Kezdjük a környezetünkkel: vajon miért romlott el?
SZVETELSZKY ZSUZSANNA: Manapság minden a fogyasztásról szól. A marketing tevékenység annyira kifinomult, hogy észre sem vesszük, miképpen manipulálnak bennünket, s ösztönöznek vásárlásra. Még ha tudatosan ellen akarunk is állni ennek,
egy idő után belefáradunk a ránk zúduló reklámáradat elhárításába.
Fogyasztói kultúra, vásárlási szokások – ezekhez a fogalmakhoz a legtöbbször elméletben közelítünk, a gyakorlatban hajlamosak vagyunk elfeledkezni róluk. Erről szól egyébként egy másik kötetem, a Noé márkája. A tervezett elavulás és a gyorsétkezdékhez, a fast fashionhöz hasonló iparágak kialakulása alapvetően befolyásolja az egyéni döntéseket, amelyek azután negatív, fenntarthatatlan választásokhoz vezetnek.
ÉRDI PÉTER: A mai nemzedék sokkal kevésbé szorul rá a javításra, mint például az, amelyikben az ötvenes évek Magyarországán én felnőttem. Akkor eszébe sem jutott senkinek, hogy valamit eldobjon csak azért, mert elromlott. A természetes reflex a javítás volt, legyen az akár egy ruhadarab, cipő vagy éppen bútor. Mára odáig jutottunk, hogy
az elavulás a tárgyakba be van építve, s kutatják azt, miképpen lehet valaminek az élettartamát lerövidíteni.
A General Motors a húszas években minden évben új márkát dobott a piacra, mindig valami újítással, így a korábbi jármű már elavult benyomást keltett. De hogy a vásárlónak eszébe se jusson nem újat venni, a tárgyak élettartamát ma már tudatosan rövidítik. A villanykörték élettartamának megkurtításával kezdődött a folyamat, ezer órában maximalizálták azt, miközben az elsők között gyártott szénszálas izzók még ma is használhatók.
Fast fashion – a varrógép kiment a divatból (fotó: Király Farkas)
Lehet ez ellen tenni? Az ELTE PPK Ember-Környezet Tranzakció Intézet friss kutatása szerint hiába aggódik valaki a bolygónk sorsa miatt, inkább környezetbarát termékek vásárlásával nyugtatja a lelkiismeretét, mintsem csökkentené a fogyasztását.
SZ. ZS.: A birtoklás ősi ösztönünk lehet, amely alól a zöld gondolkodásúak sem tudják egykönnyen kivonni magukat, ezért magunktól nem is változtatunk. Felülről szükséges szabályokat hozni. Példa rá Németország, amely igazán nem mondható autokratikus berendezkedésű államnak, ám
a hulladék szelektív gyűjtése egészen addig nem működött, amíg erre csak kérték a polgárokat.
Amikor aztán jogszabályt hoztak arról, hogy így lehet és másképp nem, punktum, akkor kénytelenek voltak elfogadni az új rendet. Ma már azt szólják meg, aki nem így tesz. A Michelin nemrég új kitüntetést vezetett be, a Zöld Csillagot, amelyet azok az éttermek kaphatnak meg, amelyek sikeresnek bizonyultak az ételhulladék mennyiségének csökkentésében.
É. P.: Én hiszek abban, hogy a kultúraváltás megkezdődött ezen a téren. Egyre kevésbé trendi a fiatalok között a pazarlás. A szemléletváltást egyetemi tanárként is érzékelem, hiszen amíg én minden évben idősebb leszek, a diákjaim mindig ugyanolyan korúak… A javításhoz való jogért mozgalmak alakultak, amelyek ma már a jogszabályok megváltoztatását tűzték zászlajukra.
A javításhoz való jogért mozgalmak alakultak (Pixabay)
Ahhoz, hogy a környezet állapota javításra szorul, nem férhet kétség. De vajon a társadalom is elromlott? Ennek a jeleit miben látják?
É. P.: Pontosabban szólva két szélsőséges álláspont van. Az egyik szerint ne beszéljünk romlásról, a tudományos technológiai fejlődés következtében meghosszabbodott az életkor, háttérbe szorult az éhezés, a csodálatos elektronikus kütyük összekötik az egész globális falut. A másik szerint
az egész emberiség veszélyeztetett,
ami akár a faj kihalásához is vezethet. Mind a kettőben van igazság. Nagyon keskeny a határ, nem tudjuk merre visz az emberiség jövője.
SZ. ZS.: A mai társadalomban a gazdasági növekedés nevében fenntarthatatlanul fogyasztjuk az erőforrásokat – különösen a nem megújuló erőforrásokat. A korlátlan pazarlás felelőtlenség, és végzetesen hat fizikai és társadalmi környezetünkre.
Ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, ökológiai, gazdasági, politikai és társadalmi válságra számíthatunk.
A társadalomnak helyben és globálisan is felelős döntéseket kell hoznia, hogy létrejöhessen az, amit rendbe hozható társadalomnak nevezünk.
Gyakran hivatkozunk a „régi, szép időkre”, amikor még rendben mentek a dolgok. Volt-e valójában valaha is aranykor, amikor még minden jó és szép volt?
SZ. ZS.: Erről szól a könyvünk egyik fejezete. Első gondolatunk az lehetne, hogy kellett lennie, hiszen csak az szorul javításra, ami elromlott és ami elromlott, az egykor jó volt.
É. P.: Aranykor vélhetően sosem létezett, viszont mindig megvolt az emberben a hajlam a múlt idealizálására. Az egyik kedvenc filmem Woody Allen Midnight in Paris című mozija, amelyben a főhős különös időutazásba kezd: a húszas évek Párizsában Hemingway és Salvador Dalí idején a kultúremberek a Belle Époque (1890–1914) korába vágytak, azok meg talán a reneszánszba.
Mi a receptjük a javításra?
SZ. ZS.: Továbbra is tartom, hogy a javításnak fentről lefelé kell történnie. Egy hegycsúcsról nagyon messze el lehet látni, a tájakat, az összefüggéseket, a völgyben pedig csak a magam szűk környezetének történéseit érzékelem. A nagy reformok felülről indultak, gondoljunk akárcsak Luther Márton vagy Mahatma Gandhi mozgalmára.
É. P.: Én szeretem a gittegyleteket, talán azért is, mert az egyik kedves gyermekkori könyvélményem A Pál utcai fiúk volt… Az egyleteknek, egyesületeknek, az alulról építkezésnek igenis megvan a maguk szerepe, amelyek megalkotják a játékszabályaikat és aszerint működnek.
Mindenkinek érdemes néhány közepes méretű közösségbe tartozni
(tudományos egyesület, kártyaklub, sportegyesület, vallási közösség, kirándulókör, egyebek). Az ilyen közösségek hálózata erős szövetű civil társadalmat ad.
A természetes reflex a javítás volt (Pixabay)
S mindez miképpen jelentkezik a társas kapcsolatokban?
SZ. ZS.: Ma sajnos sokkal könnyebben mondjuk egy kapcsolatra, hogy az nem működik, mint hogy tennénk a megjavítása érdekében, legyen szó akár férfi–nő, szülő–gyerek, munkatárs, szomszéd kapcsolatáról. Amikor az erőforrásokról beszélünk, nemcsak tárgyakra gondolunk – mobiltelefonokra és autókra –, hanem emberi erőforrásokra is, a családtagjainkra, barátainkra és kisebb-nagyobb közösségeinkre.
É. P.: A társas kapcsolatoknak nem tesz jót, ha az anyagi különbség túl nagy. Amíg
Amerikában 1965-ben a menedzsment vezetője és egy beosztott jövedelme között húszszoros volt a hányados, ma négyszázszoros
is lehet. Ilyen különbségek esetén egyik fél részéről sem várható a közeledésnek, a kapcsolatok javításának szándéka.
Egyébként biztos, hogy mindent rendbe kell hoznunk, ami elromlott?
SZ. ZS.: Egészséges morális érzékre van szükségünk ahhoz, hogy eldöntsük, rendbe hozható-e egy adott dolog, vagy egyáltalán rendbe kell-e hoznunk. Céljaink eléréséhez új technológiákra is szükségünk van. A technológia semleges. Javíthatja az ember testi, szellemi és erkölcsi jóllétét. Segíthet, hogy egészségesebbek, műveltebbek legyünk, és etikusabb döntéseket hozzunk. Ugyanakkor az ellenkezőjére is képes: betegesebbé, műveletlenebbé tehet, kiolthatja bennünk a szeretetet mások iránt, és csorbíthatja a helyes erkölcsi érzékünket. A javításra mindenesetre három megoldás van: megpróbálhatjuk helyreállítani az eredeti állapotot; a régit újra cserélhetjük; elérhetjük, hogy az adott dolog jobb legyen, mint újkorában. A rendbehozás legegyszerűbb mechanizmusai megtalálják a „normalitáshoz” visszavezető utakat.
A javítással meghosszabbítjuk a dolgok élettartamát, pénzt takarítunk meg és csökkentjük az ökológiai lábnyomunkat (Pixabay)
É. P.: Természetesen nem lehet és nem kell mindent rendbe hoznunk. De, amit kell, azt érdemes jól csinálni. Az alternatívák: Cseréld le! Készíts valami újat! A rendbehozásnak is vannak elvei: a javítással meghosszabbítjuk a dolgok élettartamát, pénzt takarítunk meg és csökkentjük az ökológiai lábnyomunkat. Fejleszti a képzeletünket, a kritikus gondolkodásunkat és a kreativitásunkat. Fölfedezhetjük a tárgyakat, az anyagokat, a folyamatok lényeges tulajdonságait. Amit rendbe hozunk, azt gazdagítjuk is. A rendbe hozott tárgy egyedivé válik, és szívünkhöz nő. A rendbehozás önállósít:
kevésbé leszünk kiszolgáltatva a gyártóknak.
Amit tehát rendbe lehet hozni, azt rendbe is kell.
Önök szerint van-e remény arra, hogy javaslatuk a javításra termékeny talajra hull?
É. P.: Alkatomnál fogva óvatos optimista vagyok. Ahogy említettem, azt gondolom, hogy nagyon vékony jégen táncolunk, ami nagyon könnyen beszakadhat az emberiség alatt. Ami mégis reménységre adhat okot, az az, hogy az ember találékonysága, intelligenciája révén képes arra, hogy megjavítsa azt, ami elromlott.
SZ. ZS.: Átmeneti időszakban élünk, amikor egy egyre jelentősebb kisebbség kezdi felismerni, hogy érdemes gazdálkodni az emberi és fizikai erőforrásokkal. Hiszek a folyamatos reformokban, legyen szó akár a fogyasztási szokásaikról, a belátásunkról a javítás szükségességét illetően a társas kapcsolatainkban, de akár a társadalom megreformálásáról. Egyéni és közösségi szinteken módot kell találnunk arra, hogy
leküzdjük a késztetést az új dolgok állandó lecserélésére.
Bizonyos kor után arra is rádöbbenünk, hogy nem mindig új barátokra van szükségünk, hanem a régieket megtartani, ezért a barátságokat is ápolni kell. Tartósabb termékekre van szükségünk, ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy az elromlott tárgyak javíthatók és meg is kell javítanunk őket. Dobjuk hát el az eldobható társadalmat, jöjjön a rendbe hozható társadalom!
Nyitókép fotó: Király Farkas
