Gordon Brown labour-kormányának nagystílű projektjeként indult a Cambridge közeli, huszonnégyezer lakosra tervezett település. Ökovárosról szólt az elképzelés, kerékpárutakkal, villamossal, széndioxid-semleges életformával. Az eredeti környezetvédelmi ambíciókból azonban nem sok maradt. Közlekedési innovációja mindössze egy elhagyott vasútvonal nyomvonalát felhasználó buszösszeköttetés, amelyen a lakók mielőbb menekülve Northstowe unalmas valóságából az életteli Cambridge-be igyekeznek. Mert, amint Fred Skulthorp az UnHerd oldalain írja, Northstowe nem is igazi város, inkább városközpont nélküli, sorházas lakótelep, még egy valamirevaló pubja sincs, ahol legalább esti fecsegésre, sörözésre összeverődhetnének a helyiek, egyszóval ez az angol városfejlesztés afféle csődtömege. Pedig korábban létezett ünnepelt új város-projekt. De vajon miért volt sikertörténet Milton Keynes és miért lett tökéletes kudarc Northstowe?

Kertvárosok hamburgi szemmel

Ebenezer Howardnak a Tomorrow – A Peaceful Path to the Real Reform (Holnap – Békés út a valódi reformhoz) című, 1898-ban kiadott, majd újabb kiadásban, új címmel – Garden Cities of Tomorrow (A holnap kertvárosai) – 1902-ben megjelentett könyvében kereshetjük az új város gondolatának szellemi gyökereit. Howard a viktoriánus kori, egészségtelen nagyvárosok problémáira reagált, s építészeti, várostervezési, városszervezési modelljében megpróbálta közelíteni a városi és a vidéki életforma előnyeit, azok hátrányai nélkül. Három hullámban alapítottak új városokat Angliában. Az első, Stevenage 1946 és 1950 között jött létre London közelében, elsősorban a világháborús károk okozta lakáshiány enyhítésére, azt követte az 1960-as évek elején több, a Midlands-agglomerációban épített város, majd a harmadik a hatvanas évek végén Stevenage-tól északra: Milton Keynes.

Hamburg város közigazgatási gyakornokaként 1983-ban egy hónapot töltöttem az akkor éppen tizenhat éve alapított Milton Keynes-ben, s kétségkívül imponált a csillogó-villogó, óriási bevásárlóközpont, amilyet akkor még Hamburgban sem láttam – hossza több bővítés után hétszázhúsz méter. Akkoriban Németországban még viszonylag ritkák voltak az ilyen, az amerikai plázakoncepciót követő létesítmények.

A város nagyjából félúton van London és Birmingham között. Ez eleve stratégiai előnyt biztosított jó infrastrukturális kapcsolataival az autópálya és a vasút mentén, a dinamikusan fejlődő térségben, amely még gazdaságilag válságos időszakokban sem esett igazán vissza. A városfejlesztés 1970-ben nyilvános vitára bocsátott alapgondolata a Londonra nehezedő növekedési nyomás „lecsapolása” volt. A jövendő várost nyolcezernyolcszáz hektárra tervezték, alapítás előtt a területen lévő kisvárosok és falvak negyvenezer lakost számláltak, 1982-ben százharmincezren éltek itt, 2021-ben a népszámlálás kétszáznyolcvan-hétezerről beszélt.

A Wavendon Tower Milton Keynes-ben, 1983 
A szerző rajza 

 

S ez az adat meglepően jól igazolja az 1980-as évek prognózisát. A gazdasági siker látványos volt: gombamód szaporodtak az irodaházak, országos jelentőségű szórakoztató- és sportlétesítmények (a National Bowl és a National Badminton Centre) jöttek létre, az Open University már az 1980-as években innovatív megoldásokkal szervezte a levelező oktatást, a termelőipar is exkluzív céggel tündökölhetett, hiszen a Marshall Amplification elektromos gitárjait és erősítőit a pop- és rockzene olyan nagyságai használták és használják, mint Jimi Hendrix és Eric Clapton.

A mesterterv minőségi célja volt, ahogy fogalmazták: „Az esélyek és a választás szabadsága; a könnyű mozgás és hozzáférhetőség; a jó kommunikáció; az egyensúly és a változatosság; a vonzó város; a tudatosság; a források hatékony és ötletes felhasználása.”

Bár látszólag részletezés nélküli szlogenek, de városfejlesztési koncepció alapjaként ma is valamennyi jelenvaló lehetne, természetesen a klímaadaptáció és klímavédelem szempontjaival kiegészítve.

Rácsok meg pártok 

A városfejlesztés térbeli koncepciója a főutak egy kilométer oldalhosszúságú rácshálózatán alapul, nagyjából egy négyzetkilométer területű – persze a terephez igazodva nem szabályos – négyzeteket képez. Jóformán sehol nem láttam annyi körforgalmat, mint itt, a főutak csomópontjainál. A gyalogos- és kerékpárforgalmat a főutaktól következetesen elválasztották keresztezésmentes alul-, illetve felüljárókkal. A lakóterület (ötvenhárom százalék) alig több mint a fele az összterületnek.

A városközpont beépítetlen, parkosított területe és folytatásában az Ouze folyó és a Grand Union Canal mentén fekvő központi park adja azt a zöldfelületet (az egész tizenhárom százaléka), amely nyomán Milton Keynes méltán nevezhető zöld városnak.

Viszont negatív árnyékot vet a képre, hogy meglehetősen nagy területet foglal el a közút (tizenegy százalék), ne feledjük, Milton Keynes még az autós korszak szülötte. A közösségi közlekedés látogatásom idején ugyan nem volt tökéletes, de viszonylag jól szervezett autóbuszhálózat működött. Magam is így utaztam naponta Stony Stratfordból, a város északnyugati részénél fekvő történelmi kisvárosból a település másik végében lévő munkahelyemre, a Wavendon Towerba. Az irodának kialakított régi kastély adott otthont a Milton Keynes Development Corporation (MKDC) hivatali helyiségeinek. A városfejlesztésért felelős testület volt a siker egyik letéteményese, működését a pártpolitikai csatározások is elkerülték, így 1967-től 1992-ig működött.

Milton Keynes történelmi városrészének, Stony Stratfordnak a piactere 1983-ban
A szerző rajza

 

Hogyan lehetett ilyen léptékű fejlesztést – rengeteg utat, közművet – megvalósítani állami büdzséből? A fejlesztés beindítására a MKDC kezdeti finanszírozást kapott a kormánytól, amelyből nagystílű telekvásárlásba kezdett, majd a közművesített építési telkeket jóval magasabb áron adta el, ily módon lavinaszerű folyamattal megoldva önmaga finanszírozását, és a közberuházások által generált többletérték lefölözését a köz javára.

Nemcsak Milton Keynesre, hanem egész Angliára pillantva még a szakembernek is nehéz nyomon követnie az angol városfejlesztési politika meglehetősen szélsőséges kilengéseit. Ha éppen labour-kormány jut hatalomra, akkor – kissé sarkítva – a szociális lakásépítés és az ökológia kerül előtérbe, amit váltáskor a konzervatívok azonnal pénzpocsékolást kiáltva elvetnek, és a szabad ingatlanpiacot, a gazdaság állami béklyóktól való megszabadítását hirdetik. Mindeközben az ingatlanárak terén jóformán egész Nagy-Britanniában elszabadult a pokol. Egyik nagy párt sem képes kielégíteni a fiatal házaspárok, családok tulajdonhoz jutási igényét. Észak- és Közép-Anglia régi ipari városai pedig továbbra is siralmas állapotban vannak – az előző választáson a konzervatívok azzal büszkélkedtek, hogy sikerült rést ütniük a labour ottani hagyományos „vörös falán”, ami valószínűleg a jövőre esedékes megmérettetésen nem fog megismétlődni, mert a tory-kormány sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A lakásállomány nyolcvan százaléka családi ház, vagyis nem lehet a fejlesztési politikát szociális lakásépítéssel „vádolni”.

Ami megvalósult, az Fred Skulthorp szarkasztikus mai megfogalmazása szerint „a kertváros-mozgalomnak és az ötvenes évek amerikai előváros-utópiájának sajátosan angol zűrzavara”.

S ahogy fiatal urbanistaként én láttam, arról tanúskodik följegyzésem, amit annak idején főnökeimnek írtam: „A városközpont kialakítását különösebb városépítési fantázia nem igazán zavarja – sematikus és raszterjellegű. Ezzel szemben pozitív a bevásárlóközpont akadálymentessége. A sematikus lakóterületekkel szemben mostanában hagyományos építőanyagok (tégla, fa) felhasználásával lazább, »festőibb« épületcsoportok születnek. A Great Linford négyszögben új, kellemes design tűnt föl: az ikerházak külső falával egy síkban épített kerti falak ugyanazon vörös téglából, mint maguk a házak, erősen zárt hatást tesznek. A barnára pácolt fából készült pergolák díszítik a nagyobb parkolókat. A táji adottságokra azonban nem fordítottak nagy figyelmet. Csak elszórtan ültettek jellegzetes sövényeket (hedgerows). Nagyobb beruházásoknál, főként a városközpontban meglehetős durván avatkoznak be a földfelszínbe” – magyarul: buldózerrel nekiestek, hogy a terület alkalmas legyen építési teleknek. Újraolvasva egykori beszámolómat nyilvánvalóan megfogtak a posztmodern építészeti tendenciák, s fontosnak véltem a törekvést a minőségi építkezésre.

Siker és kudarc

Hogy valójában mi lehet a Milton Keynes és Northstowe közötti különbség titka? Milton Keynesnek világos koncepciója, sőt mondhatni, víziója volt az élhető városról, s azt teljesítette is. Northstowe lélektelen, pusztán a mennyiségi termelésre beállított projekt. A nagyvonalú parkokat, sportlétesítményeket, bicikliutakat Milton Keynesben már említettük – csak egy további példa: ha valaki spirituális kötődést keres, akkor a buddhista pagodától a hagyományos anglikán templomokon át az ökumenikus keresztény központig mindent megtalál.

Milton Keynes hangulatát a hagyományos telefonfülke is jelzi

 

Még csak eltérő politikai prioritásokkal sem lehet magyarázni, mert – mint láttuk – mindkét projektet lényegében tory-kormányok támogatták. Ugyanakkor Milton Keynes a környezet igényességével, hangulatos otthonosságáva hangulatát a l a felső középosztályt tekintette potenciális célközönségének. Broughton városrészben a hagyományos piros telefonfülke, a téglakerítés, mögötte a fehér lakóház, mintha csak a Kisvárosi gyilkosságok című népszerű filmsorozatból lépne elő. Ilyesmi Northstowe-ban hiányzik – ott építészeti tucatárut, unalmas homlokzatokat látunk, ilyen persze Milton Keynesben is előfordul, de ott ezeket ellensúlyozzák az elegáns és vonzó zöldterületek. Amíg a kormányok – pártpolitikai beállítottságuktól függetlenül – nem veszik komolyan, hogy az állam felelősséggel tartozik a társadalomnak az épített környezet minőségéért, addig elfecsérlik Ebenezer Howard örökségét.

Nyitókép:Northstowe első lakóházsora