalattal és elismeréssel gyakorta vissza-visszajöjjenek ide, ahol már az ő otthonuk nyitott kapuja várja őket, ahova majdan végleg hazatérnek.
