◼Erfurt város elsőfokú műemléki hatóságának az élén dolgozott. Hogyan vezetett útja a türingiai városba?
A „létező szocializmusban” nehéz volt az érdeklődésnek megfelelő egyetemre beiratkozni. Kétévi gyakornokoskodás után jutottam be a Humboldtra, majd az NDK Építési Akadémiájának városépítési és építészeti intézeténél kezdtem pályámat. 1987-ben kerültem az NDK Műemlékvédelmi Intézetének erfurti kirendeltségére. Az intézetnek hasonló tudományos feladatai voltak, mint az akkori magyar Országos Műemléki Felügyelőségnek, de attól eltérően hatósági jogköre nem volt.
Szívesen költöztem Türingiába, hiszen Schmalkalden a szülővárosom, és ott áll a Luther-ház, amely generációk óta a családom tulajdona. Az építészetileg és szerkezetileg is nagyon érdekes favázas épületben lakott Luther Márton 1537-ben. A ház örököseként a kilencvenes években az én nehéz, de szép feladatom volt, hogy gondoskodjam szakszerű műemléki helyre-
állításáról, megőrzéséről a jövő számára.
◼Milyen állapotban voltak akkoriban a türingiai városok, és hogy alakult sorsuk?
Az NDK-időkben állami, kommunális és egyházi tulajdonú épületek szerepeltek a műemlékjegyzékben. Leszámítva olyan presztízsépületeket, mint Wartburg a műemlékvédelem anyagilag nem állt jól, a városok elhanyagoltak voltak. Amikor Erfurt 1991-ben Türingia tartományi fővárosa lett, újjászervezték a műemlékvédelmi munkát, akkor alakultak meg az elsőfokú műemléki hatóságok, miután főként a gyakorlati műemlékvédelemben voltam jártas, átigazoltam a tartománytól a városhoz, a kezdetektől akartam részt venni a munkában. Az erfurti feladat – a nagyszabású ideiglenes állagmegóvások, a további bontások megakadályozása, a tanácsadás a tulajdonosoknak – izgalmas kihívás volt.
A korábbi Műemlékvédelmi Intézet átalakult ütőképes tartományi műemléki szakhatósággá. A műemlékjegyzék villámgyorsan növekedett. A gyakorlatban a tartományi műemléki hivatal szakmai állásfoglalásának kikérése után az elsőfokú műemléki hatóság döntött a műemlékekkel kapcsolatos építési beavatkozásokról. Már 1990 áprilisában megérkezett Türingiába a nyugatnémet műszaki segély, amely a szakmai támogatás mellett nem nélkülözte a jelentős pénzügyit sem. Sok épület siralmas állapota miatt szakszerű tervezésre és a támogatás megfelelő felhasználására volt szükség. Akkoriban számos iroda jött létre, helyi és a nyugati tartományokból származó építészek és mérnökök összefogásával. Ily módon a tervezés, az épületkutatás, a régészeti vizsgálat, a felmérés és az épületkárok vizsgálatának legújabb módszerei is gyorsan elterjedtek.
◼Mi teszi Erfurtot egyedülállóvá?
Erfurt jóformán károk nélkül átvészelte a második világháborút. Németországban ez különlegesség, a történelmi városközpontok közül csak Regensburgnak volt hasonló szerencséje. Az óváros szerkezete, az utak és piacterek textúrája a középkor óta változatlan, a beépítést a XII-XIII. századtól nyomon lehet követni. Erfurt egyik, turisztikailag is közismert műemléke, a Krämerbrücke, a kereskedők hídja ma Európában szinte egyedülálló. Hajdan sok európai folyót ívelt át hasonló, mindkét oldalán házakkal beépített híd, ma a firenzei Ponte Vecchio az egyetlen fennmaradt, hasonlóan jelentős építmény.
Erfurt a XIX. század végéig erődített, fallal körülvett város volt. Az iparosodással megindult városbővítés idején kezdődött meg a falak lebontása. A belváros déli szegélyén a hatvanas években épített út, a tizenegy-tizenhat szintes házakkal, az egyetlen súlyos beavatkozás. A következő időszak nagy ívű tervei, amelyek tömeges bontással jártak volna, szerencsére papíron maradtak. Erfurtban már 1989-ben volt egy erős civil társadalmi kezdeményezés, amely akkor élőláncot alkotott az óváros körül. Céljuk a tudatosan elhanyagolt és pusztulásra, majd lebontásra ítélt óvárosi negyed, az Andreasviertel megmentése volt. Az ő határozott kiállásukkal, és persze az ország életében jött fordulattal sikerült megmenteni az ódon negyedet.
◼Az egyesülés után hogyan alakultak a helyreállítási és a jogviszonyok?
Sürgető feladat volt az erfurti belváros számos épületének ideiglenes állagmegóvása, amelyre hirtelen jött a pénzügyi támogatás függetlenül a tulajdonviszonyoktól. Így a veszélyeztetett épületek nyolcvan százalékát sikerült megmenteni. A tulajdon kérdése nem volt egyszerű, a törvény szerint a tulajdonosokat vissza kellett helyezni jogaikba, vagy kártalanítani kellett őket, de nehezítette a helyzetet az örökösök felkutatása.
◼Összességében sikeresnek tűnik az erfurti műemléki munka. Szenvedtek vereséget is?
Sikerült a lakóépületek, üzletházak nagy részének helyreállítása, az említett Andreas-negyed ma valóságos ékszerdoboz. Jó állapotban vannak a templomok, politikailag is fontos helyreállítás volt a korábbi mainzi választófejedelmi helytartóság épülete, amely most a türingiai miniszterelnöki hivatal székháza. Néhány kivételtől eltekintve valamennyi középkori épületet sikerült helyreállítani. De nem titkolom, akadtak kudarcaink is egy-egy építészeti beavatkozás során, amikor sérült az alaprajz, értékes belső részletek vesztek el. Több egykor önálló községet csatoltak Erfurthoz, ezek a területek sajnos nem kaptak akkora támogatást, mint a belváros.
◼Milyen választ tud adni a klímaváltozás kihívására?
A műemlékvédelemben a probléma differenciáltan vetődik fel, az épület kora, szerkezete, az építőanyag meghatározó a válaszkeresésben. Erfurtban a XIII. századtól kezdve jellemzőek voltak, a városképben ma is meghatározók a favázas épületek. Ezeknél a szokásos, külső hőszigetelés esztétikailag elfogadhatatlan, olyan megoldást kell keresni, amellyel a történelmi szerkezet anyagát is meg lehet óvni.
◼Sok helyen a történelmi városközpontokban is egyre több a tetőtér-beépítés. Mit szól ehhez a műemlékvédelem?
Fontos a tetőzet látványának megőrzése – erre a műemléki védettségű belvárosban nagy súlyt helyezünk.
A tetőbevágásokat, a tetőfelépítményeket, ha közterületről láthatók, a településképi szabályozás tiltja. Műemlék épületen ragaszkodunk a cserép alapanyagú tetőfedéshez, amennyiben nem hagyományosan palával fedett tetőről van szó.
◼Szakmai pályafutása kapcsolódott valamilyen ponton Magyarországhoz?
Hogyne! 1978-ban és 1980-ban részt vettem az Egri Műemlékvédelmi Nyári Egyetemen, és ott nemcsak magyar szakembereket, köztük Román Andrást (ma az ő nevét viseli a nyári egyetem) ismerhettem meg, hanem az akkor Európában vezető magyar műemlékvédelem módszereit is. És még valami, a nyári egyetem alkalmat teremtett arra, hogy a Kelet-Németországból érkező műemlékesek találkozhassanak nyugatnémet kollégáikkal, ezt az NDK államhatalma, ahol csak tudta, megakadályozta. Azóta is életre szóló barátság fűz két kollégához, akiket Egerben ismertem meg. Ezért Magyarországnak mindmáig hálás vagyok.
A szerző címzetes egyetemi tanár, építész, várostervező, a Berlini Építészkamara tagja
